-        Minerva, kérem, nyugodjon meg! A fiúknak nem esett semmi bajuk. Bár arról fogalmam sincs, hogyan kerültek ki onnan élve, de itt vannak, amint látja, és hajuk szála sem görbült.

-        De ha Ha… Mr. Po… ó, a Merlinbe is! Ha Harry megtudja, mi történhetett volna a fiával, az egyetlen fiával… és persze a többiek szülei is megrémülnek, és…

-        Már elnézését kérem a megjegyzésemért, de Jamesnek anyja is van, méghozzá Martha Potternek hívják, ne felejtse el! – szólt Dumbledore professzor vészjóslóan lehalkítva a hangját.

-        Igen, Albus, nagyon jól tudom, hogy…

-        Á, Sylvain! – szakította félbe a professzort Dumbledore emeltebb hangon. – Sikerült kiderítenie, hogyan kerülhettek ezek a gyerekek abba a szobába?

-        Nyilvánvalóan kilógtak a Griffendél-toronyból, és talán a konyhára akartak bemenni némi ennivalóért. A szobába négyfelől is bejuthat az ember, én mégis arra tippelek, hogy eltévedtek a konyhába menet.

-        És… teljesen biztos, hogy…

-        Igen, biztos, Minnie. 3 napja egyfolytában alszanak, nem? Merlin, még szerencse, hogy az a fiú is ott volt velük! Ha a vé…

-        Sylvain! Erről itt nem beszélhet! – kiáltott rá figyelmeztetően az igazgató Katumba professzorra.

-        Elnézést, Dumbledore professzor. Mit gondol, hogyan élhették túl az akadályokat?

-        Szerencsével. Hatalmas nagy szerencsével. A legenda szerint az egyik úton egy hidrával futottak volna össze, a másikon egy egész csoport acromantulával, aztán egy baziliszkusszal, a harmadikon erklingek, sárkányok és egy tengeri kígyó vadásztak volna rájuk, a negyediken vérfarkasok, a scorpuscristi, és a félelem tenger, a kisebb akadályokról nem is szólva. Ha igaz a legenda, fel nem tudom fogni, hogyan mehettek végig bármelyiken is. Mindegyik úton halálos veszélyekkel kellett szembenézniük. Morganának rettentően sötét humora volt. Még nekem sem volt merszem végigmenni a terem borzalmain. Állítólag minden állat meg van bűvölve, és sérthetetlenek bármilyen fegyverrel szemben. Állítólag a vérfarkas arra van kényszerítve, hogy soha ne tudjon visszaváltozni emberré. A legenda szerint örökké telihold van azon a helyen, ahol a bestia él, hogy mindig vérszomjas, fenyegető külsővel fogadja a betévedőket. Ez ellen csak egyetlen fegyver van, amit önök is ismernek, de itt, most nem fogom megemlíteni. Ha bármelyikük is ébren van, veszélyes lenne.

-        Dumbledore professzor, szégyenlem ezt megkérdezni, de mi az a scorpuscristi?

-        Egy óriásskorpió és egy kentaur keveréke, Minerva. A legenda szerint Atlantiszról származik. Annak ellenére, hogy kentaur-skorpió mutációja, képes hatalmas hálót szőni, hogy megtorpanásra, ezzel pedig szinte biztos halálra kényszerítse a hálóhoz tévedőt, legyen az akár állat, akár bestia, akár mugli, akár varázsló. A veszélyessége abban rejlik, hogy sokan ártalmatlanabbnak gondolják, mint amilyen valójában. Ha az oktalan varázslók átesnek a látvány által okozott első rémületen, a legtöbben megpróbálnak beszélni vele. Ekkor a scorpuscristi elkábítja őket egyetlen, majdnem halálos csípéssel, az odújába hurcolja áldozatát, és ott addig beszélteti a magához tért szerencsétlent, míg bele nem hal. Ha egy beszédképtelen teremtmény akad az útjába, azt gondolkodás nélkül megöli, és elfogyasztja. Ez a lény állandóan társaságra vágyik, de sosem a fajtájabeliekére. Ezért is maradt egyetlen ilyen csodalény a világon. Az, amelyik a legenda szerint a teremben van.

