6. Karácsony II.

Sirius hangos dörömbölésre ébredt.

-        Kelj fel, te átokfajzat! – hallotta öccse hangját a szobája ajtaján túlról.

Sirius felnyögött. Úgy érezte, nem aludhatott két óránál többet. Ránézett karórájára. Reggel nyolc óra volt. Nem tévedett sokat.

-        Hallod, te fekete bárány? Mássz ki az ágyadból, és tűnj el! Rohanj ahhoz a vén bolondhoz, úgyis annyira imádsz nála lenni! – hallotta ismét öccsét.

Nyílt az ajtó, és belépett Regulus. Sirius a legteljesebb undorral pillantott öccsére.

-        Húzz kifelé a szobámból, Reg! Nem engedtem meg, hogy begyere! – mordult rá, ahogy felkelt az ágyból. Lopva pizsamájába rejtette varázspálcáját, ami előtte az éjjeliszekrényén feküdt.

-        Mi van, bátyus, azt hittem, már hajnalban lelépsz. Máskor mindig olyan sietős neked eltűnni itthonról. Csak nem történt valami a te bolond bácsiddal? Remélem, feldobja a talpát hamarosan! Az ilyenek rontják el a varázslóvért!

Sirius alig tudta visszafogni magát, hogy ne ugorjon nyomban Regulus torkának. Gyűlölte, ha valaki Alphard bácsit gúnyolta. Viszont nem akarta kimutatni, mennyire dühös. Azzal csak azt éri el, hogy öccse máskor is sértegetni kezdi a bácsikáját, hogy bosszantsa őt. Így tehát néma maradt, és öltözködni kezdett.

-        Tűnj el innen, Reg! – vetette oda a fiúnak.

Regulusnak ugyanolyan arcába hulló sötét haja volt, mint neki, de ő inkább anyjuk arcvonásait örökölte. És szemei sem kékek, hanem sötétbarnák voltak. Két évnyi korkülönbség volt köztük.

A fiú nem mozdult a szobából, hanem elvigyorodott, és azt mondta:

-        Jaj, bátyuska, megbántódtál? Csak nem fogsz sírni? Nem érdemes, hidd el. Senkit nem hatnál meg vele.

Sirius nem fogta tovább vissza magát. Öccse elé ugrott, és az arcába üvöltött.

-        Takarodj ki innen, ha nem akarod, hogy rádküldjek egy rontást!

Regulus azonban nem vette komolyan. Hátrált egy-két lépést, majd még mindig vigyorogva folytatta.

-        Juj, de félek tőled! Meg se tudnál csinálni rendesen egy átokszórást! Fél év alatt se lennél képes megtanulni egyet, nemhogy három hónap alatt! És mióta tanítanak a Roxfortban átkokat, meg fekete mágiát, Sirius? Amúgy azt hallottam, hogy abban a házban, ahová kerültél, a bátrak vannak, de hát a süveg is tévedhet néha… Nem csodálkoztam volna, ha be sem osztanak. Egy Black, aki nem a Mardekárba kerül? Ki hallott már ilyen szörnyűséget? Ekkora szégyen még nem érte ezt a családot! A mamának majd megszakadt a szíve, mikor a tudomására jutott, hova kerültél. Eddig azt reméltük, a Mardekárban majd a helyére kerül minden a kis agyadban, de most már menthetetlen vagy.

Sirius szikrázó szemmel nézett Regulusra, és remegve a dühtől odasziszegte neki:

-        A te hőn szeretett anyádnak nincs is szíve! Nem vagy a testvérem, ők pedig nem a szüleim! Nem vagytok a családom! Csak azért vagyok itt, mert az a némber iderendelt! Nem kell aggódnod, eltűnök ebből az átkozott házból! Kész megkönnyebbülés lesz, hogy nem kell tovább egy levegőt szívnom az olyanokkal, mint ti! Most pedig két másodpercet adok, hogy eldöntsd: eltakarodsz végre a közelemből, vagy én tegyelek ki?

