A döbbenettől szólni sem tudtak. Az üres terem helyett egy nagy, zöld fűvel borított mezőn találták magukat. Nem messze tőlük egy erdő sötétlett.

-        Hol… hol vagyunk? – kérdezte Peter riadtan.

-        Egy mezőn, te féleszű, hülye, ostoba…  – rivallt rá a fiúra Sirius dühösen, a megfelelő sértést keresve.

Bátornak tartotta magát, de most a düh mellett a félelem is kerülgette. James is így érezhetett. Remus viszont meglehetősen nyugodtnak látszott.

-        Sir, nyugi! Szerintem csak vissza kell tennünk a fedelet az edényre. Véleményem szerint még mindig a suliban lehetünk, ez a mező pedig csak valami látomás, vagy ilyesmi.

-        Ó, igen, Remus, igazad van! – kiáltott rá a fiúra James idegesen. – És elárulnád nekünk, te mindentudó, hol látod azt az átkozott agyagdobozt?! Te lennél vak, vagy csupán az történt, hogy hirtelen rosszabbodott a látásom, és csak én nem látom, hogy itt van az orrom előtt?!

Remus is körülpillantott, és elsápadt.

-        Nincs meg a doboz! Hogy fogunk visszajutni? – kiáltotta immár ő is kétségbeesetten.

-        Fogjatok le, mert megölöm Petert! – sziszegte villámló szemekkel Sirius. – Mi a Merlinért kellett felemelned a fedelet, még mielőtt mi rájöhettünk volna, mi az a doboz?! Nem tudtál volna várni néhány percet?!

-        Sirius! Sirius, kérlek, csillapodj le! – csitította James nyugodtan. – Nem megyünk semmire azzal, ha veszekedni kezdünk. Össze kell tartanunk.

-        Én még mindig azt gondolom, hogy meg kellene keresnünk azt a dobozt – javasolta Remus. Már ő is nyugodtabbnak tűnt. – Jamesnek igaza van, Sirius. Nyugodj meg kicsit. Ha visszajutottunk valahogy a Roxfortba, utána számolunk Peterrel. De addig össze kell fognunk, mert másképp sosem fogunk elkeveredni innen.

-        Miért engem hibáztattok mindenért, mikor ti akartatok mindenáron császkálni a kastélyban, és olyan helyekre menni, ahol más talán még nem is járt? – vetette közbe Peter, szokásától eltérően nem annyira remegve.

Sirius ettől még inkább feldühödött, és már ugrott Peter felé, hogy muglimódra laposra verje a fiút, de James és Remus visszafogta.

-        Miért hibáztatunk téged, te nyomorult kis patkány?! Mert te vetted le az edény fedelét, azért! – üvöltötte Sirius, és próbált kiszabadulni két társa kezei közül.

-        Sirius, nyugodj meg! – kiáltotta James.

-        Eresszetek el, és menten megölöm!

-        Véletlen volt, nem gondoltam, hogy ilyesmi lesz belőle – védekezett Peter minden ízében remegve.

-        Véletlen?! Méghogy véletlen! Szándékosan vetted le azt az átokverte fedelet, mert kíváncsi voltál rá, van-e benne valami, amitől igazi sztár lehetsz, ugye? – kiabálta Sirius. – Engedjetek el! Nem kell aggódnotok, egy ujjal sem érek ehhez a… már azt sem tudom, minek nevezzem alakhoz!

James és Remus végre elengedték Sirius karját.

-        Figyelmeztetlek, Peter, ha a közelembe mersz jönni, míg ki nem jutunk innen, nem fogom vissza magam, és agyonverlek! Megértetted?! – sziszegte oda a kövér fiúnak Sirius, aztán idegesen beletúrt a hajába, majd elindult az erdő felé, mert ez tűnt számára a legértelmesebb dolognak.

-        - Sirius! Sirius, várj meg! – kiáltotta James, aztán csakhamar utolérte barátját. – Jól vagy, haver? – kérdezte lihegve, aggodalmas hangon.