Hosszú szünet állt be, majd fojtott kuncogás hallatszott.

-        Nos, hogyha a gyerekek a scorpuscristivel akadtak össze, nagyon nagy erejű varázslat kellhetett hozzá, hogy elosonjanak a hálója alatt – jegyezte meg vidáman az igazgató.

-        Gondolja, professzor, hogy képesek lettek volna a fiúk egy olyan varázslatot megcsinálni, ha esetleg tényleg az „Öt Próba Útját” választották?

-        Néha egy gyermekjáték bűbájai is lehetnek sokkal nagyobb erejűek, mint azt sokan gondolják, Sylvain! – felelte Dumbledore professzor vidáman. – Emlékszem, hajdanán párbajosdit játszottunk a fivéremmel, és egyszer egy apró taszítóbűbájjal úgy földhöz vágott engem Aberforth, hogy még ma is belesajog néhány testrészem! Meg is kérdeztem tőle, hogy talán létrehozott egy új bűbájt? De azt felelte, hogy csak ügyetlen volt. Gyerekkorban olyan varázslatokra is képesek egyesek, amik egy Merlin-díjas, képzett vénszakállnak is lehetetlenségnek tűnik!

-        Talán nem is igaz a legenda. Lehet, hogy csupán valami altatóköd vette ott körbe őket, azért alszanak már ilyen hosszú ideje egyfolytában – vetette fel McGalagony professzor bizonytalanul.

-        Morgana terméről bármit el tudok képzelni, de azt, kedves Minerva, hogy valótlanság lenne a benti bűbájosság, azt nem – felelte Dumbledore professzor komoran. - Morgan Lee Fayt sokan még Merlinnél is agyafúrtabbnak és kegyetlenebbnek tartották. Amíg ebben a kastélyban tanult, számtalan borzalmas rejtektermet hozott létre. A legtöbbjét felfedezték az elődeink, és hatástalanítás után eltűntették. De a „Pandora 15 átka”- teremmel senki nem boldogult. Legjobb tudomásom szerint többen is leemelték a tetőt, de senki nem jött vissza. Eltűntetni sem sikerült senkinek. Az akadályokról csupán Morgana naplójából szerezhettünk tudomást. Élő szemtanú a gyerekeken kívül eddig nem akadt.

Ismét szünet állt be a beszélgetésben, majd ismét az idős igazgató szólalt meg.

-        Kivételesen tehetséges ifjak foglalják el azt a négy ágyat! Vagy egyikük egy született bűbáj- és átokbajnok, vagy négyen tesznek ki egyet. Hihetetlen, hogy 11 évesen végigmentek Morgana egyik legveszélyesebb átoktermén!

-        Ne felejtse el, professzor úr, hogy a bejárat mégiscsak Pandora szelencéje volt! – jegyezte meg Katumba professzor kuncogva.

-        Igaza van, Sylvain. Talán túlontúl érdekesnek találták, és ezért emelték le a tetőt. Vagy talán az idő még az ilyen termek felett sem múlik el nyomtalanul. Lehetséges, hogy minden lény elöregedett, vagy elpusztult időközben. Végülis majd fél évezrede teremtették az ilyen termeket. Talán csak egy egyszerű sétát tettek odabent. Amíg nem térnek magukhoz, nem fogjuk megtudni. Jöjjenek, úgy tűnik, ma sem ébrednek még fel.

-        Igen, professzor úr! – felelte a sötét varázslatok kivédése tanár mély hangon, majd sokkal halkabban, de vidámabban hozzátette. – Minnie, hogy lehetsz ilyen tudatlan? Szégyelld magad!

-        Te sem tudtad, mi az, láttam rajtad! És ne hívj Minnie-nek! Már nem vagyunk gyerekek! Különben is utálom ezt a nevet, mióta… szóval tudod.

-        Hiszen megbánta, és bocsánatot kért tőled. Hihetetlen, hogy még most sem vagy túl rajta! – suttogta elkomolyodva a sötét varázslatok kivédése tanár. - Igazán megbocsáthatnád neki a viselkedését, Minerva. Szeretett téged is, de tudod, hogy mindig is belé volt szerelmes. És tudod, milyen boldogok, mióta megoldódott az ügy. Már majdnem 16 éve volt, igazán…

-        Már régen túltettem magam rajta. Fejezd ezt be!

