2. Új barátok

Sirius augusztus utolsó napján ismét ellátogatott bácsikájához, hogy elbúcsúzzon tőle, mivel másnap indulnia kellett az iskolába. Szeles idő volt, és Sirius kezdett fázni, mivel sokáig állt a bejárati ajtó előtt.

’Talán nincsenek itthon?’ – gondolta Sirius, és már éppen nyúlt a csengő felé, hogy újra becsengessen, amikor kinyílt az ajtó. Sirius megkönnyebbülten felsóhajtott.

-        Ó, már azt hittem, senki sincs itthon. Mi tartott… - mondta Sirius, de hirtelen megakadt, amint az ajtóban álló személyre nézett.

Nem Alphard bácsi volt, és nem is a felesége, Rosie. Az illetőnek nagy, riadt, fekete szemei voltak, fekete haja és szív alakú arca, mely sápadt volt, mintha sokáig lett volna beteg.

-        Szia, a bácsihoz jöttél? – szólalt meg a kislány vékonyka hangján. Sirius nagyon aranyosnak találta a picike lánykát, de fogalma sem volt arról, ki lehet.

-        Igen. Bemehetnék? Már csontig átfáztam – mondta Sirius megborzongva az ilyenkor szokatlanul hideg, és egyre hevesebb szélfúvástól.

-        Igen – szólt a kislány, és arrébb lépett, hogy Sirius bemehessen.

-        A bácsiék itthon vannak? – kérdezte Sirius, miután körülnézett az előszobában. Onnan átlátott a nappaliba is, de nem hallott hangokat odabentről, és nem látott senkit mozogni.

-        Igen – mondta a kislány ismét.

-        És hol vannak? – nézett rá Sirius kérdőn.

-        Az anyuékkal beszélgetnek – válaszolta a lányka. – A testvéreimmel elmentek vásárolni, de én még kicsi vagyok szerintük, és ezért itt kell maradnom, amíg visszajönnek. Az apukám dolgozik, a dadám meg beteg, ezért hoztak ide. Az anyu csak mondani akart még valamit a bácsinak, amit korábban elfelejtett, ezért megjelent a kandallóban. De már vagy tíz perce vannak odafönt, én pedig unatkoztam, úgyhogy kijöttem. Nem játszol velem? Találtam egy csomó kártyát, és elkezdtem építeni belőlük egy várat.

Sirius rámosolygott a kislányra. Úgy gondolta, 7-8 éves lehet.

-          Persze. De előtte elárulnád a neved? Engem Siriusnak hívnak.

-          Én Andromeda vagyok, de mindenki csak Drominak hív.

-          Akkor hát menjünk játszani… pici – vigyorgott rá a kislányra.

-          Nem vagyok pici. Már elmúltam 10 éves – közölte a lány hűvösen.

-          Nem mondod komolyan?! – döbbent meg Sirius.

-          Azért nem látszom annyinak, mert sokat voltam beteg. Már meggyógyultam, de néha elájulok, ha valami túl váratlan ér. De a doki azt mondta, ez is el fog múlni idővel. Na, akkor mit építsünk? – kérdezte végül, amikor beértek a szobába, ahol a földön félig felépített kártyavár állt.

A varázslókártyák sokkal szilárdabbak voltak a muglikártyáknál, így nem dőltek össze olyan könnyen. Sirius látta, hogy az a pakli kártya volt az, amit még ő hagyott itt a múlt hónapban.

Leültek a váracska mellé, és elkezdték tovább építeni. Sirius folyton akadályozta a kislányt, csak úgy tréfából. Andromeda eleinte duzzogó arcot vágott, amikor Sirius leemelte a lapokat, amiket ő nagy nehezen felrakott az építmény tetejére, de aztán már nevetett rajta.

Már majdnem teljesen elfogyott a pakli, és ők kezdték egyre jobban érezni magukat a sok viccelődéstől, amikor… 

 BUMM!

Sirius az utolsó lapot tette fel a kártyavár tetejére, mire az egyszerűen felrobbant. Nem volt nagy robbanás, de ahhoz elég rémisztő és váratlan volt, hogy Andromeda sikoltva Siriushoz ugorjon, majd elájuljon.

Mivel a lány alig egy órája elmondta, hogy sokszor szokta elveszíteni az eszméletét, Sirius az első ijedtség után hamar megnyugodott, és próbálta élesztgetni a kislányt.

Bár tudta, hogy csak egy évvel fiatalabb, mint ő, olyan kicsinek és törékenynek látszott, hogy miközben beszélgettek, folyton porcelánbabának nevezte. A kislányt ez bosszantotta, és állandóan követelte, hogy a rendes nevén szólítsa.

