- Levél Harrytől! - robbant be Sirius a gyerekszobába, ahol Ginny Lilyvel játszott.

- Ó, tényleg? - ragyogott fel Ginny arca és valósággal kitépte a levelet a férfi kezéből.

Míg a levelet olvasta, Sirius leült a szőnyegre, hogy segítsen Lilynek nagy színes téglákból várat építeni.

- Mit írt? - kérdezte, miközben véletlenül ledöntötte a kastély tornyát.

- Te buta! - kiáltott fel Lily és smaragdzöld szeme megtelt könnyel.

- Jaj, nem akartam! - Sirius karjába zárta a kislányt. - Tudod, mit? Felépítem újra olyanra, mint volt! - megpöccintette a pálcáját és a vár újra állt.

Ginny mosolyogva nézett fel a levélből. - Nagyon megy neked az épületek helyreállítása, Sirius. Kár, hogy a muglik azt hitték, hogy a Stonehenge-t a marslakók állították helyre.

- Ja. Azok a tudósok ott nyüzsögtek Stonehenge körül, és próbáltak magyarázatot keresni...

- És nem találtak semmit... - bólintott az asszony. - Tényleg építettek egy rádiótávcsövet a romok közelében, azt remélve, hogy fognak valami jelet a földön kívüliektől a Lófej Ködből?

- Igen. - bólintott Sirius nevetve. - Minden mugli bolond. - Hirtelen rájött, hogy olyasmit mondott, amit nem kellett volna. Ránézett Ginnyre, és látta, hogy a nő elejtette a levelet, és merev arccal Daniel bölcsőjére mered. Egy könnycsepp gördült le az arcán. Nem is nyúlt oda, hogy  letörölje.

- Ginny... - Sirius felállt, odament hozzá és átkarolta. - Sajnálom. Mindig elfelejtem.

- Az te vagy Sirius! - kiáltott a fiatal boszorka. - Én nem tudom elfelejteni! Nem tudom! - zokogva a férfi vállába temette az arcát. Siriusnak fogalma sem volt, mit mondhatna, így csak simogatta a nő haját, hogy vigasztalni próbálja.

- Tudom, hogy nehéz neked, de erős vagy Ginny. Te vagy a legerősebb asszony, akit ismerek... nem borulhatsz ki... élned kell tovább, mintha mi sem történt volna... a gyerekeidnek szükségük van rád, hát ne add fel, Ginny.

- Nem adom fel - nézett fel amaz szipogva. Arca most már nem szomorúságot, hanem elszántságot sugárzott. - Van egy zsebkendőd?

- Persze. Szóval mit írt Harry?

- Megismerkedett Dumbledore bátyjával - felelte Ginny, kifújva az orrát. – Aberforth-szel. A fickó kicsit bolondnak tűnik, de legalább jól énekel.

- Ez minden?

- Nem. Úgy tűnik Harry utálja a vodkát. – vigyorgott Ginny, letörülve az utolsó könnycseppeket.

- Nos, semmi sem pótolhatja a jó meleg vajsört - bólintott Sirius. - Mégis... ez az Aberforth... a neve ismerősen cseng... hol is hallottam róla? Nem Albustól, azt hiszem...

- Ő az a fickó a kecskével - jött a válasz.

- Aha! Tudtam, hogy hallottam valahol a nevét! Vagy olvastam? - tűnődött a férfi. - Legalább egy évszázaddal ezelőtt történt! Még a nagyszüleim se élhettek akkor... Különben mit csinál Oroszországban?

- Fogalmam sincs - vont vállat Ginny.

- Ini!

Az asszony lenézett, és látta, ahogy kislánya a szoknyáját rángatja.

- Mi az, kincsem? - leguggolt, hogy szemmagasságban legyen Lilyvel.

- Azt hiszem csak egy kis figyelmet akar a mamájától - szólt Sirius. – El van kényeztetve a kis hercegnő. Igen - mosolygott a kicsi lányra. - Hozzászoktál, hogy állandóan a figyelem középpontjában legyél, igaz?

- Sirius, vigyáznál rá egy kicsit? Fáradt vagyok - mondta Ginny és adott egy puszit Lilynek.

- Rendben - bólintott a férfi, karjára emelve a gyereket. - Gyerünk drágám, sétálunk egy jót a kertben, és fogunk pár kerti törpét játszani, oké?

Amint elmentek, Ginny odasétált a fia bölcsőjéhez. A kisfiú megmozdult és kinyitotta barna szemét. Anyja eredeti szemszínét örökölte, a Zöld Lángú Fáklya végül is nem befolyásolta Ginny DNS-ét.

