Sirius megtorpant, aztán felemelte függőleges helyzetbe a pálcáját, hogy megszakítsa a kapcsolatot. Először még mindig csak sötétséget látott, aztán hirtelen előtűntek a fák, az avarral borított föld, és a srácok. Mindannyian hátranéztek, és reménykedtek, hogy ott látják majd a hálót.

-        Sikerült! Sikerült! – kurjantotta James vidáman, és Peter nyakába borult egy rövid időre. – Ezúttal jó ötleted volt, Pete!

Sirius is megeresztett egy mosolyt a büszkén vigyorgó Peter felé, de ő nem kezdte el ölelgetni.

Alig ujjongták ki magukat és indultak tovább az erdőben, amikor egyszer csak megint minden elmosódott körülöttük, és egy nagy bálteremszerű helyiségben találták magukat.

Sötét volt, némi világosságot csupán néhány fáklya szolgáltatott. Lovagi páncélok álltak a fal mellett, vámpírokra hasonlító emberek festményei foglalták el a falak legtöbbjét. Ahol Siriusék találták magukat, a padló skót kockás mintázatú, és rettentő mocskos volt. Vérfoltok, por, és csontvázakra emlékeztető valamik terítették be az egész termet. Az egyik sarokban ósdi, divatjamúlt ruhák lógtak valami fogason. Talán egyszer rég egy bálterem volt. Most leginkább egy gusztustalan temetőre vagy raktárra hasonlított.

-        Mi történt már megint? – jajdult fel Peter. – Most esküszöm, hogy én nem tettem semmi rosszat!

-        Talán a nagyteremben lehetünk? – kérdezte James töprengve, ahogy figyelmesen körülnézett az újabb várható akadály színhelyén. – Mármint a nagyterem hasonmásában?

-        Nem hiszem – válaszolta Remus. – A roxforti nagyterem nem ilyen. És itt elég undorító a látvány, nem?

-        Merlin! – kiáltott fel Peter rémülten, és elkezdett hátrálni.

Három társa zavartan bámulta.

-        Mi van már megint, Peter? – kérdezte türelmetlenül Sirius.

A fiú kinyújtotta a kezét, és Siriusék háta mögé mutatott.

Megfordultak, lélekben a legrosszabbra is felkészülve. Aztán a megkönnyebbüléstől majdnem nevetni kezdtek. Egy állat volt az, ami megrémítette Petert.

-        Ez egy szfinx – sóhajtott megkönnyebbülten Remus.

Remusnak igaza volt. A terem közepén, épp annál a vonalnál, ahol a padló mintázata megváltozott, ott feküdt egy szfinx. Alsótestét tekintve oroszlánra hasonlított, felsőteste azonban emberi volt. Ám nem lehetett teljesen kifejlett Sirius szerint.

A vonal túloldalán nappali világosság fénylett, és ünnepien tiszta volt minden. Gyertyák lebegtek a levegőben, bár nem égtek. Valami más szolgáltatta a fényt. A padló sötétkék volt. A terem végét nem is látták. Ajtókat sem lehetett látni, akármerre pillantottak.

-        Én még nem láttam ilyen apró szfinxet – szólalt meg Remus ismét, ahogy elindultak az állat felé csontokon, és fel nem szikkadt folyadéktócsákban taposva.

Sirius nem mert lenézni a lábára, hogy szemügyre vegye, mibe lépett bele többször is. Valószínűleg vér lehetett. És Sirius biztos volt benne, ha lenéz, menten elhányja magát.

A levegő dohos, és bűzös volt. Sirius és társai felhúzták a szájuk és orruk elé a pulóverüket, hogy valamennyire ellensúlyozzák az orrfacsaró és gyomorfelfordító szagokat.

-        Én meg egyáltalán nem. Maximum könyvekben – vetette közbe Sirius. – Honnan gondolod, hogy nem ez a rendes mérete egy ilyen lénynek?

-        Egy igazi szfinx legalább másfél méter magas, mikor négykézláb áll. Ez meg alig lehet magasabb, mint mi. Figyelj csak, Pete, mennyire vagy jó találós kérdések megfejtésében?