A két tanár hangja egyre halkult, majd elhalt.

 Sirius csukott szemmel feküdt a gyengélkedő egyik ágyában, és amióta felébredt, csendben fülelt.

Sok dolgot halott. Sokat megértett, de még több volt, ami zavarosnak tűnt.

’Milyen fiú volt velünk? Kire gondolhattak? És miért nem lehet róla beszélni itt?’

McGalagony és Katumba professzor végső beszélgetését csak azért találta zavarosnak, mert elég személyesnek tűnt. Ezért nem is foglalkozott vele sokat.

Felkelt az ágyból és átbújt a jobb oldali paravánon. Ott Remus feküdt, szintén nyitott szemmel.

-        Jól vagy, Rem?

-        Azt hiszem. Csak egy perce tértem magamhoz. Hány óra lehet?

-        Délután fél öt van – pillantott Sirius karórájára. – Egyébként 3 napot végigaludtunk – jegyezte meg kuncogva.

-        Komolyan? Az hogy lehet? – csodálkozott Remus.

-        Nem tudom. Hallottam, hogy ezt mondták. Megnézem, mi van a többiekkel, rendben?

Sirius továbbment a másik ágyhoz. Ott Peter feküdt, és még mindig aludt. Ezért visszatért a saját ágyához, és megnézte a bal oldali ágyszomszédját, Jamest. Már ő is felébredt a maratoni alvásból.

-        Szia! Hallottad, mit beszéltek McGalagonyék? Azt mondták, halálos veszélyben voltunk – suttogta James, ahogy ő is kibújt az ágyból.

-        Na persze! – kuncogta Sirius. – Maximum a vérfarkasnál. Aztán minden simán ment, nem?

-        De – nevetett James is. – A többiek?

-        Remus már fenn van, de Peter még alszik. Egész pontosan mikor ébredtél fel? Hallottad, hogy hívta McGalagony professzort Katumba professzor?

-        Ja. Minnie McGalagony. Jó kis név! – vihogta James. Aztán kicsit elkomolyodott. – Én csak azt nem értem, miért pont én vagyok a szíve csücske? Nem tudom, hallottad-e te is, ahogy Dumbledore professzornak sápítozott.

-        Azt, hogy apád ki fog akadni, ha megtudja, hol voltunk? Igen, hallottam. Szerintem csak azért a te papádat említette meg, mert ismeri. Te mondtad még év elején, hogy valószínűleg McGalagony is apukád háztársa lehetett.

-        Aha, tényleg. Logikus – felelte James bólogatva.

-        Az viszont marha jó, hogy azt hiszik, hogy csak véletlenül tévedtünk be abba a terembe. Katumba prof szerint a konyhába indultunk, és eltévedtünk – kuncogta vigyorogva Sirius.

-        Szerintem Sylvain bácsi nem ilyen idióta! – nevetett fel James. – Biztos rájött, hogy felfedezőútra indultunk. Csak nem akart beárulni minket az igazgatónál. Mondtam már, hogy apám haverja. Ők is tettek ilyen utakat, mikor ide jártak.

-        Menjünk át Remushoz. Aztán ugrasszuk ki Petert az ágyból. Még nem is kapta meg a magáét – jegyezte meg Sirius.

-        Még le akarod szúrni? Hiszen oltári izgalmas volt odabent, nem?

-        Igen. De megígértem neki, hogy megkapja a magáét. Én pedig be szoktam tartani az ígéreteimet – komolykodott Sirius. – Álljuk körül az ágyát, és ordítsunk rá. Ő majd menten szörnyethal, vagy pedig ijedtében leesik az ágyáról. Nem lenne poénos?

-        Én benne vagyok. Akkor menjünk.

Átosontak Peter ágyához. Remus még elég kábának és sápadtnak tűnt, úgyhogy ő nem tartott velük. Peter hihetetlenül mélyen aludt. Sirius és James kis híján berekedtek a kiabálástól, mire a srác felébredt. Madam Pomfrey nem lehetett a gyengélkedő közelében, mivel nem jelent meg a kiabálásra.