- Szia – gügyögte a nő, odanyúlva a kisbabához, aki egyik pici kezével rögtön megmarkolta a mutatóujját. - Ó, milyen erős szorításod van! - nevetett az anya. - Erős férfi lesz belőled... akár varázsló vagy, akár nem. Ne félj kisfiam, anya és apa nem engedi, hogy bárki is bántson... nem hagyjuk, hogy bárki is gúnyoljon... és persze a közeledbe sem engedjük Malfoyt, vagy a születendő gyerekeit... A Malfoyok soha nem javulnak meg... – Ginnynek eszébe jutott egy nap, nem sokkal karácsony után, az utolsó roxforti évükben…

Valamikor januárban történt, amikor le kellett mennie a pincébe, hogy Piton professzortól kérjen valami hozzávalót, amely a bájital-tan házi feladatához kellett.

Pitont sehol sem találta. A folyosó meglehetősen sötét volt, így Lumost suttogott, és a folyosó túlsó végén lévő lépcső felé indult, amikor megbotlott valamiben, ami a padlón feküdt. Elesett és pont az eszméletlen Draco Malfoyra zuhant.

- Au! - kiáltott fel az, ahogy magához tért.

- Ó, bocs! – motyogta a lány, elejtett pálcája után kotorászva.

- Hé a legkényesebb testrészemet tapogatod! - morogta Draco, ellökve a kezét.

- Sajnálom, nem találom a pálcámat! - felelte a lány, folytatva a keresést. Fél perccel később valami hosszúkás, simára csiszolt tárgyalt tapintott ki a padlón. - Lumos! - mondta újra és felemelte a pálcát, hogy megvilágítsa Dracót. - Egek! – kapott levegőért. Draco szörnyű látványt nyújtott: ruhái elszakadtak, arca pedig vértől volt maszatos.

- Ki tette ezt veled?

- Nott – felelte Draco és próbált felülni. Nem sikerült neki.

- De... miért vert meg ennyire?

- Nem a te dolgod - válaszolt a fiú hidegen. - Segíts fel a gyengélkedőbe, rendben?

- Ó, várj egy percet... nem tudom hogyan kell hordágyat idevarázsolni... fel tudsz állni?

- Nem hinném.

- Próbáld meg - kérte a lány kinyújtva a kezét, hogy felsegítse. A fiú belekapaszkodott és fogát csikorgatva felült. Biztosan nagyon fáj neki, gondolta Ginny, teljes erőből húzva.

Valahogyan sikerült felállítania, de menni vele még nehezebb volt.

- Gyerünk Malfoy, mutasd meg, hogy férfi vagy! - nyögte Ginny, ahogy a fiú mind a hetven kilójával a vállára nehezedett. – Gyerünk, már csak pár lépcső! – lihegte, amint elérték a lépcsőház alját.

- Pár? - rándult meg Draco arca. - Legalább háromszáz.

Vagy félóra múlva elérték a gyengélkedőt. Addigra Ginnynek jártányi ereje sem maradt, alig tudta kinyitni Madame Pomfrey birodalmának ajtaját.

- Jóságos isten! - csapta össze kezét a javasasszony, és odasietett hozzájuk. Levéve Draco súlyát Ginny válláról,  lefektette a fiút egy ágyra.

- Mi történt ezzel a fiatalemberrel? - kérdezte Poppy, megvizsgálva véraláfutásokat. - Ezt nem varázslattal csinálták... valaki nagyon helyben hagyta magát, Mr. Malfoy.

- De rendbe tudja hozni, ugye? - kérdezte Ginny az ágytámlát markolászva, mivel ahhoz sem volt elég ereje, hogy megálljon a saját lábán.

- Persze, semmi gond - nézett fel Madame Pomfrey, és a homlokára csapott.

- Magának teljesen elment az esze Weasley kisasszony? Úgy értem Mrs. Potter... Nem lett volna szabad ilyen nagy súlyt cipelnie! Jajistenem, alig áll a lábán! - megragadta Ginny karját és a Dracoével szomszédos ágyhoz terelte.

- Jól vagyok, Madame Pomfrey - suttogta a lány halálsápadt arccal.

- Jól? Jaj maga bolond fruska! Elveszthette volna a kisbabát! - ciccegett, állapot-stabilizáló bűbájt bocsátva Ginnyre.

- Kisbaba? - krákogta Draco. - Megint terhes?

- Igen, az - bólintott komolyan Poppy, Malfoy sérüléseit kezelve.

- És felhozott ide... – motyogta Draco elhaló hangon.

Ginny, mielőtt elvesztette volna az eszméletét, utoljára Draco szavait hallotta: - Ostoba liba.

- Jól vagy, szerelmem? – ütötte meg Draco fülét a jól ismert hang a szomszéd ágy felől.

- Jól vagyok, drágám - felelt egy másik hang.

- Úgy aggódtam - szólt az ismerős hang újra. - Miért nem hagytad ott és szaladtál segítségért? Vagy miért nem mondtad egyszerűen azt, hogy Mobilicorpus?

