Másnap reggel Harry jókedvűen ébredt. Nagyon örült Ginny levelének, és szeretett volna újra együtt lenni vele. Mindazonáltal nem volt benne biztos, hogy nem túl korai-e visszatérnie Nagy-Britanniába, ezért levelet írt Siriusnak.

Kedves Sirius!

Tegnap megkaptam Ginny levelét. Azt írta, hogy szeret és hiányzom neki. Nekem is annyira hiányzik, hogy szinte fáj (vagy ez csak a libidóm? - ez költői kérdés volt:)) Borzasztóan hiányzik nekem, és szeretném újra a karjaimban tartani. Azon gondolkodom, hogy haza hoppanálok pár nappal az első próba előtt, amely úgyis csak december hatodikán lesz. Mit gondolsz? Gondolod, hogy Ginny rendbe jött már? Félek, hogy még nem. Csak két hete, hogy elindultam otthonról, így azt hiszem, még korai lenne hazatérni.

Mondd meg mi a véleményed, érdemes hazamennem? Javult már a hangulata?

Válaszolj, amilyen gyorsan csak tudsz!

Harry

Ui. Ne merészelj csúnya szavakat tanítani a lányomnak, hallod-e!!!

Miután befejezte a levelet, elindult a bagolyházba. Jobbra fordulva a sarkon  frontálisan ütközött Mileta Krummal. Összekoccant a fejük, és mindketten elestek, a könyvek pedig, amelyeket a lány cipelt, szétszóródtak a padlón. Ő maga "csodálatos módon" Harry ölében landolt.

- Au! - masszírozta a fejét a fiatal varázsló. Bocsánat! Nem láttalak! Lehet, hogy új szemüvegre van szükségem.

- Nem a te hibád, Harry - mosolygott a lány és lassan, túlságosan is lassan, feltápászkodott az öléből. Miközben próbált felülni, "véletlenül" végigsimított Harry combján. - Nem figyeltem oda - a leesett könyveiért nyúlt.

- Hadd segítsek - mondta amaz, és elkezdte összeszedni a hozzá közelebb eső könyveket.

- Ó, kösz - suttogta a lány, de amint átvett két könyvet, észrevett valamit: a gyűrűt Harry jobb kezén. A jegygyűrűt. - Te... te nős vagy? - kapott levegőért a lány.

- Az. Nem tudtad?

- Nem - rázta a fejét a lány, majd sarkon fordult és elrohant. Harry meg mert volna esküdni, hogy zokogott.

- A csudába. Miért kell minden csúnya lánynak belém esnie? - sóhajtotta, és lehajolt leesett leveléért.

- Szerelmi ügyek, mi? - Jevgenyij Anyegin szelleme suhant át a falon. - Bárcsak nekem is lenne, de nem... én örökre elvesztettem az én drága Tatyanámat!

- Tatyanát? - vonta fel a szemöldökét Harry. - Úgy érti Tatyana Fjodrovna professzort?

- Kit? - csattant fel Anyegin. - Nem! Nem erre a Tatyanára gondoltam, hanem az én Tatyanámra! - legyintett. - Különben, úgysem értené.

Harry vállat vont és levette szemüvegét. - Tényleg újra van szükségem - állapította meg. - Egyre rövidlátóbb vagyok. Észre kellett volna vennem ezt a Miletát...

- Ó, az nem a maga hibája volt - válaszolta Anyegin.

- De hát nekimentem.

- Nem - rázta fejét a kísértet. - Ő ment magának. Itt várakozott a sarkon vagy húsz perce, a maga szobája felé tekintgetve. Várta, hogy kijöjjön és beleszaladhasson magába.

- Micsoda? Az a kis... – motyogta dühösen Harry . - Ilyen az én szerencsém. Először Millicent, most meg Mileta... Bárcsak lenne itt egy Dudley, hogy feleségül vegye.