-        Hát… nem tudom – felelte vállrándítva Peter.

-        Ne aggódj, Pete, majd súgunk – mondta Sirius.

Elérték a terem közepét, és megálltak a csodalénytől néhány lépésnyire. Itt valahogyan tisztább volt a levegő, és már nem érződött a korábbi szag. Leeresztették arcuk elől a ruhájukat, és várták a lénytől a találós kérdést. Nyilvánvalónak tűnt, mi lesz a feladatuk. Csak egy helyes válasz, és már mehetnek is tovább a ragyogó helyiségbe, ami ugyan nem tűnt különállónak attól a résztől, ahonnan elindultak, mégis sokkal hívogatóbb volt.

-        Ó, végre lesz egy kis műsor! – szólalt meg a lény egy kisfiú nyekergő hangján. Kinyújtóztatta tagjait, megrázta magát, majd meredten bámulni kezdte a négy fiút.

-        Öhm… elnézést, szfinx úr, azt szeretnénk… - törte meg végül a csendet James.

-        Szfinx úr a nénikéd! – háborodott fel a szfinx. – Nem látod, hogy gyerek vagyok? Varázslók! – csóválta meg a fejét a kölyökszfinx. – Ha majd kijárom a Hatalmas Ókori Szfinxősökről Elnevezett Találós Kérdések Kitalálását Oktató Bentlakásos Akadémiát, esetleg nevezhettek úrnak, de addig nem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire tudatlanok vagytok! Minden varázsló ennyire idióta, vagy csak nekem van szerencsém az első őrzésem alkalmával ilyenekhez? Apropó, ti mind ilyen törpék vagytok?

-        Mi is gyerekek vagyunk – válaszolt a hosszú szóáradat után Remus. – Azt szeretnénk megtudni, hogy…

-        Anyám mindig azt állítja, hogy a varázsnépség hatalmas, erős, és hogy… - szakította félbe Remust a szfinxgyerek, és ismét csak beszélt és beszélt és beszélt tovább.

-        Te, szerintem ez a szfinx nem normális! – suttogta oda Sirius Jamesnek. – Már rég el kellett volna mondania a kérdést.

-        Az biztos, hogy nem lehet ki mind a négy kereke. Még azt mondja, mi vagyunk törpék, mikor mindannyian magasabbak vagyunk nála egy fejjel! Még Peter is magasabb kicsit.

-        Elnézést, elárulnád végre, mi az a kérdés, amit meg kell válaszolnunk, hogy továbbengedhess? – próbálta túlkiabálni az azóta is beszélő szfinxet Sirius.

Elismételte háromszor is, mire a lény befejezte a szövegelést.

-        Ja, persze, elfelejtettem, hogy kérdeznem kell. Akkor hát, hogy is tanította anya? – kérdezte magától a lény, és most történetmesélés helyett homlokráncolva motyogni kezdett. – Ja… aha… igen… igen… de az úgy túl soká tart… igen…

-        Hallhatnánk a kérdést? – szakította ismét félbe ezúttal James a szfinxgyereket.

-        De türelmetlenek vagytok! – csattant fel a szfinx, és fel-alá kezdett mászkálni a vonal mentén. – Arra próbálok visszaemlékezni, mit kell mondanom, mielőtt felteszek egy találós kérdést. Akkor hát… öhm… ha nem válaszoltok, meghaltok. Vagyis… ha rosszul válaszoltok, mert meg kell támadnom benneteket, és szét foglak marcangolni titeket éles karmaimmal és még élesebb fogaimmal.

Sirius a lény lábaira és szájára nézett. A szfinx körmei elég töredezettek voltak, úgyhogy maximum a körömdarabok végei lehettek élesek. A fogai pedig… korához méltón valószínűleg még csak a tejfogas korszakában lehetett, mivel néhány apróbb rágó és metszőfogon kívül nem voltak nagy fogai.

-        Ha nem válaszoltok, akkor… akkor visszafordulhattok, és ha jó a kérdés… mármint a válasz, akkor továbbmehettek az ajtókhoz. A francba, ezt nem lett volna szabad elmondanom…

-        Mi a kérdés? – vetette közbe Sirius türelmetlenné válva.

