Megérkezett a december, és a hóesés fehér takaróba vonta a kastélyt, és a roxforti birtokot. A diákok a szünetekben kesztyűt hordtak, mert a kastély ablakain át fagyos levegő tódult a folyosókra. Mindenki dideregve sietett egyik teremből a másikba. A legrosszabb a pincében tartott bájitaltan volt, mert nem elég, hogy a mardekárosokkal együtt kellett részt venniük rajta, hanem még olyan hideg is volt odalent, hogy a leheletük is látszott.
A négyesfogat már alig várta, hogy vége legyen a hétnek, és elkezdődjön a téli szünet. Sirius azonban inkább vállalta volna a további fagyoskodást a kastélyban, minthogy haza kelljen mennie karácsonyra. Három barátja viszont nagyon örült, hogy hazamehet az ünnepekre, és együtt lehet a családjával. Siriust csak az vigasztalta, hogy ha már haza kell mennie, megpróbál minél több időt Alphard bácsival tölteni. A baj csak az volt, hogy nem sokkal a szünet kezdete előtt anyja küldött neki egy levelet, amiben megírta, hogy nagyapja tiszteletére estélyt adnak, úgyhogy mindenképpen a Grimmauld téren kell töltenie a szentestét és az előtte lévő időt.
’Hurrá, megint egy borzalmas este a sok idiótával!’ – bosszankodott Sirius gondolatban, amikor elolvasta az üzenetet.
Teljesen elment a kedve mindentől.
Aztán James kitalált egy újabb viccet Pitonnal kapcsolatban. James azt tervelte ki, hogy tűntessék el a mardekáros írását bájitaltanon, mikor jegyzetel, egy láthatatlanító varázslattal, aztán óra végén, mikor a fiú már másodjára is lemásolt mindent, varázsolják vissza az írást. Ettől a srác jegyzete teljesen olvashatatlanná fog válni.
Sirius ettől kicsit jobban érezte magát. Egyre jobban szeretett bosszúságot okozni a mardekárosnak, aki általában valamiféle sötét átkokkal vágott vissza. Egyértelmű volt James és Sirius számára, hogy Pitonból egyszer biztos feketemágus lesz. Gonosz, sunyi, behízelgő alak volt, és több átkot tudott, mint James és Sirius együttvéve. Épp ezért volt tökéletes célpont James számára. James ugyanis megvetette a fekete mágiát.
Siriusnak viszont nagyszerű gondolata támadt.
- Fiúk, fiúk! Mit szólnátok hozzá, ha hagyományt teremtenénk? – kérdezte Sirius a szünet kezdete előtti nap reggelén barátaitól, miközben öltözködtek a hálótermükben.
A három fiú zavart tekintettel nézett Siriusra.
- Miről lenne szó? – kérdezte James összeráncolt homlokkal.
- Á, James, pont rád lesz szükségem! Persze ti ketten is besegíthettek – fordult Remushoz és Peterhez Sirius.
- Elárulnád végre, miről beszélsz?
- Ó, természetesen! Arra gondoltam, teremtsünk meg egy jó kis hagyományt.
A három fiú még mindig zavartan bámulta, James pedig türelmetlenül a szavába vágott.
- Nyögd már ki, mit akarsz!
- Rendben, rendben! Szóval, szivassuk meg az egész Mardekár házat, mondjuk, minden szünet kezdete előtt. Na, mit szóltok hozzá?
James sátáni vigyorral csapott Sirius kezébe, és felkiáltott.
- Remek ötlet! És mit csináljunk velük?
Sirius kicsit elpirult, mert még ő maga sem tudta pontosan, hogyan csinálják.
- Hát, épp ezért van rád szükségem. Arra gondoltam, talán a kajájukba kellene tennünk valamit, vagy ilyesmi. Mindegyiket megátkozni túl hosszadalmas lenne.