- Egy dudley? Mi az a dudley? - kérdezte Anyegin.

- Ne is törődjön vele - sóhajtotta Harry és továbbment.

* * * * *

- Jó reggelt Harry! - üdvözölte Hermione. - Gondterheltnek látszol. Mi történt?

- Mileta - morogta amaz.

- Aha, értem - kuncogott a nő.

- Nem olyan vicces, Herm. Folyton a nyomomban van. De tudod, mit? Fogalma sem volt róla, hogy nős vagyok. Most már hogy tudja, remélhetőleg nem járkál továbbra is a nyomomban.

- Nincs még egy unokatestvéred, véletlenül? - mosolygott a fiatal boszorka.

- De van - vigyorgott Harry. - Csak nem elég idős Miletához.

- Találnunk kell valakit, akivel összeboronáljuk... De ez várhat. Épp azon gondolkodom, hogy elugrok Szentpétervárra, elintézni a karácsonyi bevásárlást. Van kedved velem jönni?

- Persze. A család biztosan örülne az orosz varázsló holmiknak. Vehetnénk Frednek és George-nak egy párat azokból a balalajkákból. Képzeld, az őrületbe kergetnék vele Mollyt!

- Akkor találkozzunk tíz órakor az előcsarnokban - mondta vidáman Hermione.

- Öm, tényleg, Herm, hogyan megyünk oda? Hoppanálunk?

- Nem. A Durmstrang területén nem lehet hoppanálni. Pont úgy működik, mint a Roxfort. Legalább egy mérföldnyire el kell távolodni a kastélytól, hogy hoppanálni tudjunk. Hopp-port is használhatunk, de most inkább Aberforth szánján megyünk.

- Azt hittem, elment az éjjel. Láttam elmenni.

- Láttad? - a fiatal boszorka meglepettnek tűnt. - Fogalmam sincs hová mehetett, de már vissza is jött, mert épp most láttam.

- Akkor lehet, hogy csak egy kis éjjeli szánkózásra vágyott. Sosem lehet tudni, ha Aberforthről van szó.

- Így igaz - bólintott Hermione. - Furcsa ember ez a Dumbledore. Úgy értem... furcsa emberek ezek a Dumbledore-ok.

* * * * *

Miután találkoztak az előcsarnokban, kilépve az ajtón megpillantották a szánján ülő Aberfortht, aki a szokásos vérvörös kabátját és sapkáját viselte (az utóbbit fehér szőrme keretezte, és a végéről fehér pompon csüngött). - Ho-ho-hó! – kiáltotta, vidáman integetve nekik. - Beszállás hölgyeim és uraim! A szán fel van szerelve központi fűtéssel, - mutatott a két takaróra, - légkondival, - a hideg szél cibálta szakállára pislantott, - és szobaszervizzel! - mutatott a feltehetően ennivalóval teli kosárra.

Harry és Hermione maga köré tekerte a takarókat, amelyeket valószínűleg melegítő bűbájjal láttak el, mivel nagyon kellemes hőt árasztottak.

- A télapónak is hasonló szánja van, - magyarázta Aberforth, - kicsi, de elég hely van rajta az ajándékoknak.

Harry Hermionéra sandított, aki elfojtotta a nevetését.

- Öhm, Aberforth, mire valók ezek... a papírzacskók? - kérdezte Hermione, két papírzacskóra mutatva, amely a szán "műszerfalán" lógott.

- Úgy tudtam, ön mugli születésű, Mrs. Weasley - felelte Dumbledore szélesen somolyogva. - A mugliknál van ilyen a repülőgépeken, arra az esetre, ha a gép légörvénybe kerül és az utasoknak hányingere lesz...

- Ó... - kuncogott a fiatalasszony. - Milyen praktikus. De miért csak kettő van?

- Nekem nincs rá szükségem. Hozzászoktam - vont vállat Aberforth. - Úgy vélem te is hozzászoktál a zűrös repülésekhez, ugye, Harry?