-        Merlin, mi történt? – kiáltotta rémülten Peter, amint szemei kipattantak.

-        Épp halálra akarunk ijeszteni, Pete, de olyan mélyen alszol, hogy mi rekedtünk be miattad – jegyezte meg Sirius vigyorogva.

-        Cimbora, ez a tréfa nem jött be – csóválta meg fejét James lemondóan. – Szerintetek milyen nap van ma?

-        Kedd, vagy esetleg szerda. Még épp lesz időnk kimenni Zonkóhoz, hogy feltöltsük a készleteinket a Mardekár szívatásához.

-        Nem szólhatnánk Madam Pomfreynak, hogy engedjen el minket vacsorázni? Farkaséhes vagyok.

-        Keressük meg mi ketten. Szerintem Remusra ráférne még némi alvás, Peter meg… őt hagyjuk.

-        Rendben. Remus, ha nem haragszol érte, elég rosszul festesz. Aludj még kicsit, ha tudsz – lépett oda barátjuk ágyához James.

-        Csak kicsit fáradt vagyok – felelte gyenge hangon Remus. – És… izé… holnap… el kell mennem… a… szokásos látogatásra.

-        Mi értelme holnap hazalátogatnod, ha néhány nap múlva amúgy is vége a tanévnek? – értetlenkedett James.

-        Tudod, ö… izé… anyukám bent van a Szent Mungóban. Valamelyik nap kaptam egy baglyot otthonról.

-        Akkor sem egészen értem, miért nem várhatsz a látogatással néhány napot. Semmi értelme három nap után visszajönnöd az utolsó napokra.

-        Muszáj mennem – mondta elvörösödve Remus. – Nem változtathatok rajta.

-        Jó, jó, jó! – emelte fel kezeit megadóan James. – Sir, menjünk!

Elindultak a gyógyító szobája felé. Miután megtalálták, Madam Pomfrey mindannyiukat megvizsgálta, aztán elengedte őket.

A fiúk vacsorázni mentek, és evés közben Sirius és James vidáman megbeszélték a velük történteket. Így utólag rendkívül izgalmasnak találták az egészet.

Kitervelték, mikor fognak kiosonni Roxmortsba, és elhatározták, hogy ezúttal egy másik alagutat fognak használni. Mindennek készen kellett lennie a péntek reggelre tervezett tréfához.

Két nap múlva, csütörtökön, a reggelinél odalépett hozzájuk Katumba professzor, hogy az igazgatóhoz kísérje őket. Négyszemközt váltott pár szót Jamesszel, aztán elindultak. Egy hatalmas, ronda kőszörny előtt megálltak, a professzor kimondta a jelszót, mire a szobor mozogni kezdett.

-        Lépjenek fel, uraim, a lépcsőre, aztán odafönt kopogjanak be! Dumbledore professzor már rendkívül kíváncsi arra, miken mentek keresztül néhány napja – szólt a professzor, majd Siriusék eltűntek a szeme elől, mivel a lépcső feljebb szállította őket.

A kőszörny mögött ugyanis egy csigalépcső jelent meg, amire mind a négyen felléptek. Néhány méterrel fentebb leugrottak a mozgó fokokról, és az igazgató szobája előtt találták magukat.

Sirius kicsit ideges volt a beszélgetés miatt. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy tilosban jártak, és ezt Dumbledore professzor nem hagyhatta büntetés nélkül…

-        Fáradjatok be! – hallatszott a kopogás után a professzor vidám hangja odabentről. Sirius, James, Remus és Peter beléptek a helyiségbe.

-        Nos, foglaljatok helyet, és mondjátok el nekem, kérlek, milyen akadályokon küzdöttétek át magatokat! Katumba professzor kis nyomozásából már tudom, hogy kerülhettetek oda Morgana termébe, és nem is izgat ez nagyon. Az viszont igen, hogy kerültetek ki élve onnan.

-        Tudja, professzor úr, igazság szerint néhány dolgot hallottunk, amit ön, McGalagony professzor és Katumba professzor mondott a teremről néhány napja – kezdett beszélni James. – Nem tudjuk, merre kellett volna indulnunk, hogy más utakat és akadályokat kelljen leküzdenünk.