-        Jól. Bocs, kiborultam. Ez már kicsit rémisztő helyzet, nem? – sóhajtott fel Sirius. – Izgalmas dolog, meg minden, hogy totál ismeretlen helyre tévedtünk, de én megmondom neked, attól tartok, hogy nem tudunk visszajutni.

-        Ne légy ilyen levert, Sirius! – veregette meg a vállát James. – Kijutunk innen, bízz bennem!

-        Ezt most az optimizmusod, vagy a realizmusod mondatja veled? – mosolyodott el halványan Sirius.

-        Fogalmam sincs – nevetett fel James.

Sirius is önkéntelenül elnevette magát. Másik két társuk is hamarosan felzárkózott mögéjük. Remus folyamatosan zümmögött valamit Peternek, valószínűleg a lelkére beszélt, megnyugtatta, vagy talán leszidta. Siriust egyáltalán nem érdekelte. Változatlanul dühös volt Peterre, és igenis őt hibáztatta ezért a lehetetlen helyzetért.

Csakhamar elérték az erdőt. Habozás nélkül besétáltak a fák közé. Nem volt vesztenivalójuk.

-        Figyelj, James, nem tudtad elolvasni a feliratot? – fordult Sirius barátja felé.

-        Csak pár betűt. Nem jártunk olyan messze a megoldástól, azt hiszem. Amit el tudtam olvasni, mielőtt ostoba-Pete idevarázsolt mindenkit, az annyi, hogy PAN. De ettől nem lettem okosabb.

-        Lehet, hogy inkább PÁN. De így sincs sok értelme – tűnődött Sirius.

-        Hagyjuk a feliratot, Sir. Inkább vegyük elő a pálcánkat. Eddig kissé óvatlanok voltunk. Bármi megbújhat idebent. Ez nektek is szól! – fordult hátra két társukhoz.

-        Mi lenne velem nélküled, pajtás? – kezdett kuncogni Sirius.

-        Meghalnál balesetben, felrobbannál dühödben, vagy esetleg belehalnál az unalomba – nevetett James.

-        Az lehet, cimbora – biccentett a megjegyzésre Sirius, aztán minden figyelmét a környezetükből érkező neszekre fordította.

Egyelőre semmi gyanúsat nem észleltek. Gyenge szellő rezegtette a fák leveleit.

-        Nézzétek csak! – mutatott fel Peter hirtelen az égboltra, ami látszódott a fák lombkoronája felett. – Telihold van! Dehát néhány perce még sütött a nap!

-        Már beesteledett, vagy mi? – töprengett James. – Vagy talán itt gyorsabban telik az idő? Amikor felfedezőútra indultunk a kastélyban, alig múlt éjfél pár perccel. Itt sütött a nap, most pedig már éjjel lenne?

-        Te… te… telihold? – hebegte halálsápadtan Remus.

-        Mi bajod, Rem? Talán félsz a Holdtól? – nevetett fel James.

Remus nem felelt, csak dermedten állt, és az eget bámulta.

Aztán hirtelen meghallottak egy hangot. Valamiféle állathangot.

Mindannyiukat kirázta a hideg, és hatalmasra nyílt szemekkel fürkészték a tájat.

-        Imádkozzunk, hogy csak egy ártalmatlan állatfaj lakjon itt – suttogta James. – Amilyen balszerencsénk van, mivelhogy telihold van, szinte érzem, hogy kifogunk egy vérfarkast, nehogy túléljük Pete öcsénk hülyeségének következményeit!

-        Tudtok valami hatásos átkot vagy bűbájt? – hebegte Peter.

Kezében remegett a varázspálca.

-        Majd téged odadobunk az állatnak, mi meg felvesszük a nyúlcipőt! – gúnyolódott Sirius.

-        Én és Sirius megpróbálhatunk valami rontást, de nem garantálhatjuk a sikert.

-        Maradjunk csendben. Ha ártalmatlan állat, akkor elmegy a közelünkből – szólt nyugodtan Remus. – Ha nem, akkor…

Sirius befejezte magában a mondatot: ’Végünk.’