Pár percig kellett csak pofozgatnia a lány arcát, hogy magához térjen. Sirius rámosolygott, és így szólt, némileg aggódva:

-          Rendben vagy, Porcelánbaba?

-          I… igen, azt hiszem. – válaszolt először még bágyadtan Andromeda, majd, már élénkebben, ráförmedt Siriusra. – Már mondtam, hogy szólíts a rendes nevemen!

Sirius rávigyorgott, majd azt mondta:

-          Nem kellene már megkeresnünk Alphard bácsiékat? Biztos észrevették, hogy eltűntél, Porcelánbaba.

Andromeda villámló szemekkel nézett rá, de nem szólt semmit arra, hogy Sirius újra leporcelánbabázta. Bólintott, majd, kicsit még kábán, feltápászkodott Sirius lábáról, ahol eddig feküdt.

Mikor Sirius fel akart állni a földről, egyszerre úgy érezte, mintha ezer tűvel szurkálnák a lábait. Azok a lány súlya alatt elzsibbadtak, és most, hogy az már felkelt róluk, újból megindult bennük a vérkeringés. Legalább egy percbe telt, míg Sirius fel tudott tápászkodni a padlóról anélkül, hogy lábai remegtek és sajogtak volna.

Andromeda kárörvendően nevetett, és így szólt, mikor észrevette, hogy újdonsült ismerőse képtelen a lábára állni:

-          Megérdemelted! Legközelebb majd kétszer is meggondolod, hogy minek nevezel engem.

Sirius elvigyorodott, és azt mondta a lányhoz fordulva:

-          Ha csak egy kis lábzsibbadás jár azért, mert Porcelánbabának szólítalak, akkor sajnálom, de ne reménykedj. Nekem most már mindig Porcelánbaba maradsz – fejezte be színpadiasan, aztán felnevetett.

Ekkor lépett a szobába Rosie, Alphard bácsi felesége.

-          Á, látom, már összebarátkoztatok! Gyertek le uzsonnázni. Mindjárt kész a tea – szólt Rosie, majd elindult kifelé, de félúton visszafordult. – Jaj, majdnem elfelejtettem! Kincsem, ma itt fogsz aludni, mert édesanyádéknak sürgős dolguk akadt – mondta Andromedának.

A lány bólintott, majd Siriushoz fordult.

-          Megyünk? – kérdezte a lány.

Sirius bólintott, majd elindultak lefelé.

Evés közben beszélgettek dolgokról, például az iskoláról, ahová Sirius másnap készült indulni, és még sok dologról. Bácsikája, unokaöccsét ismerve, elárulta neki, hogy nagyon jó kis helyek vannak a Roxfortban, amit érdemes lenne felfedeznie, és azt is elárulta, hogy több titkos alagút is van, ami kivezet az iskolából. Ez nagyon fellelkesítette Siriust, és elhatározta, hogy másnap első dolga lesz beszámolni Jamesnek a dologról. Erről eszébe jutott, hogy még be sem csomagolt, úgyhogy fájó szívvel bár, de elbúcsúzott, és hazaindult.

Elalvás előtt még eszébe jutott, hogy talán soha többet nem látja viszont Andromedát. Hiszen még a teljes nevét sem tudta. Valamiért elszomorította ez a gondolat. Bár csak néhány órát töltöttek együtt, megkedvelte a kislányt. Aztán arra gondolt, hogy már csak néhány óra, és viszontlátja Jamest. Ettől kissé felderült, és mosolyogva aludt el. 

Sirius egyre nyugtalanabbul kémlelte a tömeget, ami a kilenc és háromnegyedik vágány peronján hömpölygött. Már fél órája ott állt, várta, hogy James feltűnjön. Ő jött ki korábban a megbeszéltnél, mert szülei, Sirius legnagyobb meglepetésére, kikísérték a vonathoz. Először azt gondolta, biztos valami bajuk van, mert olyan negédesen bájologtak vele, mintha ő lenne a szemük fénye. Aztán, amikor megérkeztek a Roxfort Expressz peronjára, megértette, miért csinálják. A többi varázsló előtt akarták a tökéletes család képét mutatni, meg hogy villogjanak a legújabb ruháikban. Sirius nem csak azért akart találkozni végre Jamesszel, hogy beszélhessenek egymással, hanem szeretett volna már megszabadulni a szüleitől. Ez a tettetett szívélyesség még jobban zavarta, mint amikor keresztülnéztek rajta.