-        Szerintem kezdjük az elején, James – jegyezte meg halvány mosollyal Sirius.

-        Köszönöm, Mr. Black, már éppen meg akartam kérni önöket – mosolygott Siriusra Dumbledore professzor.

-        Akkor… megtaláltuk azt a dobozt… - szólt James ismét.

-        Pandora szelencéjét, igaz? – vetette közbe az igazgató vidáman hunyorogva.

-        Ha az a neve, akkor azt. És… próbáltuk megfejteni, mi van ráírva. Már majdnem el tudtuk olvasni Siriusnak köszönhetően, amikor Peter leemelte a tetőt. Elmosódott a terem, és néhány pillanat múlva egy hatalmas mezőn voltunk. Professzor úr, akkor valahogy belekerülhettünk a do… a szelencébe, vagy esetleg csak képzelődhettünk? Láttunk néhány dolgot, ami Sirius szerint a szelence külsején lévő képeken volt.

-        Morgana naplója annyiról ír, hogy… most engedjétek meg, hogy idézzek néhány mondatot. „Aki belép a termembe engedély nélkül, olyan pirinyóvá válik büntetésül, hogy akár egy dobozkába is beleférne. Nem lesz idő, sem menekvés. Csak az utolsó pillanat, amit normálisként élhetett. A kíváncsiság olyan bűn, melyet dobozba zárva sem biztos, hogy jóvátehet. És onnan csekély a visszatérés esélye… Hacsak meg nem gondolom magam, vagy el nem nyeri a megbocsátásom…” Ez alapján én arra gondolok, hogy belekerültetek a szelencébe, és az ottani világ részeivé váltatok a kiszabadulásotok időpontjáig. Talán tapasztalhattatok magatok is néhány különös dolgot.

-        Ó, tényleg! – szólt közbe Sirius. – Úgy… úgy éjféltájt kerültünk be a szelencébe, és odabent nem működött az órám. És mielőtt elaludtam volna, láttam valami faliórán, hogy szinte ugyanannyi az idő, mint amikor bementünk. Talán megállhatott az idő számunkra. Vagy talán mégsem. Odabent szinte óránként váltotta egymást a nappal és az éjszaka. Legalábbis az erdőben. Talán ez is csak a varázslat miatt volt. Az idő idekint akkor sem haladt.

-        Valószínűleg, Mr. Black. Akkor hallhatnám, mi történt azon a mezőn, ahová kerültetek?

-        Tudja, professzor úr, kicsit veszekedtünk, és nem is nagyon néztük körül. Láttunk egy erdőt a közelben, de semmi más nem látszott azon kívül. Se egy épület, se egy folyó vagy egy tó… így elindultunk az erdő felé. Aztán ott… - Sirius bizonytalan pillantást vetett Remusra. - Összetalálkoztunk egy vérfarkassal, és Remus bátorságának köszönhetően a bestia eloldalgott, mielőtt kárt tehetett volna bennünk. Remus szerint azért nem támadott meg minket, sem pedig őt, amikor odaállt szinte egy centire a bestia elé, mert csak egy utánzat volt, vagy valami ilyesmi.

Dumbledore professzor különös pillantást vetett Remusra, aki nyugtalanul fészkelődött a székén.

-        Igazán bátor dolog volt öntől, Mr. Lupin. Ha szabad megkérdeznem… remélem, megérti, mire célzok… Miután látta a teliholdat, és tapasztalta, mi történt, csak önfeláldozásból, vagy mögöttes tudással a fejében döntött úgy, hogy megvédi a barátait, és megközelíti a vérfarkast? – miközben a professzor ezt mondta, fürkésző pillantással nézett Remus szemébe.

-        Én… én… arra gondoltam, hogy… - dadogta Remus zavartan pislogva, majd nyelt egy hatalmasat. – Az volt az elképzelésem, hogy valamiféleképpen a képzeletünk játszik velünk, és reméltem, hogy a vérfarkas csak akkor támad, ha félünk tőle. Ezért összeszedtem a bátorságom, és odamentem a közelébe. És akkor… akkor…

-        Elhátrált – fejezte be mosolyogva az igazgató a mondatot. – Nem szeretném megrémíteni önöket, és amúgy is szeretném hallani a folytatást. Talán a legtöbb feladatból álló út a legkönnyebb. Ha másfelé indultok, talán még ennél is nagyobb veszélybe kerültök. Akkor hát, leküzdöttétek az első akadályt. Mi történt aztán?