- Ó – szólt elkerekedő szemmel James. Aztán megvonta a vállát, és így folytatta: - Most mennünk kell órára, de majd megtervezzük a dolgot. Vagy mágiatörténeten, ott úgyis csak aludnánk, vagy átváltoztatástanon. Mindig mi ketten vagyunk kész a leghamarabb. Csak McGalagony professzor nehogy észrevegye, hogy dumálunk. Nem akarom, hogy megint levonjon pontokat a háztól, ha már sikerült felkerülnünk az első helyre.
A négyesfogat lement reggelizni.
Gyógynövénytan után beültek átváltoztatástanra. Sirius és James néhány perc alatt átváltoztatták a kiosztott gombokat bogárrá, de egy szót sem beszélhettek egymással, mert McGalagony professzor rajtuk tartotta a szemét. Mágiatörténeten viszont kiválóan lehetett beszélgetni. Leültek a leghátsó padba, és miután az osztály többsége félálomba szenderült – kivéve talán Remust és egy-két lányt, akik próbáltak jegyzetelni –, suttogva tervezgetni kezdtek.
- Sir, én gondolkodtam a dolgon. Van még abból a madárrá változtató folyadékból?
- Hm… azt hiszem, igen, de majd megnézem. Miért?
- Azt gondoltam ki, hogy ha van még belőle, hajnalban leosonhatnánk a köpenyemben a konyhába, és valahogy kicselezve a manókat belecsempésszük a mardekárosok kajájába. Aztán holnap reggel, mikor hazaindulás előtt reggeliznek, mindegyikük átváltozik madárrá a kis varázsszerünktől. Na, milyen ötlet?
- Hát, van néhány buktatója, de jó – felelte töprengve Sirius.
- Miféle buktatója? Zseniális terv, nem? – csattant fel James.
- De, az. Csakhogy: 1, lehet, hogy már nincs az oldatból. 2, lehet, hogy a manók nem fogják engedni, hogy beletegyük a kajába. 3, mi van, ha Frics ott is járőrözik, és elkap minket?
- Akkor, lássuk csak: ha nincs az oldatból, akkor rakhatunk bele böffentőport. Nekem szerintem még van belőle annyi, amennyi elég lesz minden ételbe. A manókat valamilyen mesével rávesszük a dologra, vagy egyszerűen a köpenyemben megyünk be. Frics meg csak akkor tudna rajtakapni minket a dolgon, ha elbénázzuk. Eddig se vett észre minket egyszer sem, ha kinn lófráltunk. További ellenvetéseid is vannak, vagy ennyi az egész?
- Te aztán szépen végiggondoltad! – vigyorgott barátjára Sirius.
- Kérlek, cimbora, ha egyszer megéri a dolog a sok fejtörést… - nevetett fel James halkan.
- Figyelj már, miért ne tehetnénk egy kicsit még izgalmasabbá a dolgot? – vetette fel Sirius hirtelen.
James homlokráncolva nézett barátjára, és vigyorogva kérdezte:
- Mire gondolsz?
- Ne csak egyfajta szert használjunk. A diákok biztos azt gondolják majd, hogy csak egy étel van megmérgezve, ezért elkezdenek egy másikból enni. Viszont ha mindenbe beletennénk valamit, méghozzá más-más szert, akkor mindenki, aki egyáltalán leül reggelizni röhögés tárgyává fog válni – vigyorodott el sátánian Sirius.
James olyan arckifejezést vágott, mintha épp elképzelné a következő nap reggelijét, amint a Mardekár asztalánál minden ember elvarázsolódik.
- Király! – mondta James, és belecsapott Sirius tenyerébe.
Másnap reggel mind a négy fiú álmosan pislogott, ahogy lementek a nagyterembe. Megvolt az akció hajnalban. Peter és Remus ugyan nem tartottak velük. Fenn aludtak az ágyukban, amíg Sirius és James rábeszélték a manókat, hogy hagy tegyék bele a „gyógyszert” a mardekárosok ételeibe. Azt a történetet mesélték be nekik, hogy minden mardekárosnak hasmenése van, és a gyógyszerüket az ételükbe kell tenniük.
Annyira jól érezték magukat a konyhán, hogy még ennivalót is vittek magukkal kifelé menet, amit a manók egyáltalán nem elleneztek. Sőt, még többet akartak rátukmálni a két fiúra.