- Nem ismerem az a bűbájt, Harry. Különben is, olyan hirtelen történt... olyan megdöbbentő volt... Nem kérhettem volna segítséget, mivel mindenki a kviddicspályán volt Potter kapitánnyal együtt... - Ginny halványan rámosolygott a férjére. - És... szóval azt hiszem… nem gondolkoztam.

- Mi mást vártál egy nőtől? Pláne egy Weasleytől? - kérdezte Draco még mindig lehunyt szemmel.

- Mióta vagy ébren, Malfoy? - fordult hozzá Harry.

- Elég régen, hogy halljam, ahogy ömlengtek... - Draco megdörzsölte a szemét és felült. - Nem féltek, hogy elolvadtok ennek a szappanopera jelentnek a közepén?

- Tömj vattát a füledbe, ha nem akarod hallani, Malfoy - javasolta Harry.

- Inkább szórnék némító bűbájt rád, Potter - jelentette ki Draco. - Különben, engedd meg, hogy gratuláljak, hallom, nem vesztegetted az idődet és megint felcsináltad a kis feleségedet. Most biztosan nagyon el vagy telve magadtól.

- Nem vagyok eltelve magamtól, Malfoy – fonta össze a karját Harry. – De nem tagadom, hogy örülök a fiam közelgő érkezésének.

- Fiú? Már most biztos vagy benne? - Draco felvonta a szemöldökét. - Tudod, hogy kis feleséged majdnem elvesztette a fiadat, míg segített nekem?

- Tudom... de egyszerűen nem értem - biggyesztette az ajkát Harry. - Nem érsz annyit.

- Mindig őszinte vagy Potter - vigyorgott Draco.

- Igen. - bólintott Harry. - Egyszerűen nem tudok hazudni neked... mindig azt mondom, amit gondolok... - ártatlan arccal vállat vont. - ...szóval úgy érzem, meg kell mondanom, hogy  rosszabbul nézel ki, mint amikor Hóborc olyan kedvesen lefestett.

- Mi? Te itt sem voltál akkor! - tört ki Malfoy.

- Colin... adott nekem egy klassz születésnapi ajándékot... - somolygott Harry.

- Nagyon klasszat, igazán - szólt közbe Ginny. - Harry szobájában lóg a falon a Black kúriában... aranyozott keretben.

- Micsoda? Creevey... az a kis patkány lefényképezett engem... úgy?

- Pontosan - bólintott Harry, levéve szemüvegét, és letörölte a nevetéstől kicsordult könnyeit. - Tetszettek az orangutánok, de különösen a frizurád. Sok időt töltöttem a szobám berendezésével, és utolsóként azt a képet helyeztem el. Az tette fel a koronát a művemre.

Látva Draco arckifejezését, Ginny annyira nevetni kezdett, hogy kétrét görnyedt. Harry vele nevetett, de hirtelen abbahagyta, amikor rájött, hogy Ginny már nem a nevetéstől görnyedezik, hanem a fájdalomtól.

- Ginny! - elkapta a lányt, aki eszméletlenül hullott a karjaiba. - MADAME POMFREY!!! - ordította Harry. - Jöjjön! Valami történt Ginnyvel!

A javasasszony odaszaladt hozzájuk. Malfoy is nyújtogatta a nyakát, hogy lássa, mi történik, de semmit nem láthatott, mert Pomfrey odarántotta a paravánt Ginny ágya elé.

- Ó, egek! Vérzik! - kiáltotta Poppy, elhúzva Harryt a feleségétől. - Kifelé Mr. Potter!

- De ő a feleségem! - vágott vissza Harry. - Maradni akarok!

- Azt mondtam, kifelé! - kiáltott rá a javasasszony olyan arccal, hogy Harry jobbnak látta, ha nem vitatkozik.

Órák teltek el, mire Pomfrey hullafáradtan végre kijött.

Harry, aki a váróteremben sétált fel és alá, odasietett hozzá.

- Hogy van?

Kis mosoly tűnt fel Poppy megviselt arcán. - Rendben lesz, Mr. Potter.

- Elvesztette a kisbabát, ugye? - kérdezte amaz.

- Nem. Bár nagyon közel volt hozzá. Most pihenésre van szüksége, teljes nyugalomra. Ez azt jelenti, hogy nem látogathatja meg Mr. Potter. Egy ideig senkit sem engedek be a gyengélkedőre. Most alszik. Azt javaslom, menjen a hálószobájába és aludjon maga is. Úgy tűnik szüksége, van rá.

Harry bólintott és a háló felé indult, de nem azért, hogy aludjon, hanem hogy magához vegye láthatatlanná tévő köpönyegét.