A fenyegető morgás közeledett, de még mindig nem látták az állatot. Levegőt is alig mertek venni félelmükben. Egymásnak vetett háttal, pálcájukat előre szegezve fürkészték a fákkal borított teret. Aztán Sirius megpillantotta.

Pofája sokkal vékonyabb volt egy normál farkasénál, hosszú, hegyes fogai voltak, teste karcsúbb egy átlagos farkasénál. Egy vérfarkassal kellett szembeszállniuk.

-        James, neked biztos jóstehetséged van – nevetett fel erőltetetten Sirius, miközben igyekezett erősebben markolni varázspálcáját, hogy ne remegjen annyira a keze.

-        Ha az van, legközelebb ne engedd, hogy ilyesmit jósoljak – szólt James remegő hangon.

Az állat hatalmas, éles fogait csattogtatva közeledett feléjük, ijesztően vicsorgott, morgott, vonított. Aztán hirtelen elrugaszkodott.

Sirius kimondta az első varázsigét, ami eszébe jutott. És úgy tűnt, James és Remus is így cselekedett. A három fénycsóva néhány pillanatra elvakította az állatot. Az ifjú, halálra rémült négyes hátrálni kezdett.

Remus hirtelen előrelépett, leeresztette varázspálcáját, és közelíteni kezdett a vérfarkashoz.

-        Fussatok el! – kiáltotta barátjuk.

-        Remus! Megőrültél? Ne! – kiáltották oda a fiúnak.

Peter megragadta a karját, de Remus lerázta magáról, és még elszántabban közelített az állathoz. A farkas fogait villogtatva vicsorgott, szemei vérben forogtak.

James, Sirius és Peter nem tudtak megmozdulni. Nem bírtak elfutni. Nem volt erejük hozzá.

Sirius rémülten figyelte, mi történik. Már felkészült arra, hogy becsukja a szemét, és a fülére szorítsa a kezét. Nem bírta volna végignézni, amint Remusra rátámad a farkas. De valami belső erőforrásból merítve összeszedte a bátorságát, felemelte a pálcáját, és az állatra irányította. Bármit tesz is, legalább azzal is segít valamennyit Remusnak. Nem hagyhatják, hogy a fiú feláldozza magát értük.

Agyában egymást kergették a varázslatok szavai, de használhatót nem tudott felidézni. Aztán…

’Alphard bácsi egyik könyve! A Homorphus! Talán meg tudom csinálni. Talán van annyi szerencsénk. Talán…’

Mikor a varázsszót akarta kiáltani, James hirtelen lefogta a kezét.

-        Ne, Sirius! Nézd! A vérfarkas… megfutamodik!

És valóban. Remus szinte csak egy lépésnyire állt az előbb még vadul morgó bestiától. A farkas viszont valamitől hátrálni kezdett, összehúzta magát, majd nyüszítve eloldalgott.

Remus hatalmasat sóhajtott, aztán barátai felé fordult.

Sirius, James és Peter döbbenten pislogtak barátjukra. Teljesen értetlenül álltak a történtek felett.

-        Remus! Ho… hogyan…? – hebegte James levegő után kapkodva.

Remus elvörösödött, majd megrándította a vállát.

-        Én… izé… fogalmam sincs – dadogta.

Sirius is rettentő kíváncsi lett volna a történtek magyarázatára, de még ennél is sürgősebbnek érezte, hogy minél hamarabb eltűnjenek a veszélyes erdőből. Bármikor visszatérhetett a vérfarkas. És talán nem is egyedül.

-        Ezt most hagyjuk, James. Tűnjünk végre el innen, amilyen gyorsan csak lehet.

Azzal karon ragadta Petert és Jamest, és elindult. Remus követte őket.

A biztonság kedvéért mindannyian készenlétben tartották varázspálcáikat.

-        Kösz, haver. Akárhogy is csináltad – mosolygott rá hálásan Remusra Sirius, és megveregette a zavartan mosolygó, pipacsvörös fiú vállát.

Gyors léptekkel haladtak. James nem szólt semmit, de időről-időre hitetlenkedve rápillantott Remusra.