Elég korán volt még. Eltelt legalább negyed óra, mire a Mardekár asztalához szállingózni kezdtek a varázsló- és boszorkánynövendékek. Az asztalon megjelentek az ételek, és ettől a négy fiú kezdett kicsit izgatottabbá válni.
- Szerinted miből esznek először? Imádnám, ha Piton változna át elsőnek! – suttogta Sirius James fülébe kuncogva.
- Figyelj, pont itt jön! Á, és nézd, a többiek a tojásból vesznek, abba pedig mit is tettünk? Csuklasztószirupot? – sandított hátra James.
- Nem, a tojásban olyan szer van, amitől járáskor lebegni kezdenek.
- Ó, az se lesz rossz! Ti látjátok, mit választott Piton? – fordult James a velük szemben ülő Peterhez és Remushoz.
Peter próbált átkukucskálni a Hollóhát és Hugrabug asztalán keresztül, hogy lássa Pitont.
- Azt hiszem, a… kuglófból, vagy valami péksüteményből vett – mondta kis idő múlva.
Sirius és James belecsaptak egymás kezébe, egymásra vigyorogtak, aztán felnevettek.
’A legjobb választás!’ – gondolta Sirius.
- Min röhögtök? – suttogta Peter izgatottan. – Mi fog történni Pitonnal?
- Ó, csak várj még pár másodpercet, és megtudod! – vihogta James.
Ekkor hatalmas durranás hallatszott, nem is egy, hanem legalább három egymás után, és két asztallal arrébb megjelent három majomszerű alak Perselus Piton, Amelia Barnes, és egy Stewart Farrar nevű fiú helyén.
Az egész nagyterem elcsendesedett néhány pillanatra, aztán mindenki röhögni kezdett. A három áldozat valószínűleg kiabálni próbált, de csak mély bömbölés jött ki a torkukon szavak helyett. A szőke Amelia arcát, és a ruha alól kilátszó bőrét sűrű, vöröses színű szőrzet borította be, csakúgy, mint a két fiút.
Remus volt az egyetlen, aki a négy griffendéles fiúból nem nevetett, épphogy csak elmosolyodott. Megvárta, míg barátai, főleg Sirius és James némileg lenyugszanak, aztán homlokráncolva, aggódó tekintettel pillantva rájuk megkérdezte:
- Mit tettetek abba az ételbe?
- Ó, tulajdonképpen egy egyszerű főzetet, ami futkárlobonc-oldatból, szőrnövesztőből, meg valami fura nevű növényből áll. Hogy is hívják azt a növényt, James? – nevetett Sirius.
- Valami füge… - töprengett barátja. - Nem, müge… á, megvan! Örménymüge!
- Az meg mi? – kérdezte Peter értetlenül.
- Ha jól emlékszem, valamelyik otthoni könyvben azt olvastam róla, hogy hatásfokozó. És kicsit szédeleg tőle az ember, ha megissza a virágjából készült főzetet. Viszont a mi kis csodaszerünkbe állítólag szárítva volt belefőzve, és elvileg ettől lett, legalábbis a készítője szerint, ilyen szép hangjuk szegény kicsi áldozatainknak. Persze jó tulajdonságokkal is rendelkezik a nővény, mert évente egy napon egyetlen órában termést is hoz, amit a legerősebb kábítóátkok áldozataival szoktak megitatni. Ugyanis ez a termés folyékony – magyarázta James.
- Honnan tudsz te ilyesmiket, James? Hiszen ezekről még nem is tanultunk gyógynövénytanon! – ámult el Peter.
- Ó, az anyukám gyógyítóként dolgozik, szóval a házunk tele van olyan könyvekkel, meg bájitalokkal, amiről néha még ő sem tudja, mire valók. Egyszer unalmamban előszedtem az egyik könyvét, mert apu könyvtárát már szinte kívülről fújom, és ott olvastam erről a fügéről… vagy mügéről.