Harry bólintott, amint a szán a levegőbe emelkedett és elindult.

- Mondja csak, Aberforth, látják a muglik ezt a szánt? - kérdezte Hermione.

- Nos, - mondta az öregember tétován, - tavasszal, nyáron és ősszel láthatatlanná tévő bűbájt szórok a szánra, de télen nem fáradok vele... amikor a népek észreveszik, azt hiszik, a jó öreg Mikulás látják.

- Még a muglik sem olyan ostobák - válaszolta Harry. - Vagy igen? Amikor meglátták Arthur Ford Angliáját átrepülni Nagy-Britanna felett, eléggé összezavarodtak. Az újságok tele voltak az esettel.

- Repülő Ford Anglia? Milyen különös - mondta Aberforth, mintha a repülő szánok egyáltalán nem lennének azok. - És ki vezette?

- A barátom, Ron, Hermione férje.

- Ne is emlékeztess rá, Harry - sóhajtotta a fiatal boszorkány. - Az a rivalló másnap tényleg borzalmas volt.

- Az semmiség volt ahhoz az órához képest, amelyet Piton szobájában töltöttünk - fintorgott Harry. - Különben is most már bevallom, sajnáltam, hogy nem volt lehetőségem vezetni azt az autót.

- Autót vezetni nem nagy ügy - jelentett ki Dumbledore. - Szánt hajtani már más dolog. Van kedved kipróbálni? - felajánlotta Harrynek a gyeplőt.

- Megpróbálhatom? - kerekedett el a fiatalember szeme.

- Persze! - válaszolta Dumbledore. Amint Harry átvette a gyeplőt, a szán előrelódult, jóval gyorsabban, mint ahogy addig haladt.

- Hé! - kiáltott Harry az őrülten száguldó rénszarvasoknak. - Lassítsatok!

- Csinálj valamit, Harry! - sikította Hermione, belekapaszkodva mindkét férfiba. Attól tartott, hogy kizuhan.

- Hogy szoktad megállítani őket Aberforth? - kiabálta Harry, amint a rénszarvasok zuhanni kezdtek.

- Csak próbáld irányítani őket, kölyök!

- De hogyaaaan? - Harry kezdett kétségbe esni. Hermione inkább becsukta a szemét, nem is akarta látni a földet, amely nyaktörő sebességgel közeledett feléjük. Vagy inkább... ők közeledtek hozzá túl gyorsan.

- Próbáld megtalálni a harmóniát köztük és közted! - javasolta Aberforth.

- Harmóniát? Bolond vagy? Épp most mutatják be a Wronszkíj műbukást! - kiabált vissza Harry, attól tartva, hogy a rénszarvasok nem tudnak időben kijönni a zuhanásból.

- Csak csináld!

Harry mérges pillantást vetett Dumbledore-ra, és lehunyta a szemét. Megpróbált lazítani, megpróbált békét és harmóniát találni. Elhessegette zavaró gondolatait, kiürítette az elméjét és csak a szánt húzó nyolc állatra koncentrált. Hirtelen megérezte őket. Érezte az elméjüket, az életerőt, amely belőlük áradt. Rögtön tudta, hogy azok is érzik őt. Aranyos rénszarvasok... kedves rénszarvasok... lassítsatok, kérlek... kezei nem rángatták többé a gyeplőt, nem is markolták olyan szorosan, csak könnyedén tartották. Alig érezte a szíj érintését a kezén, mintha valami nagyon könnyű anyagból készült volna, nem vastag bőrből. Gyengéden meghúzta és érezte, hogy a szán emelkedni kezd. Most már ki merte nyitni a szemét.

Ismét ugyanazon a magasságon utaztak. Havas föld nyújtózott alattuk, ameddig a szem ellát. - Minden oké, Hermione, kinyithatod a szemed - suttogta.