Ekkor végre megpillantotta Mr. és Mrs. Pottert, akik éppen búcsúzkodtak Jamestől. Mrs. Potter a könnyeit törölgette a szeméből, többször megölelte és megpuszilta Jamest, Mr. Potter pedig vállon veregette a fiút, és mondott valamit, amitől James nevetni kezdett.

Sirius gyorsan elköszönt szüleitől egy „Viszlát egy év múlvá”- val, majd odasietett Jamesékhez, maga előtt tolva a csomagjaival teli kulit.

-          Jó napot Mr. és Mrs. Potter! Szia, James!

-          Á, szia! – vidult fel még jobban James. – Hú, annyi mindent akarok neked mondani! De inkább majd a vonaton fogok bele.

-        Én is neked. A bácsikám elárult egy-két dolgot a suliról, ami tök izgalmas lesz… - vigyorgott rá huncutul Sirius barátjára.

-        Nézd már, Harry drágám, a fiúk máris valami csínytevésre készülnek! – szólt ekkor Mrs. Potter kedvesen mosolyogva.

Szemében még ott csillogtak a nemrég hullatott könnyek utolsó cseppjei, de már nem tűnt annyira szomorúnak attól, hogy el kell válnia imádott kisfiától.

-        Vigyázzatok magatokra, fiúk, és jót ne halljak rólatok! – mondta Mr. Potter egy cinkos kacsintással kísérve szavait.

James visszavigyorgott rá, aztán még egyszer megölelte az anyját és az apját.

-        Akkor mi megyünk. Mindjárt indul a vonat. Majd írok, jó?

Mrs. Potter újra szipogni kezdett, átölelte kisfiát, aztán Siriust is.

-        Nagyon vigyázzatok magatokra, és legyetek jók! Szeretlek, kicsim – hüppögte könnyek között, majd még egy utolsó puszit nyomott James arcára.

Mr. Potter vigasztalni kezdte, aztán a fiúk elindultak a vonat felé.

Siriust meghatotta, hogy James édesanyja tőle is éppúgy elbúcsúzott egy öleléssel, mint a saját fiától. Szerette volna, ha neki is ilyen szülei lettek volna, és irigyelte barátját. De aztán a vonatra felszállva kellemes izgalom lett úrrá rajta. Alig várta már, hogy a Roxfortba érjenek.

-        Gyere, keressünk egy üres kupét – mondta James, maga után cipelve csomagját.

Sirius bólintott, és követte a fiút. A vagon végében találtak is egyet. Feltették ládáikat a poggyásztartóra, és leültek az ablak mellé. Aztán kihajoltak integetni James szüleinek. Amikor elindult a vonat, beszélgetni kezdtek.

Elmesélték egymásnak, mi történt velük, amíg nem találkoztak, aztán Sirius éppen bele akart kezdeni abba, amit bácsikája árult el neki, amikor kinyílt a fülke ajtaja, és bedugta az arcát egy fiú. Alacsony és kövér, hegyes orrú, szalmaszőke fiú volt.

-        Á… Ö… sziasztok… ö… van még szabad hely? – kérdezte riadtan pislogva, mintha Sirius és James legalábbis egy-egy troll, vagy egy-egy vámpír lenne. Úgy nézett ki, mint aki a saját árnyékától is megrémül.

Siriusban két érzés viaskodott. Egyrészt nem volt ellenére, ha a fiú beül hozzájuk, másrészt viszont szerette volna zavartalanul elmesélni Jamesnek, hogy a Roxfortban van néhány titkos alagút.

Mielőtt válaszolhatott volna, James így szólt:

-        Persze, gyere csak.

A fiú beoldalazott a fülkébe a csomagjaival, aztán próbálta feltenni ládáját a poggyásztartóra, de nem sikerült. James és Sirius felálltak segíteni neki, aztán visszaültek a helyükre. A fiú leült Sirius mellé.

-        Kösz. Már minden fülke tele volt. Ó, engem Peter Pettigrewnak hívnak.

-        Engem James Potternek, ő pedig a barátom, Sirius Black.

Miután a bemutatkozáson túlestek, beszélgetni kezdtek. Sirius úgy döntött, majd később számol be Jamesnek az alagutakról.