A mardekáros asztalnál időközben egyre nagyobb lett a felfordulás. A tanárok nem értették, mi történt, és egyre idegesebben rohangáltak, míg a körülbelül húsz, különböző ételektől elvarázsolt diák igyekezett eljutni a gyengélkedőre. Azok voltak a legviccesebbek, akik minden egyes lépésnél felrepültek a levegőbe, mert egyszerűen egy méternyit sem tudtak haladni. A tanárok nehezékkel próbálták lenn tartani őket a földön, de a súlytöbblet sem használt. Még a kis Flitwick professzor, a bűbájok mestere is tanácstalan volt az esetüket illetően. Végül mindegyik áldozat mellé odarendeltek egy másik házbeli tanulót, hogy menjenek velük, és próbálják elhúzni őket a gyengélkedőig.
- Na, srácok, nekünk is indulnunk kellene. Egy óra múlva indulnak a fiákerek a vasútállomásra – szólalt meg Remus felállva.
Sirius elkomorodott. Nem volt nagyon ínyére, hogy haza kell mennie. Peter észrevette, hogy fancsali arcot vág, és megkérdezte:
- Valami baj van, Sirius?
Sirius ködös tekintettel nézett barátjára, mintha álomból ébredne.
- Mi? Ja, nem, nincs semmi baj.
Bementek a hálótermükbe, összepakoltak (mármint James és Sirius, mert másik két társuk már előző nap megtették). Nem sokkal kilenc óra előtt már kinn álltak a roxmortsi vasútállomáson, ahol várt rájuk a Roxfort Expressz.
Berakodták csomagjaikat, aztán elindultak üres kupét keresni. Úgy a harmadik vagonban találtak is egyet.
Sirius szinte egész úton nem beszélt egy szót sem. Eleinte próbált úgy tenni, mintha rettentően szeretne már Londonba érni, aztán egyre jobban hatalmába kerítették borús gondolatai.
James végül megelégelte a hallgatását.
- Hé, Sir, mi van veled? Mi itt dőlünk a röhögéstől, te meg még csak el sem mosolyodsz! Mi történt veled?
Sirius legyőzte minden félelmét, és ömleni kezdtek belőle a szavak.
- Azért vagyok ilyen fura, mert semmi kedvem hazamenni karácsonyra. Anyám azonban rámparancsolt, hogy ott kell lennem a karácsonyi estélyünkön. Gyűlölöm az egész családomat, mert folyton a tiszta vérről papolnak nekem, és ők sem állhatnak engem, mert én nem értek egyet velük. Folyton a látszat kedvéért akarják a tökéletes, boldog családot játszani. Mert a szüleim és az öcsém mind sznobok, mindennél fontosabbnak tartják a Black név tisztán tartását, aminek már rég nincs értelme, mivel szinte minden Black feketemágus hírében áll a varázslónép között. Azonkívül imádnak édelegni olyan emberekkel, akiket valójában ki nem állhatnak. És csak azért kell visszamennem a szünetre, mert adnak egy átkozott estélyt, és nem engedhetik meg, hogy valaki hiányozzon a nemes Black családból. Az emberek még rosszra gondolnának, legalábbis szerintük. Csak Alphard bácsi az, aki közel áll hozzám, de őt is kiutálta a drága anyám a Grimmauld térről, mert képes volt elvenni egy mugli asszonyt. Aki, megjegyzem, ezerszer kedvesebb, mint a rokonságom bármelyik más tagja – fejezte be monológját Sirius. Aztán még nagyot nyelve hozzátette. – Ha ezek után nem akartok tovább barátkozni velem, megértem. Nyugodtan…
James tért először magához döbbenetéből, és félbeszakította.
- Sirius, hogy gondolhatsz ilyet? Nem te tehetsz róla, hogy ilyen a családod! Engem személy szerint nem zavar ez az egész. A barátod vagyok, és az is maradok.
Remus és Peter is megszólalt erre.
- Mi is a barátaid vagyunk.
Remus, miután Peter elhallgatott, még folytatta.