-        Hát jó, ha valóban ennyire sietősek vagytok! Mennyit lép egy kígyó egy évben?

A négy fiú megkönnyebbülten felsóhajtott, majd összedugták a fejüket.

-        Végre kinyögte a kérdést! – suttogta Sirius. - Be nem áll a szája, és úgy csinál, mintha minket felettébb érdekelne, hány ezer kérdést talált ki az ük-ük-nagybácsija, vagy kije!

-        Nekem is az idegeimre ment. Nem vagy egyedül az érzéseiddel. Mi is volt a kérdés?

-        Mennyit lép egy kígyó egy évben? – ismételte meg Remus.

-        Ne, most számolnunk kell egy csomót, és még pergamenünk, pennánk meg tintánk sincs! – jajdult fel Peter. – És különben is, honnan tudjuk, mennyit lép egy perc vagy egy óra alatt? Sosem fogjuk tudni kiszámolni!

Sirius szinte már örült, hogy végre valami hasznát veheti a rengeteg kígyófigurának és faragásnak, amik között a gyerekkorát kellett töltenie. Egyszerű kérdés volt. Nagyon egyszerű.

Sirius és Remus is kuncogni kezdett. James és Peter viszont zavartan néztek kettőjükre.

-        Állj már le, Peter! – nevetett Remus. – Ez a kérdés pofonegyszerű! A válasz: egyet sem.

-        Hogyhogy? – ráncolta össze szemöldökét James.

-        Hogy lehettek ennyire buták? – csóválta meg a fejét Sirius vidáman. – Egy kígyónak nincsenek lábai, tehát nem tud lépni, mivelhogy siklik. Tehát egy lépést sem tesz.

Azzal Sirius odafordult az ismét csak szövegelő szfinxhez, és megválaszolta a kérdést. Ezúttal elég volt kétszer elismételnie, mire a bőbeszédű lény felfogta.

-        Helyes! Akkor következzen a második.

-        Hé, csak egy kérdésre kell felelnünk! – háborodott fel Peter.

-        Bocs, fiaim, de ha hagytátok volna, hogy kicsit tovább gondolkozzam, akkor elmondhattam volna, hogy mindegyikőtöknek felelnie kell egyre, ha mindannyian át akartok itt menni. Szóval a második… mi is legyen? Nos…

Néha hosszú, néha rövid

Vagy sima, vagy kunkorodik.

Van ritka, van sűrű is,

Kinő, pedig nem vetik.

Van fekete, barna, rőt is,

Hófehér is, arany is.

Mi az?

-        Ez is egyszerű! – szólt suttogva James, ahogy ismét körbeálltak tanakodni.

-        Miért, mi a megfejtés?

-        Haj. Merthogy van belőle rövid és hosszú, kinő, sima és göndör haj is van, és a színek is fel vannak sorolva. Ez biztos a haj. Most akkor Peter mondja el a megfejtést. Ha arról nem szólt ez a szájmenéses lény, hogy négy kérdésre kell felelnünk, most majd kitalálja, hogy nem lenne szabad megbeszélnünk a megfejtést. Akkor, Peter, legyél szíves félbeszakítani azt az oroszlánembert!

Peter odalépett a szfinxhez, és azt mondta:

-        Haj.

-        Igazad van, öcsi, haj! Haj, de nehéz és unalmas élet ez! Minden nap reggeltől estig itt kell ácsorognom, pedig az őseim se kíváncsiak azokra a buta nőkre odaát! Azt hiszik magukról, hogy szépek és okosak, és el akarják venni a mi munkánkat az ostoba találós kérdésükkel, ami ötszáz éve mindig ugyanaz. Pedig semmi értelme, hiszen a nevük a fontos, nem a szavaik! Meg akarják téveszteni a népeket, akik már jó ideje nem is néznek felénk, mert felfalja őket a farkas, vagy a hidra, vagy kinyiffannak a baziliszkusz pillantásától. Ha itt anya kérdésére megfelelnek, akkor meg itt ez a hülye félelem-tenger. Ez is a kitalálója agyi képességeinek minimális voltát tükrözi. Ha a birodalomba tévedő emberek rájönnek a nyitjára, egy csepp víz nem hull rájuk. Elég annyi, ha nem félnek, és már meg is úszták! Haj, haj, haj! Vagy inkább hej, hej, hej! Nocsak, ebből jó kis vers kerekedhetne! Haj, haj, haj! Hej, hej, hej! Cudar élet ez itten, meg…

-        Elnézést, szfinx úr, én… - próbálta félbeszakítani Peter megint az állatot.