-        Továbbmentünk az erdőben, és hirtelen összefutottunk a scorpuscristivel – folytatta a történetet James.

-        Még csak az kellett volna, hogy összefussunk vele! – vetette közbe Sirius, önkéntelenül megborzongva a rémes szörny emlékétől. – Két óriási fatörzs közé szőtte a pofás kis hálóját. Szerencsére félénk típusú lehetett. Csak akkor jött elő a rejtekhelyéről, mikor megközelítettük a hálóját, és megpróbáltunk átmenni alatta. A hálója azért valóban jól nézett ki. Az egész Naprendszer kicsiben, de mégis eléggé felnagyítva. Mivel sem én, sem pedig James nem tudtunk átmenni, leültünk tanakodni. Peter felvetette, hogy talán beszélnünk kellene vele, de ezt azonnal el is vetettük. Aztán pedig valami eltűntető varázslatot alkalmaztunk. Mi is volt a varázsigéje, Peter? EXTRACTUM INNUO, igaz?

-        Nocsak, egy bújócskához használatos bűbáj! Igazán szerencse, hogy Mr. Pettigrew megjegyezte ezt a bűbájt! Egyszerű, de nagyszerű ötlet! Majdnem olyan eredménnyel jár, mint a hoppanálás! Csupán tovább tart, és mozogni is kell hozzá. Más varázslattal talán nem is tudtatok volna továbbmenni, fiúk. A scorpuscristit nem lehet megtéveszteni még egy láthatatlanná tévő köpennyel sem, és rettentő türelmes a leírások szerint, főképp, ha zsákmány kerülhet az asztalára.

-        Nem próbáltuk ki, meddig lenne képes várni, professzor úr – kuncogta James. – Körülbelül fél óráig voltunk a közelében. Miután átjutottunk, akkor valahogy átkerültünk valami terembe. Egy bálteremre hasonlított a leginkább, kivéve azt a részét, ahová először kerültünk. Az tele volt tetemekkel, vérrel, porral… és az a rémes bűz… A padlója azonban két részre volt osztva. A vonal előtt egy szfinx állt, a vonal túloldalán pedig… ez egy kicsit későbbi rész. Megint szerencsénk lehetett, ugyanis egy kezdő, fiatal szfinx volt épp szolgálatban. Rengeteget beszélt, de egyszerű kérdéseket tett fel. Négyre kellett volna válaszolnunk, de a második után átengedett minket, mert tartott az anyja véleményétől. És sok pluszinformációt is adott, mivel nagyon szeretett beszélni, és legtöbbször nem is gondolt arra, mit nem lenne szabad elárulnia. Átléptük a vonalat, és kezdtük kicsit jobban érezni magunkat, mivel a teremnek az a fele egészen csodás és tiszta volt. De aztán vihar támadt, zuhogni kezdett az eső, beleestünk egy nagy tóba, amiből én, Sirius és Remus néhány perc alatt kikeveredtünk. Peternek kicsit tovább tartott, mert megijedt. És elértünk végül az utolsó feladathoz. Három ajtó került elénk, és tulajdonképpen ott is valamiféle kitalálósdit kellett volna végrehajtanunk. Csakhogy az a három hölgy, aki talán kísértet lehetett, szóval… Nem volt kedvük beszélni, és utasították az egyik nőt, hogy mutassa meg a kijáratot nekünk. És bementünk azon az ajtón, ráakadtunk a szelencére, visszatettük a fedelét… és véget ért az egész.