- Engem nem érdekel a legkevésbé sem, hogy kinek milyenek a szülei. Csak az számít, hogy te magad milyen vagy. Nézd, Sirius, azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy viszonylag jól ismerlek ennyi idő után. És te nem vagy olyan, mint az előbbi vallomásod szerint a szüleid. Rendes srác vagy. Habár van néhány szokásotok Jamesszel, amivel nem értek egyet, de… a ti dolgotok, hogyan viselkedtek másokkal. Sejtelmem sincs, miért utáljátok ennyire a mardekárosokat, de biztos nyomós okotok lehet rá, nem tudom. Szóval én ezek után is szívesen maradok a haverod.
Sirius megkönnyebbült, és meghatottan elmosolyodott. Úgy érezte, hatalmas kő gördül le a szívéről. Nem bánta meg, hogy elmondta, amit mondott. Először életében végre tényleg úgy érezhette, hogy bízhat valakiben. És nem is egy, hanem rögtön három emberben. Barátokra talált.
- Remélem, most már nevetsz a poénjaimon. Ezek ketten nem mindet képesek felfogni a csöppnyi agyukkal – bökött James vigyorogva két társuk felé. Aztán elkomolyodott kicsit. – Jobban vagy már, remélem. Egyébként bármikor használhatsz lelki szemetesládának, ha gondolod. Nem sértődöm meg érte.
Sirius felnevetett. James mindig képes volt megnevettetni, akármilyen hangulatban volt is.
- Köszönöm. Mindhármótoknak, de tényleg – szólt csendesen.
- Nincs mit, pajtás! – szólalt meg ismét James, aztán kinyújtotta a kezét. – Fogadjunk meg valamit, rendben? Barátok maradunk, akármi történjék is, oké?
Mindhárman egymáséira tették a kezüket, és bólintottak James elismételt szavaira.
Az út hátralévő része olyan vidám hangulatban telt, hogy Sirius kis híján el is felejtette minden gondját. Csakhogy végül megérkeztek Londonba. Sirius azzal bíztatta magát, hogy hamar elrepül a téli szünet, amit ezúttal otthon kell töltenie.
Látta, hogy Jamest várják a szülei, Remus és Peter is a családjához szaladt, miután gyorsan elköszöntek tőle. Azt is látta, hogy szülei is ott állnak a peronon. Nagyot sóhajtva indult el feléjük, és mivel Potterék is a közelben várták Jamest, barátjával ment. Mikor Jameshez fordult, hogy elbúcsúzzon tőle, barátja őt megelőzve így szólt:
- Figyelj, Sir, nem akarsz köszönni anyáéknak? A szüleid biztos tudnak várni egy kicsit.
Sirius bólintott. Örült a lehetőségnek, hogy elodázhatja ennek a minden bizonnyal borzalmasnak ígérkező szünidőnek a kezdetét, mégha csak néhány perccel is.
Mr. és Mrs. Potter mosolyogva fogadták. Mrs. Potter megölelte Jamest, és Sirius legnagyobb örömére őt is.
- Szervusz, Sirius! Látom, továbbra is barátok vagytok Jamesszel. Hogy vagy? – kérdezte Mrs. Potter a fiútól.
- Köszönöm, Mrs. Potter… khm… jól vagyok. Szeretnék boldog karácsonyt kívánni – felelte Sirius, és próbált vidám hangot megütni.
A legszívesebben visszaült volna a vonatra, hogy visszamehessen a Roxfortba, és ne kelljen látnia a rokonait. Ha legalább elmehetne Alphard bácsihoz…
Ekkor észrevette, hogy James súg valamit apja fülébe. Mr. Potter biccentett egyet, aztán Siriushoz fordult, és azt mondta:
- Boldog karácsonyt neked is, Sirius Black! Nincs kedved velünk tölteni a második hetet? Úgy hallom a fiamtól, hogy nem igazán rajongsz az otthoni vakáció gondolatáért. Ha gondolod, megkérem a szüleidet, hogy engedjenek el hozzánk. Talán arra is rá tudom beszélni őket, hogy már ma eljöhess, és csak szentestére kelljen hazamenned.