A fiatalasszony falfehér arccal nyitotta ki a szemét, hogy körülnézzen, aztán hirtelen felkapta a papírzacskót a helyéről és öklendezni kezdett.

- Jól vagy Hermione? - kérdezte Harry.

- Soha jobban - krákogta amaz mérgesen, Dumbledore-hoz fordulva. - Mi volt ez az egész? Valami tréfa?

Az öregember vidáman  rásandított - Harry hajtani akart. Hát hagytam.

- De tudta, hogy ez fog történni, ugye? – tudakolta bosszúsan Hermione.

- Számítottam valami ilyesmire - vont vállat az öreg. - Ravasz állatok ezek a rénszarvasok. Pláne a szánhúzók. Varázserejű állatok, és nagyon óvatosan kell bánni velük.

- Aberforth... én éreztem valamit - szólalt meg Harry. - Úgy értem... éreztem őket valami megmagyarázhatatlan köteléken keresztül. Éreztem, ahogy lélegzenek, gondolkodnak... furcsa volt.

- Először furcsa. De így viselkednek a mágikus rénszarvasok. Gondolkodnak. Nem formálnak szavakat az elméjükben, de bizonyos emberek képesek megérteni az akaratukat.

- Na ne - forgatta szemét Harry. - Remélem ez nem azt jelenti, hogy Jedi lettem.

- Micsoda lettél? - pislogott Dumbledore.

- Semmi - felelte Harry és Hermione kórusban. - Mugli dolog.

- De tényleg Aberforth, hogy lehetnek a rénszarvasok mágikus lények, ha nem találhatók a Legendás lények és megfigyelésük című könyvben? - érdeklődött Hermione.

- Ja, hogy az - nevetett az öregember. - Göthe Salmander soha nem hitt a Mikulásban, sem a rénszarvasaiban. Amikor azt a könyvet írta, nem volt a birtokában semmilyen bizonyíték a mágikus rénszarvasok létezésére.

- Aha - bólintott Harry, átadva a gyeplőt Aberforthnek. - Azt hiszem, ezzel inkább nem próbálkozom meg újra. Tudod, családom van, akikről gondoskodnom kell.

- Nem kell aggódnod miattuk - felelte Dumbledore. - Tudod, hogyan kell bánni velük. Ez ritka adottság, Harry. Nem sokan képesek rá.

- Remek – tette karba a kezét Harry. - Ez azt jelenti, hogy nemcsak párszaszájú vagyok, de rénszarvasnyelvű is?

- Azt hiszed, össze-vissza beszélek, igaz? - vigyorgott Aberforth. – Hidd el, hogy nem. Szerencsés vagy, Harry Potter. Az, hogy érted ezeket a csodálatos teremtményeket, igazi adomány.

- Sokan, megértik őket?

- Nem, nem sokan. Csak pár ilyen emberről tudok: te, én, a Pjotr a kvibli, aki az istállóban dolgozik... na meg a Mikulás. Ennyi. Persze lehetnek még mások is, akik még nem fedezték fel ezt a képességüket.

- Szerencsés flótások - jegyezte meg Hermione, akinek az arca még mindig csúnya zöld volt. Észrevette, hogy megint milyen hatással volt Harryre a "kvibli" szó, ezért úgy döntött, másra tereli a beszélgetést: - Mondja Aberfort, a Mikulás tulajdonképpen varázsló? - kérdezte szarkasztikusan.

- Nem, ő tulajdonképpen mugli

- Akkor hogyan fér be azokba a szűk kéményekbe? És hogyan képes körülrepülni a földet egyetlen éjszaka alatt? - kérdezte Harry tűnődve. Már biztosra vette, hogy Aberforthnek a Szt. Mungo’s-ban vagy a helyi elmeosztályon lenne a helye.

- Nos... ez hadd maradjon az én titkom - kacsintott rájuk Dumbledore.