-        Megmondtam már, hogy ne urazz engem! Idióta varázslók! Gyerek vagyok, de nem lát a gülü szemétől, és elkezd urazni! Szfinx úr a nénikéd, meg a bácsikád! – morogta a lény.

-        A megfejtés a haj – kiáltotta James, hogy megelőzze a várható szóáradatot.

-        Igen, igen. És akkor legyen a har…

A szfinxgyerek hirtelen félbehagyta a mondatát, mire a fiúk ismét nagyot sóhajtottak.

-        Csoda, hogy magától abbahagyta a szövegelést – suttogta oda Remus a többieknek.

-        Ja, már zúg a fejem a nyekergésétől. Jó ez a kis csend – suttogta Sirius is.

-        Húzzatok el innen, féleszűek! – mormogta oda a szfinx a fiúknak hirtelen. – Jön az anyám ellenőrizni! Jobb, ha nem talál itt titeket, mert én fogok kikapni miattatok. Menjetek már tovább, idióták! Ja, és ne féljetek a víztől!

Sirius, Remus, James és Peter értetlenül összenéztek.

’Még nem is válaszoltunk minden kérdésre! Hogyhogy átenged? Bár amúgy is bolond…’ – futott át Sirius agyán.

-        Akkor menjünk – suttogta James vállrándítva, és átlépte a padlót kettészelő vonalat.

Társai követték. Már az újabb mintázatú padló közepénél jártak, és Sirius örömmel tapasztalta, hogy már látja az emlegetett ajtókat is, amikor hirtelen mozogni kezdett a padló alattuk.

-        Mi történik már megint? – jajdult fel Peter, és riadtan körülpillantott.

A fény, amely eddig megvilágította a különös terem egyik felét, most hirtelen kialudt. A mennyezet eltűnt, és hatalmas, fekete felhők kezdtek gyülekezni rajta. Hangosan megdördült az ég, villám cikázott. Aztán a padló alattuk egyszer csak folyékony vízzé vált, és vadul tajtékozni kezdett.

Siriusék egy pillanatra elmerültek a hideg és sós vízben. Mire a felszínre sikerült kerülniük, eleredt az eső, és még vadabb lett a hullámzás.

-        Ne pánikoljatok! – hallotta meg Sirius James hangját. – Mindegyikőtök tud úszni? Ha igen, akkor kezdjetek el úszni a part felé!

-        Hol a part, James? Én csak rengeteg vizet látok! – kiabálta Peter.

-        Csak ússz utánunk! És ne tarts attól, hogy vízbefúlsz! Szerintem ez a víz nem lehet mélyebb, mint egy méter… Hé, már a lábam is leér!

Sirius és Remus körül is apadni kezdett a víztömeg, és néhány perc múlva már ismét a kőpadlón álltak. Peter azonban még mindig a hullámok közt vergődött.

-        Peter miért nem ért még ki? – kérdezte Remus homlokráncolva.

-        Én csak lebegtem a vízben, és egy centit sem haladtam. Nem úsztam, mégis kinn vagyok – szólt Sirius. – Szerintem ez megint valami trükk.

-        Ja, tényleg! – csapott a homlokára Remus hirtelen. – Emlékeztek, mit mondott a szfinx?

Peter továbbra is vízben ázott, körülötte az eső is zuhogott.

-        Bocs, Rem, de volt jobb dolgom is, minthogy egy idióta szfinx szövegelését hallgassam. Mit mondott?

-        Azt mondta, ne féljünk a víztől. Peter talán azért van még benne, mert berezelt.

-        Hé, ti ott! – kiabálta Peter vizet köpködve. – Nem akartok esetleg kimenteni innen?