Egyszer csak újból nyílt a fülke ajtaja. Ezúttal nem egy ismeretlen nyitott be, hanem egy sápadt, tejfölszőke, hegyes állú fiú, Lucius Malfoy. Sirius szüleinek egyik barátjának a fia, aki 5. évét kezdte a Roxfortban. Sirius ki nem állhatta őt, csakúgy, mint a mellette álló fekete hajú, hosszú szempillájú, sötét tekintetű lányt, Bellatrix Blacket. A lány Sirius unokanővére volt ugyan, de a legundokabb, legutálatosabb és legkiállhatatlanabb minden rokona közül.

-        Á, lám, lám, az én drága kis unokaöcsikém! – szólalt meg ekkor a lány gonoszul elvigyorodva. – Mit gondolsz, Lucius, nem kéne egy kicsit elszórakoznunk velük?

-        Á, hagyd őket, Bella! – szólalt meg a fiú vontatottan. – Mit szólnának a szüleid, ha már első nap megátkoznád a drága rokont?

-         Biztos jót mulatnának rajta! Ők is tudják, hogy nem igazi Black. De talán, ha a megfelelő házba kerül, ott majd megtanulja, mit jelent.

A fülkében ülő James és Peter csak döbbenten ültek, de Siriusban forrt a méreg, és dühösen felpattant a helyéről.

-        Ha akartok valamit, akkor mondjátok, ha nem, akkor viszont tűnjetek el innen! – kiabálta.

-        Na nézd csak, hogy pattog a kis méregzsák! – nevetett fel Bellatrix. – Menjünk, Lucius! Nem lenne olyan szórakoztató, ha rontást küldenénk ezekre a pólyásokra – azzal még mindig nevetve a két felsőbbéves becsukta az ajtót, és elment.

James csak tátogni tudott megdöbbenésében, Peter viszont úgy pislogott körbe a fülkében, mintha azt nézné, hová bújjon.

Sirius még mindig dühösen bámulta a csukott kupéajtót, aztán leült a helyére, és próbált megnyugodni. Ki nem állhatta azt a két embert, akik az imént mentek el. Mindketten ugyanolyan tisztavér-mániások voltak, mint Sirius szülei, és mindketten a Roxfort Mardekár házába jártak. Sirius azért fohászkodott az égiekhez, hogy ő ne oda kerüljön. Amire nem túl sok esélye volt, hiszen egész rokonsága oda került, már nemzedékek óta.

Már sikerült valamennyire lenyugodnia, ezért – bár kissé gúnyosan – így szólt Jamesékhez:

-        Á, csak egy kis rokonlátogatásra jöttek. Megnézni, hogy élek-e még, vagy esetleg már elhaláloztam. De ne aggódjatok, nem hiszem, hogy visszajönnek. Épp elég dolguk lesz a többi kis haverjukkal, akiket folyton piszkálnak. Úgy hallottam otthon, hogy állandóan rontást küldenek azokra, akik „nem felelnek meg az elvárásaiknak”.

-        Ilyen undok rokonaid vannak? – szólalt meg James elsőnek. – Hát, nem irigyellek értük! Bár nekem is van egy unokahúgom, akit nem kívánnék senkinek. Szinte terrorizált engem, amikor legutóbb meglátogattak minket az ikerhúgával. Amikor pedig a lehető legleleményesebb ötleteimet felhasználva visszavágtam a lánynak, én kaptam ki helyette is. Rémálom volt.

-        Ó, csak Bellatrix a rokonom. Szerencsére Malfoy nem az. Ha ő is rokonom lenne, öngyilkos lennék inkább, minthogy ilyen feketemágus-növendék unokatestvérem legyen. Bár Bellatrix sem sokkal jobb.

-        Bi… biztos… hogy… ne… nem fognak… visszajönni? – kérdezte még mindig ijedten Peter.

-        Ne légy már ilyen rémült! – szólt nevetve Sirius. – Csak ránk akartak ijeszteni. Titeket meg amúgy sem piszkáltak volna.

Gondolatban azonban kicsit átfogalmazta a mondatot. ’Titeket meg amúgy sem piszkáltak volna, csak addig, amíg bele nem pusztultok.’ Sötét gondolataitól szabadulni akarván sejtelmesen elmosolyodva fordult Jameshez.

-        Éppen azt akartam elmesélni neked, mielőtt ez a söpredék népség megjelent, hogy a bácsikám szerint a Roxfortban van egy csomó olyan alagút, meg rejtett terem, amit még a tanárok sem ismernek. Azt is elárulta nekem, hogy hol találjuk őket. Legalábbis azokat, amelyeket a bácsikám ismert. Közben persze lehet, hogy némelyiket már felfedezték, de ha lesz alkalmunk rá, nem nézhetnénk meg őket? Mit gondolsz?