-        Ugyan, ugyan, bátyus, nem kell felkapnod a vi… - kezdte Regulus, ám nem jutott ideje befejezni a mondatot.

Sirius előrántotta háta mögé rejtett varázspálcáját, öccsére szegezte, és ráküldött egy rémdenevér-rontást. A fiú arcát nyomban ellepték a repkedő denevérek. Sirius egyetlen mozdulattal kilökte őt a szobából, majd bevágta utána az ajtót.

’Még hogy az a gonosz boszorkány sírt miattam! Életében nem sírt még semmi miatt!’ – bosszankodott Sirius immár gondolatban.

Gyorsan befejezte az átöltözést, fogta az iskolai holmiját, és egy lebegtető bűbájjal lenavigálta a konyháig.

A lehető leghamarabb el akart tűnni a Grimmauld térről. Hop-porral készült elmenni. Kivett a porból egy maréknyit, azután beállt ládájával a tűzhelybe. Beleszórta a port a lángokba, kimondta bácsikája címét, és eltűnt.

Ismét úgy érezte, hogy valami hatalmas szívóberendezés magába szippantja, pörgött-forgott és közben igyekezett maga mellé szorítani ládáját. Aztán kizuhant egy puha szőnyegre.

Megérkezett. Újra Alphard bácsinál és Rosie néninél volt.

-        Sirius! Hát te… hogyan… - hallotta meg Rosie néni meglepett hangját, miközben feltápászkodott a szőnyegről. – Hop-porral jöttél, kicsim? – kérdezte az asszony, mikor meglátta kormos arcát és ruháját.

-        Igen, Rosie néni. Minél előbb itt szerettem volna lenni nálatok. Már nem bírtam volna sokáig azoknál az őrülteknél – mondta.

Alphard bácsi is megjelent, miközben nénikéje azt mondta:

-        Sirius, kicsim, nem lenne szabad ilyesmit mondanod a szüleidről és a testvéredről.

Sirius már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de bácsikája megelőzte.

-        Kincsem, a fiúnak igaza van. Az öcsém, meg a felesége nem normálisak. Elvette az eszüket a fekete mágia, amiért annyira odavannak. És a kisebbik fiuk se sokkal jobb. Caius nagyon rosszul tette, hogy elvette azt a szívtelen nőt, én mondom. Nem volt ennyire szerencsétlen, mint most. De Dirké McKinnon teljesen átvette az uralmat a házban. Még jó, hogy annyi esze azért maradt az öcsémnek, hogy a legfontosabbat megtartotta magának. Merthogy Dirkének csak addig parancsolhat, amíg az ő kezében marad a családi vagyon. Ha azt is átíratja rá, akkor vége. Dirké akár el is teheti aztán láb alól. Szerencsémre a kis Sirius legalább időben átlátott az anyján. Nem is tudom, hogy lehet az ő fiuk. Inkább a miénk kellene hogy legyen, nem, drágám? – azzal felesége arcára nyomott egy csókot, majd Siriushoz fordult. – Isten hozott nálunk, fiam! Örülök, hogy láthatlak. Bár nem mondom, hogy nem számítottam rád, mikor megtudtam, hogy Londonban kell vakációznod – mosolygott rá bácsikája.

Rosie néni időközben elkezdte leporolni Sirius ruháját. Ezt látva bácsikája elővette varázspálcáját.

-        Hagyd, drágám, egy pillanat, és patyolattiszta lesz a fiú! – mondta, és Siriusra irányította a pálcát. – SUVICKUS!

Siriusról nyomban eltűntek a koromfoltok. Rosie néni viszont a fénycsóvát látva elsápadt, és rémülten hátrált néhány lépést.

-        Alphi, mondtam, hogy ne csináld ezt! Úgy megijesztesz ezzel a hókuszpókusszal! – mondta.

Bácsikája felnevetett, majd feleségéhez lépett.