Szinte észre sem vették, hogy hirtelen ismét kivilágosodott. Még mindig az erdőben, magas, vastag törzsű fák között haladtak.

-        Vajon mennyi ideje lehetünk ezen a fura helyen? – tűnődött hangosan Sirius. – Megállt az órám valamikor. Talán lemerült.

-        Nem hiszem, hogy néhány óránál több lenne – felelte Peter.

-        Szerintetek lehetséges, hogy az a doboz egy zsupszkulcs volt? – vetette fel James.

-        Nem. Biztosan nem zsupszkulcs – szólalt meg Remus nyugodtan. – Különben nekem át… - hirtelen elhallgatott.

Siriust érdekelte volna, mit akart mondani.

-        Neked mi? – kérdezte, kérdő pillantást vetve barátjára.

-        Nem érdekes, ez csak egy amolyan… izé… szóval… khm… szerintem ez csak egy káprázat, egy illúzió. Még mindig a Roxfortban lehetünk, abban a rejtett szobában – egy pillanatra ismét elhallgatott, aztán folytatta. – Az a farkas is biztosan azért futott el, mikor eléléptem, mert nem is igazi volt. Gondoltam, nincs vesztenivalónk. Én fenntartottam a véleményem, hogy ez csak valami képzelődés, és… úgy gondoltam, vagy mindannyian itt halunk meg, ha nincs igazam, vagy el fog tűnni a bestia. Így, hogy az utóbbi történt, még biztosabbnak vélem azt, hogy ez az egész csak valami ördögi mágia, és csupán képzelődünk.

-        Akárhogy is van… - kezdte Sirius, de nem tudta befejezni a mondatot, mert Peter felkiáltott.

-        Aú! Mi a…

Barátjuk felbukott valami irtó vastag gyökérben, és elhasalt a földön.

James hirtelen megragadta Sirius karját.

-        Nézd! – mutatott rémülten suttogva felfelé.

Sirius rosszat sejtve, lassan felemelte a fejét.

Két hatalmas fa közé feszült egy monumentális méretű, hálószerű valami. Először pókhálónak látszott, de a mintája teljesen más volt. Különböző méretű körökből tevődött össze, fura, a naprendszerre emlékeztető elrendezésben, a „pókfonalak” pedig karvastagságúnak látszottak lentről. Ami a legelképesztőbb volt az egész jelenségben, hogy a „pókháló” mögött a felnagyított világűr látszódott. Sirius felismerte a Plútót, a Vénuszt, a Marsot… Mintha egy nagyítóval ellátott hatalmas tetőablak lett volna, ami az égre nyílt, csupán a helyzete nem vízszintes, hanem függőleges volt.

Sirius még nem látott soha ehhez foghatót. És nagyon remélte, hogy a fura hálóhoz nem tartozik egy még furább és veszélyesebb lény is, ami bekebelezheti őket.

Nagyot nyelt, majd elfordította pillantását a valamiről.

Úgy tűnt, csak ő és James vették észre az újabb akadályt.

Remus épp Petert segítette talpra.

-        Sejted, mi lehet ez? – kérdezte elcsukló hangon Jamestől.

Barátja megrázta a fejét.

-        Szerintem simán kerüljük meg a fákat – vetette fel Sirius, és el is indult, hogy kikerülje a két nagy fatörzset.

De nagy riadalmára úgy érezte, mintha falba ütközött volna. Megpróbálta a másik oldalon is, de ott is ugyanezt tapasztalta. A háló alatt átmenni már nem volt mersze, úgyhogy visszament Jameshez.

-        Valahogy át kell jutnunk alatta – jelentette barátjának. – Már kezdem elhinni, hogy tényleg nem mozdultunk ki abból a teremből. Nem lehet kikerülni. Visszafordulni meg nem akarok, hiszen a hátunk mögött egy vérfarkas volt.

-        Pete, Remus! – szólt oda fojtott hangon James két barátjuknak.

A két fiú szinte mosolyogva lépett oda Siriusék mellé.