Magára terítette a köpönyeget és visszasietett az orvosi részlegbe, olyan csendesen, ahogy csak tudott.

Hamarosan odaért a gyengélkedő ajtajához, és pár percig hallgatózott. Miután biztos volt benne, hogy Pomfrey már aludni ment, nesztelenül kinyitotta az ajtót, és belépett.

Odaérve Ginny ágyához látta, hogy egy sötét alak takarja el a lányt a szeme elől. Valaki ült az ágyán háttal az ajtónak, így nem láthatta, ahogy az  kinyílik.

Malfoy.

Ő ült Ginny ágyán.

Harry óvatosan közelebb ment, vigyázva, nehogy csapjon zajt.

Holdfény ömlött be a szobába, megvilágítva Malfoy sápadt arcát, melyen most furcsa kifejezés ült... olyan kifejezés, amelyet Harry soha nem látott rajta azelőtt.

- Én... annyira sajnálom, Ginny. - suttogta Draco. - Nem akartam, hogy elveszítsd a gyermekedet miattam... azt nem tudtam volna elviselni. - Nagyon halkan beszélt, mintha félne, hogy valaki meghallja, mintha félne, hogy Ginny meghallja. - Tudod... tényleg nem kellett volna segítened nekem... Potternek igaza volt, nem érek annyit. - Undorodva megrázta a fejét, majd habozva kinyújtotta a kezét... és Ginny hasára tette.

Vedd le a kezed a feleségemről, te szemétláda! - szeretett volna kiabálni Harry, de inkább a nyelvébe harapott, nehogy egy hangot is kiejtsen. Keze ökölbe szorult, amint figyelte, ahogy Malfoy gyengéden simogatja Ginny hasát.

- Hé, kölyök... - suttogta Draco, - ...igen, hozzád beszélek... tarts ki, jó? Nem az én kedvemért... nem is annak a tetű apádnak a kedvéért... csak az édesanyád kedvéért - nyelt egyet. - Meg kell születned, hallasz engem? Kell. Oké? Légy jó fiú és szeresd a mamádat... megérdemli. Csodálatos asszony. Megölte Voldemortot, tudod? Őt muszáj szeretni.

Harry hitetlenkedve rázta a fejét. Vagy annyira fejbe vágták Malfoyt, hogy megbolondult, vagy... jobb nem is gondolni rá. Jobb nem is gondolni rá!

Ginny soha nem tudta meg, hogy Malfoy az ágya szélén ült akkor éjjel, mert Draco túl büszke volt ahhoz, hogy bevallja, Harry pedig valami okból félt elmondani neki, amit hallott... mintha úgy érezte volna, hogy meg kell védenie a feleségét Malfoytól.

Ginny nem értette, hogy a két férfi, aki az esküvőn kibékült, miért lett ismét olyan undok egymáshoz. Soha nem sikerült megértenie, miért kezelte őt Malfoy az iskolaév hátralévő részében úgy, mintha egy utolsó rongy lenne. Nem tudta, hogy ez csak védekező reakció volt a fiú részéről. Csak azt tudta, hogy Draco a gyengélkedőn töltött rövid tartózkodásuk után még többet szemétkedett, mint valaha.

Nem tudta, hogy féltékeny volt. Borzasztóan féltékeny.

Daniel nyöszörgése térítette vissza Ginnyt a jelenbe.

- A csontjuk velejéig romlottak maradnak, amíg csak élnek - sóhajtotta Ginny, a kisfiú takaróját igazgatva. - Soha ne higgy egy Malfoynak, Dan, soha. Majdnem elvesztettelek miatta, és még meg sem köszönte a segítséget. A Malfoyok nem érdemlik meg senki bizalmát. Apádnak nem kellett volna megbíznia Dracóban egy pillanatig sem. Olyan boldog voltam, amikor Harry elmondta, hogy kibékültek... Azt gondoltam vége az ellenségeskedésnek... milyen buta voltam, mi? A Malfoyok örökké Malfoyok maradnak, és nem változnak soha.

- Ini! - hallotta Lily hangját, és látta, ahogy kislánya beszalad a szobába, egy vadul sipítozó kerti törpét szorongatva. - Nézd!

- Ó, egészen egyedül fogtad? - kérdezte Ginny mosolyogva.

- Igen! - ragyogott Lily.

- Csak tizenhét hónapos, és máris tud füllenteni! Nagy mágikus bajkeverő lesz belőle, én mondom! - nevetett Sirius.

- Miért? Te fogtad a törpét? – kérdezte Ginny, aki láthatólag remekül szórakozott.

- Nem. Abu volt - mutatott ki Sirius az ablakon.

Ginny odament és a látványtól elnevette magát. Abu úgy kergette a kerti törpéket, mint a bolond. A látvány teljesen elfeledtette vele Malfoyt és minden szomorúságát.