Sirius nagyon meglepődött a meghíváson. Két érzés viaskodott benne: egyrészt rettentően szerette volna elfogadni a meghívást, másrészt nem akarta túlzottan felbosszantani a szüleit. És a bácsikáját is szerette volna meglátogatni.
Ezért némi tanakodás után fájó szívvel bár, de nemet mondott.
- Öhm… nagyon köszönöm a meghívást, Mr. és Mrs. Potter, de azt hiszem, nem fogadhatom el. Már elterveztem, hol töltöm az ünnepeket. Szeretném meglátogatni a bácsikámat, és nála nagyon jól fogom érezni magam. Ne tessék aggódni értem.
James csalódottnak látszott, Mr. és Mrs. Potter csak megértően mosolyogtak.
- Akkor hát, Sirius, kitartás! Kellemes szünidőt kívánok! – nyújtott kezet Mr. Potter mosolyogva.
Sirius kezet rázott barátja édesapjával, aztán elköszönt Mrs. Pottertől is. Mikor Jameshez fordult, barátja ismét őt megelőzve szólalt meg.
- Sajnálom, hogy nem jössz át hozzánk. Halálra fogom unni magam. Tök szuper lett volna veled karácsonyozni meg szilveszterezni, de talán majd legközelebb. Mindenesetre kitartás, öregem! Csak 14 napig tart, és aztán megszabadulhatsz a rokonaidtól. Akkor majd látjuk egymást hamarosan! Viszlát ugyanitt, Sirius!
- Boldog karácsonyt, James! Kösz mindent. Viszontlátásra, Mr. és Mrs. Potter! – köszönt el, aztán egyre komorabbá válva és a lehető leglassabb tempóban elindult szülei felé, a végsőkig halogatva a pillanatot, amikor valóban kezdetét veszi a rémálom.
- Miért kell estélyt rendezni nagyapának? – kérdezte Sirius anyját már vagy századszor.
- Meglepetés! Mondtam, hogy ne kérdezősködj! – felelte anyja ezúttal is. – És igyekezz! Mindjárt megérkeznek a vendégek.
Sirius, miután anyja hátat fordított neki, pofákat kezdett vágni, utánozva anyja gesztusait. Semmi kedve nem volt ehhez a cirkuszhoz, de le kellett mennie a vendégekhez, mert muszáj volt.
A szobájában átöltözött, aztán kelletlenül elindult lefelé. Kifejezéstelen arccal lépett oda öccséhez és szüleihez. Szótlan maradt.
’Kitartás, Sir, kitartás! Holnap elmehetsz Alphard bácsihoz. Csak ki kell bírnod ezt az estét. Csak néhány óra, és már a bácsiéknál leszel. Csak néhány óra…’ – kántálta magában.
Mivel már szállingóztak a vendégek, arcára varázsolt egy bájvigyort. Nem volt túl sok kedve mosolyogni, de ez mindig így ment.
Sorban jöttek a puccosabbnál puccosabb ruhába öltözött varázslók és boszorkányok. Sirius szokás szerint egyet sem ismert közülük. Némelyik boszorkány arconcsókolta, megint mások kezet ráztak vele.
Sirius pedig rendületlenül mosolygott, mintha ez lenne élete legboldogabb napja, pedig az egész társaságot elküldte volna a fenébe.
Aztán megérkeztek Malfoyék és a Black nővérek is. Lucius Malfoy az idősebb nővérrel, a szőke Narcissával karöltve lépett Siriusék elé.
- Ó, Lucius! Narcissa! Ó, kislányom, hol hagytátok a szüleiteket? – csicseregte anyja, mintha olyannyira érdekelné őt, hol vannak a sógoráék.
Akik, annak ellenére, hogy lányaik milyenek voltak, nem zárkóztak el annyira Alphard bácsitól, mint Sirius szülei. Sirius anyja épp ezért most biztos örült, hogy férje fiatalabb bátyja nem jelent meg.
Sirius egész idő alatt mosolygott, és mosolygott, és mosolygott. Szemeiből azonban a legmélyebb utálat sugárzott, ahogy ránézett Lucius Malfoyra, és fiatalabb unokanővérére, Bellatrixra.