-        Mehetünk tovább? – érdeklődött Peter.

James felemelte a kezét, és rámutatott a fejük feletti jelenségre. Peter és Remus követte tekintetével a mozdulatát, és arcukon egyre inkább ijedtség kezdett szétterülni.

-        Mi ez az izé? – nyüszögte Peter.

-        Fogalmunk sincs. Jobb lenne, ha óvatosak lennénk. Lehet, hogy nincs rá szükség, de akkor is – felelte Sirius. – Én élve óhajtok kijutni innen – mondta, Peterre sandítva.

-        Bármi készíthette a hálót, de hogy nem pók volt, az biztos! – folytatta James.

-        Menjünk át alatta – vetette fel Remus vállrándítva.

-        Nyilvánvaló, hogy ezt kell tennünk, mivel megkerülni nem lehet, és, gondolom, visszafordulni ti sem akartok. Épp ezért kellene valamit kitalálnunk. A vérfarkasos eset után nem hiszem, hogy simán át lehet jutni. Lehet, hogy mozog, és beleragadunk, vagy eltűnünk a világegyetemben, lehet, hogy jönni fog a háló készítője, és ránk támad… - sorolta Sirius tettetett nyugalommal. Döntött. – Én megpróbálok átmenni. Ha nem ejt foglyul valami rejtett csapda, akkor vissza is fordulhatok, miután átmentem.

-        Sirius! Épp az előbb mondtad, hogy legyünk elővigyázatosak! – csattant fel James. – Erre te egyedül bele akarsz rohanni az ismeretlenbe?

-        Ha sokáig álldogálunk itt, és várjuk a csodát vagy a kapunyitást, az nem megoldás! És ha veszélyes a dolog, akkor legalább ti biztonságban lesztek!

-        Ez hülyeség! – vitatkozott James. – Mindannyian megyünk és kész!

-        Márpedig egyedül megyek, és kész! Ne vitatkozz velem! Szerintem én vagyok a legidősebb! Ha baj van, visszafordulok.

Ezzel Sirius lezártnak tekintette a vitát, nagy levegőt vett, és odament pontosan a háló alá. Felnézett, és tett egy óvatos lépést. Aztán még egyet. Majd még egyet. És nyomban vissza is ugrott.

A háló megmozdult, és feltűnt rajta valami iszonyatos teremtmény. Először csak néhány ízelt láb bújt elő egy sötét, magasan fekvő odúból, aztán egy test, ami nagyon hasonlított egy skorpióéra. És ha ez még nem lett volna elég, a teremtmény megfordult. Egy félmeztelen női felsőtest volt a skorpió alsótesten. A bőre színe vöröses-feketének tűnt.

Ahogy Sirius sebesen visszahátrált a másik három fiúhoz, a lény különös módon visszahúzódott az odújába.

-        Merlin, nem esett bajod, Sirius? – kérdezte Remus aggódva.

Sirius zihált a félelemtől.

-        Ilyen lény nem létezhet! Ez… ez csak azon a… a dobozon volt! Biztos csak rémálmodom! – dadogta hatalmasra tágult szemekkel.

-        A dobozon láttad? A végén kiderül, hogy ez a hely a doboz képeiben játszódik! Szép halálunk van. Egy átkozott edény képeinek legújabb szereplőivé váltunk. Igazán csodás! – ironizált James.

Bár a teremtmény nem bántotta Siriust, és azóta már vissza is húzódott a rejtekhelyére, elég iszonyatosnak és veszélyesnek látszott a hatalmas fullánkjával és már önmagában a méreteivel is.

-        Jól vagy, Sirius? – ismételte meg kérdését Remus.

-        Semmi… semmi bajom – felelte Sirius fejét rázva.

-        Mi volt az a lény? Te láttad? – faggatta Peter.

-        Valami skorpió meg egy nő mutációja. Biztos egy óriási dög felzabálta a nőt, aztán idővel valahogy félig sikerült kijönnie belőle – próbált viccelődni remegő hangon. – Rémesen nézett ki. Így nem jutunk át – fejezte be Sirius, némileg visszanyerve önuralmát. Agyának fogaskerekei még eközben is működésbe léptek. – James – fordult a fiúhoz. – Itt van a köpenyed?