-        Az idő vasfoga… - mormolta az igazgató, talán nem is a fiúkhoz beszélve. Aztán felpillantott négyükre. – Nem tanácsolnám, hogy még egyszer engedjetek a kíváncsiságotoknak, és hasonló kalandokba keveredjetek, még ha csak véletlenül is. Büntetést kellene mérnem rátok, hiszen áthágtátok az éjszakai mászkálást tiltó szabályt. Csakhogy nem lenne időnk végrehajtatni, és nem szeretnék levonni a Griffendél háztól pontokat az évzáró bankett előtt három nappal. Ne felejtsétek el: csak azért engedlek el titeket büntetlenül, mert örülünk, hogy élve láthatunk viszont titeket. Viszont még egy ilyen rejtett termes kaland, és kénytelenek leszünk megválni tőletek! Megértettétek?

-        Igen, professzor úr – mondták a fiúk megkönnyebbülten.

-        Mr. Potter, mielőtt távoznának, megkérhetem, hogy mondja meg a kedves szüleinek, hogy hamarosan látogatást teszek önöknél? – szólította meg Dumbledore professzor vidáman csillogó szemmel Jamest, miközben kiengedte a négy fiút a szobájából.

-        Természetesen, Dumbledore professzor – felelte James, aztán elköszöntek, és néhány pillanattal később ismét a folyosón álltak, a kőszörny előtt.

-        Nos, nem tudom, ti mit… várj csak, Remus, te nem azt mondtad, hogy ma hazalátogatsz? – szólalt meg Sirius legelőször.

-        Igen, és megyek is. Csak… izé… kicsit később indulok.

-        Jó. Nos, James, megyünk a dolgunkra? – fordult Sirius barátja felé. – Lehozod a köpenyed, vagy nem kell szerinted?

-        Majd este találkozunk, srácok! – köszönt el James a másik két fiútól, mielőtt elindultak volna az alagúthoz Siriusszal. – Neked pedig jó utat, Rem! Szerintem meg tudnánk csinálni anélkül is – felelte végül. – Nincs kedvem lehozni fentről.

-        Megint elmegyünk a Három Seprűbe? – kérdezte Sirius barátját, miközben a második emeleti alagútbejárat felé mentek.

-        Tőlem beugorhatunk. Rendes dolog Betsytől, hogy nem köpött be minket.

-        Igen, az. Mit is mondtam, hogyan kell bejutni az alagútba? – próbált visszaemlékezni Sirius, ahogy megálltak egy oroszlánszobor mellett. – Ja, megvan!

Gyorsan körülnéztek, nem jár-e valaki a közelben. Aztán Sirius előhúzta varázspálcáját, rákoppintott a szoborra, és kimondta a varázsigét.

-        BŐDÜLUS!

Az oroszlánszobor kitátotta száját, akkorára, amin könnyűszerrel besétálhattak.

-        Ez csúcs! Besétálunk az oroszlán szájába! – kuncogta halkan James.

Alig léptek be az alagútba, a szobor visszarendeződött a megszokott alakjára. A járat nem volt olyan tágas, mint a negyedik emeleten nyíló. Le kellett görnyedniük, hogy haladhassanak. Legalább háromnegyed óráig tartott az út. Szerencsére egy idő után magasabbá vált a járat, és kiegyenesedhettek.

Egy kis mellékutcában lyukadtak ki végül. Szemben egy Szárnyas Vadkan nevű hely cégére lógott.

-        Akkor menjünk Zonkóhoz. Ha vacsorára vissza akarunk jutni a kastélyba, akkor sietnünk kell. Tovább tartott az út, mint gondoltam – szólalt meg James, és el is indult kifelé a mellékutcából, hogy lássák, merrefelé kellene elindulniuk a Csodabazárhoz.

Szerencsére csakhamar megtalálták az üzletet, és bevásárolhattak

Sirius, készülve a nyári szünetre otthon, sokkal több dolgot vett. Ha már varázsolni nem volt szabad a szünidőben, legalább párszor kitolhat undok öccsével.

Már majdnem délután öt volt, amikor visszaindultak. Útközben megbeszélték, mit fognak használni a mardekárosok megtréfálásakor.

Már vacsoraidő volt, amikor visszaértek, úgyhogy gyorsan felrohantak a Griffendél-toronyba, lepakolták hálótermükben szerzeményeiket, és lementek enni. Mindketten farkaséhesek voltak. Aztán korán lefeküdtek, hogy hajnalban véghez tudják vinni a tervüket.