-        Szedd össze magad, nyugodj meg, és egykettőre kinn leszel. Az a baj, hogy félsz.

-        Ti könnyen beszéltek! – háborodott fel Peter.

Legalább tíz percbe telt, míg barátjuk összeszedte magát annyira, hogy a körülötte háborgó víz elcsituljon, és végül felszáradjon.

Sirius úgy számolta, hogy mire elérték az áhított ajtókat, már legalább 4-5 órája voltak az elvarázsolt helyen. Ami a legfurább volt az egészben, hogy egyáltalán nem érezte fáradtnak magát. Pedig majdnem 24 órája ébren volt…

-        Most azt lenne jó tudni, melyiken kell továbbmennünk – mondta James, ahogy megálltak három zárt mahagóniajtó előtt.

-        Ezt nem értem – szólt homlokráncolva Remus. – A szfinx valami nőkről is beszélt. Én viszont nem látok itt rajtunk kívül senkit.

-        Biztos sztrájkolnak – vetette fel James kuncogva.

-        Pontosan, aranyoskám! – hallottak meg hirtelen egy mély női hangot. – Eszemben sincs egy évszázadnyi nyugalom után megint elmondani, hogy „Így leled halálod; ha ezen az ajtón lépsz be, meglátod. Biztos nem a középsőn kell továbbmenned, és még biztosabb, hogy nem a harmadikon. Döntsd el magad, hol a biztosabb. Hallgass két tanácsot, és jer ide!” Erre a többiek majd azt regélik el, hogy „Ott születéseddel nézel szembe, én igazat mondok, és középen hazudnak.”. A harmadik meg, hogy „Ne erre, és ne arra, a kezdet istene mutatja meg, merre, de őt látod utoljára, még ha helyesen döntesz, akkor is. Találgass, gondolkodj, és kijuthatsz. Vagy meghalhatsz, vagy újra kezdesz minden borzalmat.” Ki akarná ezt annyi ismétlés után végigjátszani? Én szeretném a legjobban.

A tulajdonosa is hamarosan láthatóvá vált. Ezüstös fényű, térdei közt orsót tartó nőalak jelent meg az egyik ajtó előtt. A másik kettő előtt is feltűnt két nő. Egyiküknek koszorú volt a hajában, és be volt kötve a szeme egy kendővel, mintha vak lenne, a másiknak a ruhája volt a legérdekesebb, hiszen férfiruhát viselt.

’Talán kísértetek lehetnek’ – gondolta Sirius.

-        Nocsak, Ananké, gyerekek eddig még soha nem léptek be a birodalomba – szólt hátborzongatóan vékony hangon a harmadik, a középső ajtónál lebegő.

-        Már semmi sem a régi, Themisz. Adrastea, add oda nekik az orákulumot, aztán engedd át őket! Én visszamegyek aludni – azzal az először előtűnt hölgy a jobb oldali ajtónál ásított egyet, majd megint láthatatlanná vált.

-        Gyűlölöm, amikor ezt csinálja! – bosszankodott a Themisznek nevezett nőalak. – Én vagyok a legmagasabb rangú közülünk!

-        Gurulj dühbe, Themisz! Inkább maradj, és piszkolj össze mindent!

-        Én? Hogy én takarítsak?! Ilyen sértést még… Én az igazság istennője vagyok, nem egy koszos embercseléd, te… te… - bosszús mormolások közepette, a babérkoszorúját igazgatva Themisz is eltűnt.

Adrastea ezután leszállt a padlóra a négy fiúhoz. Ahogy lába leért a földre, alakja teljesen emberivé vált. Delejes ragyogás vette körül.

-        [j1]e menjetek vissza azon az ajtón, mely előtt a többiek lebegtek. Ott nem a birodalom bejárata van. Biztos nem sikerül visszajutnotok. Ezt nem kell nektek ajándékoznom. Rengeteg válaszra ad kérdést sok embernek. Jó reggelt, és jó lett volna, ha visszajönnétek! Üdvözöllek titeket! – mondta Adrastea, majd visszaváltozott kísérteties szürkévé és átlátszóvá, felszállt a levegőbe Siriusék feje fölé, és eltűnt.