-        Persze! – kiáltotta James, és azonnal elő is húzta a talárja zsebébe gyömöszölt ruhadarabot. – Tudom, mit akarsz tenni, de most én megyek, érthető? Nem kockáztatom meg, hogy szívrohamot kapj. Túl jó haverom vagy.

Sirius halványan elmosolyodott, és némi habozás után bólintott.

James felvette a láthatatlanná tévő köpenyét, aztán Siriusék már csak várhattak, hiszen nem látták, hol van James.

Eltelt néhány idegtépő perc, aztán ismét remegni kezdett a két fatörzs közé feszített háló, és megjelent a skorpió-nő.

Sirius most kicsit jobban szemügyre vehette. Az alsóteste csakugyan egy skorpióé volt, és fekete színű. A felsőteste mélyvörös, itt-ott fekete foltokkal. A nő haja hosszú volt, az elülső tincsei hátrafonva. Szemei kicsik és négy volt belőlük. Nyolc rovarlába mellett két emberi karhoz hasonló végtaggal rendelkezett. Csápjai nem voltak szerencsére, de a fullánkja hátul egész biztosan tele volt méreggel.

Aztán megint visszahátrált a helyére, James pedig megjelent mellettük.

-        Hihetetlen ez az izé! Még így, köpenyben is észrevett. Nem tudom, hogy csinálta. Megpróbáltam átmenni, de az ötödik lépés után nem mertem továbbmenni, mert már majdnem teljesen lejött az a szörny a háló aljára.

James lehuppant a lehullott levelekkel és fűvel borított talajra. Siriusék is követték a példáját.

-        Nem tudom, mit csinálhatnánk.

-        Remus, nincs ötleted? A farkast is te intézted el – fordult Sirius a vézna fiú felé.

Remus néhány percig homlokát ráncolva hallgatott.

-        Azt tudjuk, hogy amíg mi nem közelítjük meg a hálót, addig a lény is nyugton marad. Megkerülni ugyebár nem lehet. A háló vastagsága legalább 7-8 lépés, igaz? – pillantott kérdőn Siriusra és Jamesre. A két fiú bólintott. – A köpenyben sem tudunk átosonni.

-        Mi lenne, ha… - vetette fel Peter nagyot nyelve. – Ha megpróbálnánk… beszélni vele? Végülis van szája, és…

-        Eszednél vagy? – vágta azonnal hátba Petert Sirius. – Egyikünknek sincs kedve csevegést folytatni azzal a rémséggel! És különben is, attól, hogy van szája, még nem biztos, hogy evésen kívül másra is használná. Vagy lehet, hogy nem értenénk meg egymás nyelvét. Idióta ötlet. Még egy ilyen felvetés, Pete, és szétátkozlak!

-        Legeslegvégső esetben talán kipróbáljuk, Pete – szólt James is gúnyosan. – Majd te beszélsz, mi pedig bólogatunk, rendben? Nekem egy hang nem jönne ki a számon, az biztos.

-        Hagyjátok már, és tárgyaljunk végre az átjutásról! – mondta Remus bosszúsan.

-        Nem lehet, hogy van lent valami érzékelő, ami a mozgást figyeli? – szólt közbe Peter, de közben igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni magát, és idegesen pislogott Siriusra. – Lehet, hogy nem is lát minket, hanem csak a mozgást veszi észre, és azért jön le.

-        Lehetséges – bólintott rá a megjegyzésre James némi töprengés után. – Nekem azonban nem tűnt fel ott semmi fonál vagy ilyesmi, amivel figyelhetné a ténykedésünk. Az odúja pedig túl magasan van ahhoz szerintem, hogy onnan is lásson minket rendesen.