- Az ön titka? - vonta fel szemöldökét Hermione. - Hát elárulta önnek?

- Tulajdonképpen igen. Nyolc éves voltam, amikor karácsonykor megbetegedtem. Magas lázam volt, meg minden. Ott feküdtem, és nem bírtam elaludni. Furcsa zajokat hallottam, és megláttam egy kövér, pirosba öltözött fickót kijönni a kandallóból. Emlékszem, még meg is kérdeztem, hogy hopp-porral jött-e. Azt mondta, fogalma nincs róla mi az a hopp-por, aztán letette az ajándékokat a karácsonyfa alá. Már menni készült, amikor megkérdeztem, hogyan fér ki a kéményen ilyen kövér létére, és hogyan sikerül minden gyereknek eljuttatni az ajándékot egyetlen éjjel. Nevetett és elmondta a titkot, de megesketett, hogy soha nem mondom el senkinek. Hát nem is mondom el.

Harry és Hermione gunyoros pillantásokat váltott. - Biztos vagy benne, hogy nem csak a láz tette, Aberforth? - kérdezte Harry. - Lehet, hogy hallucináltál.

- Lehet - az öregember újra rájuk kacsintott. - Ó, nézzétek! Szentpétervár!

Harry és Hermione előrehajolt, hogy megcsodálja a hatalmas várost, amely kilométerekkel távolabb feküdt. Ahogy közelebb értek, ki tudták venni a téli napfényben csillogó hagymakupolákat. Csodálatos látvány volt. Hermione épp meg akarta kérdezni, hol szállnak le, amikor Aberforth egy a városon kívül álló kis hegyhez kormányozta a szánt. - Tökéletes parkolóhely – jelentette ki, miközben a hegy oldalában egy barlangba vezetve járművüket.

Aberforth épp leugrott a szánról, amikor egy hosszú fehér szakállú öregember sétált oda hozzájuk, arcába húzott csuklyában

- Üdv, Aberforth! - mondta.

- Üdv neked is, Andrej, vigyáznál a szánra, amíg vásárolunk? - Dumbledore megpaskolta a legközelebbi rénszarvas fejét.

- Persze - válaszolt az öregember.

Aberforth megköszönte, és kisietett a levegőre. A fiatalok követték a tekintetükkel.

- Épp ideje volt, hogy megérkezzünk - morogta Hermione, boldogan. Örült, hogy végre leszállhatott. - Utálok repülni.

- A mai nap után, én sem mondhatom, hogy szeretek - Harry savanyú képet vágott. - Átkozott rénszarvasok.

Furcsamód mind a nyolc rénszarvas hátrafordította a fejét, és Harry meg mert volna esküdni, hogy sértődötten néztek rá.

- De legalább Aberforth jól mulatott - vont vállat. - Bár, majdnem megölt minket. Nem tudhatta, hogy képes vagyok-e kommunikálni ezekkel az állatokkal, vagy sem. Úgy tűnik mindkét Dumbledore, akit ismerünk, szeret kockáztatni. A vérükben van.

- Nekem mondod? - sóhajtotta Hermione. - Jobb lesz, ha vigyázunk vele. Életveszélyes mindenkire, saját magára is.

- Ja. Sokkal inkább, mint Albus - válaszolta Harry, elhaladva a csuklyás öregember mellett, aki a rénszarvasokat itatta. - Kíváncsi vagyok, min vesztek össze.

- Összevesztek? - Hermione érdeklődve nézett.

- Ühüm. Aberforth azt mondta,  amiatt hagyta el Angliát.

- El tudom képzelni őket, amint gumiláb rontást, és Carbunculus átkokat szórnak egymásra - kuncogott Hermione, a barlang kijárata felé tartva.

Mielőtt kiléptek volna a barlangból, Harry közelebb hajolt hozzá és a fülébe súgta: - Gondolod, hogy tényleg hisz a Mikulásban?