-        Most akkor merre is kell indulnunk? – tette fel a nagy kérdést Peter. – Azt mondta az az izé, hogy ne menjünk a…

-        Arra – mutatott a bal szélső ajtóra Remus, és kezében az orákulumnak nevezett aranyozott, jogarszerű tárggyal nyomban el is indult.

Az ajtó közepén egy kétarcú férfifej volt látható, alá pedig a „JANUS” név volt vésve. Sirius gyors pillantást vetett a másik két ajtóra, de azokon semmiféle faragás nem volt. Ha a nők még mindig ott lebegtek volna előttük, nem is vették volna észre a kis képet. Talán a szfinx említette soha-meg-nem-változó találós kérdés megoldásával kellett volna kitalálniuk a helyes utat. Szerencsére valamiféle okból kifolyólag az „istennők” ráuntak a kérdésre, és így nekik nem kellett találgatniuk.

-        Dehát azt mondta az a nő, hogy… – tiltakozott Peter rémülten.

-        Peter, befognád végre? – szólt Remus észrevehetően ingerülten.

-        Nem mintha te lennél az ész a társaságban, Pete, de kivételesen nem hallgatnál egyszer az életben az okosabbra? – mormolta Sirius, és erősen hátba verte a kövér fiút.

-        Áú! Ezt meg mért kaptam? – panaszolta Peter siralmasan bugyuta arckifejezéssel.

-        Mert egy hülye vagy – felelte Sirius és James egyszerre.

-        Remus tudja, merre kell mennünk. Miért kell folyton kételkedned abban, Peter, hogy tudjuk, mit teszünk? – kérdezte James homlokráncolva. – Remus, ugye, biztos az a helyes út?

-        Persze – felelte Remus vállat vonva. – Ez az Adrastea azt mondta, erre van a kijárat. Mielőtt megint értetlenkednél, Peter, elárulom, hogy mindennek az ellenkezőjét mondta. A koszorús mondott igazat, lévén, hogy ő az igazság istennője, a legelső pedig hol igazat beszélt, hol nem. Ja, hogy honnan tudom ezt? Az az Ananké elmondta, mi lett volna a feladatunk. És én abból a néhány mondatból is arra következtetek, hogy ez a helyes út – jegyezte meg szemeit forgatva szőkésbarna hajú barátjuk.

-        Az a faragás az ajtón biztos a kezdet istenének képe lehet. És ha megtaláltuk volna a rendes módon a megoldást, őt látnánk utoljára, hiszen itt a kijárat – tűnődött hangosan Sirius.

-        Pontosan. Most pedig induljunk végre!

-        Akkor Adrastea azt magyarázta, hogy induljunk tovább azon, amelyik előtt… amelyik előtt ő lebegett, mert ott a kijárat, és valószínűleg ki tudunk menni. Nekünk kellett adnia azt az izét, és… egy embernek ad választ egy kérdésre. De miért kívánt jó reggelt? És valami olyasmit is mondott, hogy… nem kellene visszajönnünk – mormolta Sirius Jamesnek, felidézve és átfordítva az elhangzottakat magában.

-        A jó reggelt talán a rossz estét ellentéte – találgatott James.  – Ám ha itt a kijárat, akkor milyen akadály lehetne még, ami rémálmokat okozhatna, vagy ilyesmi?

-        Nem tudom.

Bementek az ajtón, és végre rátaláltak a hatalmas dobozra. Gyorsan a helyére tették a fedelét. Minden elmosódott, szélroham támadt, és végre ismét a Roxfortban találták magukat.

Siriuson hirtelen ólmos fáradtság lett úrrá. Alig bírta nyitva tartani a szemét.

-        Ti… is… ál… álmosak vagytok? – motyogta fáradtan.

Barátai nem válaszoltak. James épp kinyitotta a terem öt ajtaja közül az egyiket, amin mindannyian kibotorkáltak.

Sirius még annyi ideig tudta nyitva tartani a szemét, míg ránézett a szemközti folyosó falán lévő órára, aztán, csakúgy, mint három barátja, a fáradtságtól félholtan esett össze. Alig múlt éjfél…