-        Nekem semmi kedvem bújócskát játszani ezzel az izével! – szólalt meg Sirius némiképp ingerülten. – Elegem van ebből a helyből! Valahogy át lehet jutni, az biztos. Ha Remusnak igaza van, és a teremben vagyunk továbbra is, akkor a legértelmesebbnek látszó dolog az, ha megkeressük azt a dobozt. Végülis csak egy hülye látomásban vagy miben vagyunk!

-        Ez az! – kurjantotta Peter hirtelen.

-        Mi? – fordultak az izgatottnak tűnő fiúhoz a többiek.

-        Van egy módszer, amivel talán átjuthatunk. Eltüntetjük magunkat, és így se ő, se mi nem fogjuk látni magunkat – hadarta Peter lelkesen.

-        Peter, nem ismerjük az eltüntető varázslatokat – mormolta Sirius dühbe gurulva.

-        Ez egy nagyon egyszerű varázslat – folytatta ugyanolyan beleéléssel Peter. – Kisebb koromban a rokonaim egyszer így rejtőztek el előlem, amikor bújócskáztunk. És ők csak 7 évesek voltak akkor.

-        Mi kell hozzá? – kérdezte Remus homlokráncolva.

-        Csak a pálcáinkat kell egymáshoz érintenünk, és kimondanunk a varázsigét. Aztán előjön majd egy olyan… hogyishívják… fénykör vagy erőtér körülöttünk, és az a szörny nem fog sem látni, sem hallani, sem érezni minket az érzékelőivel, ha vannak neki. Mi sem fogjuk látni egymást, mert eltűnünk. Mintha ott sem lennénk. Aztán, ha átértünk, megszakítjuk a kapcsolatot, és megint előtűnünk.

-        Peter – szólította meg a srácot James halálian nyugodtnak tűnő hangon. – Kipróbáltad már ezt a varázslatot valaha?

-        Én nem, de…

-        Ó, szóval ugorjunk fejest egy teljesen ismeretlen bűbájjal a lény hálójába, mi? Így képzeled? – csattant fel Sirius gúnyosan. – Ha nem sikerül, lehet, hogy kirepülünk a világűrbe, vagy mi leszünk az ünnepi vacsora a dög étlapján! Így képzeled?

-        Igen. Van más ötletetek?

-        Egy próbát megér – szólalt meg óvatosan fogalmazva szavait Remus, és Jamesre meg Siriusra bámult a beleegyezésüket várva.

James kelletlenül bólintott.

 ’Ha James benne van, akkor én se húzhatom ki magam a dologból.’ – gondolta Sirius, így némi tanakodás után ő is biccentett.

Mindannyian feltápászkodtak a talajról.

Peter leírását követve összeérintették varázspálcáik hegyét, aztán kérdőn barátjukra néztek.

-        Mi a varázsszó? – kérdezte Remus.

-        EX… - kezdte Peter, de Sirius közbevágott.

-        Meg kellene beszélnünk előtte, hány lépést kellene tennünk, hogy átérjünk. Vagy nem? Azt mondtad, Pete, magunkat sem fogjuk látni, tehát, gondolom, a környezetünket sem.

-        Ja, tényleg! Igaz – mondta Peter helyeslőn bólogatva.

-        Még jó, hogy van, aki helyetted is gondolkodik – mormolta magának Sirius.

James meghallhatta, mert kuncogni kezdett.

-        Szerintem úgy tizenöt lépést kell lépnünk – szólt Remus, miután felmérte a háló alatti területet.

-        Legyen húsz – szólt még kicsit kuncogva James. – Fő a biztonság. Na, akkor mindenki hangosan számolja a lépéseket, lehet, hogy egymás hangját azért hallani fogjuk. És a huszadik lépés után megszakítjuk a pálcák kapcsolatát. Kezdhetjük?

Mindannyian bólintottak, Petert ismételve elmondták a varázsigét:

-        EXTRACTUM INNUO!

Sirius egy pillanatig azt hitte, megvakult. Tényleg nem látott semmit, csak a nagy feketeséget.

-        Indulhatunk? – hallotta meg Peter hangját valamerről.

Mindannyian igennel feleltek, és hangosan számolni kezdtek.

-        … tizennyolc… tizenkilenc… húsz!