-        Nono! Azért nem félsz te annyira! Hát nem vagyok egy papucsférj? – fordult nevetve Siriushoz. – Én szoktam takarítani. Akkor bezzeg nem ijedezik, ha két perc alatt kitakarítom a házat, ahelyett, hogy ő rohangálna órákig rongyokkal a kezében.

Erre nénikéje is elmosolyodott.

-        Az teljesen más lapra tartozik. Most csak megijedtem, hogy kárt teszel szegény gyerekben. És amikor repkednek azok a fénycsóvák a botodból, azt elég rémisztő látni, még ennyi év után is! – azzal Siriushoz fordult. – Gyere, kicsim, gondolom, még nem is reggeliztél. Adok enni valamit – mondta, és megsimogatta Sirius haját.

Bácsikája időközben fütyörészve kisétált, hogy felvigye Sirius holmiját a szokásos szobájába.

A szünidő hátralévő hete nagyon vidáman telt, és sajnos sokkal gyorsabban elrepült, mint az első. Sirius szinte már sajnálta, hogy vissza kell mennie a Roxfortba.

Elmesélte bácsikájának, hogy milyen dolgokat műveltek Jamesszel az iskolában. Egyszer még azt is megemlítette, amiről James az egyik büntetőmunkájukon mesélt. A Volt-Nincs szobát. És bácsikája nagyon jól emlékezett arra a helyiségre, hiszen ő is sokszor használta. De sajnos már csak arra emlékezett, hogy a hetedik, vagy a hatodik emeleten van, és hogy háromszor el kell menni valami olyan dolog előtt, ami ott van a folyosón. Hát igen, Sirius bácsikája már majd’ negyven éve járt ott utoljára, így az is csoda volt, hogy ennyire emlékezett. Viszont ez is nagy segítség volt Sirius számára. Hiszen csak két emeletet kellett megvizsgálniuk az egész kastélyban, hogy rálelhessenek erre a titokzatos helyiségre.

A visszaindulás napján Sirius fájó szívvel búcsúzott el Alphard bácsitól és nénikéjétől. De amint átlépett a kilenc és háromnegyedik vágányt rejtő átjárón és meglátta Jamest, Remust, és Petert, egyből elmúlt a szomorúsága, és boldogan sétált oda barátaihoz.

Bár már elmúlt karácsony, mindannyian kaptak egymástól valami kis ajándékot. Sirius vett Jamesnek egy kis seprűmodellt, mivel tudott James kviddicsmániájáról. Remus egy vicckönyvet kapott tőle. A fiú rengeteget olvasott, ezért Sirius úgy gondolta, ha már egy könyvmoly a barátja, lelje benne örömét, ha könyvet kap. Peternek azonban nem nagyon tudott semmi frappánsat kifundálni, így a kövér fiúnak ajándékozott némi édességet, és egy példányt a kedvenc képregényéből.

Sirius kapott egy nagy zacskó mindenízű drazsét Petertől, csokibékákat Remustól, James mamájától egy szép, meleg, sötétkék pulóvert, Jamestől pedig egy kviddicscsapatokról szóló könyvet. Azonkívül bácsikájáék is megajándékozták egy seprűvel, de azt nem vihette el a Roxfortba, így otthagyta megőrzésre bácsikájáéknál.

Vidáman elmesélték egymásnak, kivel mi történt, és ki mit kapott karácsonyra. Mikor James végére ért az ajándékai felsorolásának, a többiek nevetve jegyezték meg, mennyire elkényeztetik őt. James csak nagyképűen annyit felelt:

-        Miért, egy ilyen zseni, mint én, nem érdemlem meg?

Ezen persze mindannyian nevettek.

Roxforti hálótermükbe érve szinte azonnal elaludtak, csakúgy, mint a tanév kezdetekor. Hiszen a több órás vonatút és a fenséges vacsora a nagyteremben elálmosította mindannyiukat.