- A mamáéknak otthon kellett maradniuk, Dirké néni. Nagyon sajnálják, hogy nem lehetnek itt a nagypapa tiszteletére adott partyn – válaszolt Narcissa, aztán váltottak Sirius anyjával még néhány udvariaskodó szót, mielőtt odébb álltak volna Luciusszal.
Aztán következett Bellatrix is, és még ki tudja, hányan. Sirius már nem számolta őket.
’Legyen már vége! Legyen vége! Legyen már vége!’ – ismételgette magában.
Rettenetesen elege volt már az egész dologból. Egyáltalán nem érdekelte, miért adnak estélyt. Csak arra tudott gondolni, hogy minél előbb eltűnhessen.
Aztán megérkezett az utolsó vendég is, és anyja a karjánál megragadva vonszolta tovább Siriust, hogy körbemenjenek, és anyja mindenkihez szóljon egy-két bájolgó szót. Aztán apja csendet kért, és mindenki rövid időre elhallgatott. Tartott egy kisebb beszédet, ami Sirius fülén ahogy bement, azonnal ki is jött, végül apja felemelt valami dobozkát, odaintette nagyapját a kis pódiumhoz, aki átvette a dobozban lévő valamit. Azután nagyapja is elmondott egy kisebb (legalább fél óráig tartó) beszédet, amelyben megköszönte az arany fokozatú Merlin-díjat (merthogy ezt rejtette a dobozka). Sirius ezt hallva csak fintorogni tudott.
’Ugyan miért kaphatta azt a díjat? Merthogy nem a tetteiért, az biztos. Minden bizonnyal jó sok galleont adományozott valami intézménynek, esetleg magának a Mágiaügyi Minisztériumnak’ – gondolta Sirius undorodva.
Mikor nagyapja végre abbahagyta a szónoklatot, Sirius elindult, hogy végre visszatérjen a szobájába.
Már nagyon bánta, hogy nem fogadta el Potterék meghívását. Igaz, hogy akkor is itt kellett volna lennie ezen a borzalmon, de utána biztos lehetett volna benne, hogy James és a szülei elfeledtetik vele ezt a szörnyű estét.
Nem sokkal azelőtt, hogy a felfelé vezető lépcsőhöz ért volna, megütötte a fülét egy beszélgetés, amit Bellatrix és anyja folytatott, ezért megtorpant.
- Szegény kis Dromi ismét beteg, ezért nem jöhettek a papáék – hallotta Sirius unokanővére hangját.
’Dromi? Miért érzem úgy, mintha már hallottam volna valahol ezt a nevet?’ – töprengett Sirius, és hegyezni kezdte a fülét, hátha rájön, honnan ismerős a név.
- Még mindig nem tudják, mi baja? – hallotta ekkor Sirius anyja kérdését.
- Csak annyit mondanak, hogy már meggyógyult, és hogy a rosszullétei el fognak múlni. Véleményem szerint fogalmuk sincs, miféle kórral van dolguk, és csak találgatnak.
- Szegény, szegény kis Andromeda! – sóhajtott fel anyja sajnálkozva.
Siriusban a név hallatán felrémlett egy emlék egy törékeny, fekete hajú kislányról. Aztán azon nyomban elhessegette a gondolatot.
’Képtelenség, hogy ugyanarról a személyről beszéljenek, akit én ismerek!’ – gondolta magában, és elindult a szobájába.
Miután átöltözött pizsamába és lefeküdt az ágyába, egyszerűen nem jött a szemére álom.
Nem tudta kiverni a fejéből a hallottakat.
’Nem lehet ő… nem lehet köze Bellatrixhoz… Nem lehet az ő húga… Hiszen olyan kedves… És különben is látnom kellett volna már őt korábban, ha az unokahúgom lenne… Képtelenség, hogy Porcelánbaba legyen az, akiről beszéltek…’
Nagyon sokáig nem bírt elaludni. Már világosodott odakint, amikor elszenderedett.
AJÁNLOM AZ OLDALT