-        Hú, ez tök jó! És már azt is tudom, hogy csinálhatnánk! – lelkesült föl James. – A mama nem tud róla, de apám tegnap este nekem adta az egyik láthatatlanná tévő köpenyét. Ha minden igaz, az alá akár többen is beférünk – mondta halkan Siriushoz hajolva James, izgatottan csillogó szemekkel. Aztán hangosabban így folytatta: - Te szerinted melyik házba osztanak be minket? Anyuék griffendélesek voltak, és tök jó lenne, ha mi is oda kerülnénk. De a Hugrabug, vagy a Hollóhát is jó lehetne. Bár a Hugrabugba azért nem szívesen mennék. Az állítólag tele van mindenféle bolonddal.

-        Engem nem izgat különösebben, hova osztanak. Csak ne a Mardekárba. Épp elég lesz elviselni, hogy egy suliba kell járnom minden hülye rokonommal, nem akarok még egy házba is kerülni velük. Te hová akarsz bekerülni, Peter? Bár ahogy így elnézlek, te biztos a Hugrabugba fogsz kerülni, amilyen ijedős vagy. Oda azokat is beosztják a bolondok mellett, akik, ezt ne vedd sértésnek, kétbalkezesek.

-        Nekem mindegy, hová kerülök – mondta a fiú. Úgy tűnt, már nincs annyira megijedve.

James elővett a ládájából egy pakli kártyát.

-        Játszunk egy partit? – kérdezte.

Peter és Sirius bólintott.

Már elhagyták Londont. Most már tágas mezők között haladtak el, amelyen tehéncsordák és juhnyájak legelésztek. Már a harmadik játszmánál tartottak, amikor hangos zörgés-csörömpölés hangzott fel a folyosón, és a fülke ajtajában mosolygós, gödröcskés arcú nő jelent meg.

-        Adhatok valamit a büfékocsiról, kedveskéim? – szólt.

Sirius, aki már nagyon éhes volt, felugrott a helyéről, és elindult kifelé a fülkéből, hogy vegyen valamit. Közben a fiúk felé fordult, hogy megkérdezze tőlük, kérnek-e valamit. De hirtelen megbotlott Peter kinyújtott lábában, és egyenesen rázuhant a büfékocsira, lesodorva egy csomó édességet, csokibékát, és tökös derelyét.

-        Nézd már meg, hová lépsz, fiam! Most mindent levertél a kocsiról! – szólt a boszorkány dühösen.

-        Ö… bocsánat, csak elbotlottam – szólt Sirius elvörösödve, amikor sikerült felállnia.

Mindene fájt az eséstől. A könyökét és a térdét valószínűleg fel is horzsolta, a mellkasa pedig biztos tele lesz kék-zöld foltokkal. De az időpont nem volt épp alkalmas arra, hogy számbavegye, megvan-e mindene, és hogy az egyik édesség nem támadt-e rá, mint Martin Miggsre egy kalandja közben. (M. M. egy képregény főhőse volt, mellesleg mugli, aki minden egyes történetben újabbnál újabb dolgokon ment keresztül, ahogy ismerkedett a varázsvilággal. Az egyikben egy harapós medvecukor torkonharapta. Nem tudta szegény, hogy ezt a fajta édességet csak zacskóstul lehet megenni. A készítői ezért is árulták elfogyasztható csomagolásban…)

Gyorsan lehajolt, és felszedegette a lehullott ennivalót. James is felállt a helyéről, és segített neki és a büfékocsis boszorkánynak. Sirius, hogy kiengesztelje az asszonyt, mindenből vett egy keveset.

Miután a még mindig dühösen motyogó nő elment, és Siriusék ledobták szerzeményeiket az ülésre, James nevetni kezdett.

-        Hú, nem vagy semmi, öregem! Micsoda jól irányzott esést produkáltál! – hahotázott a fekete, állandóan kócos hajú fiú.

Sirius is elnevette magát.

-        Nem az én hibám volt! Ha Peter lába nincs útban… - tiltakozott vigyorogva. – Remélem, legközelebb nem történik ilyesmi. Különben soha többet nem ad el nekem semmit, én meg éhen halok addig, míg a suliba nem érünk.

Már Peter is vihogott, és többször is eljátszotta Sirius előbbi esését, James meg hangokat adott hozzá.

Sirius nem bánta, hogy rajta nevetnek új barátai. Vidám volt, hiszen nem kellett egy egész évig találkoznia a rokonaival, és hamarosan izgalmas dolgokban lesz része. Elvégre a Roxfortba fog járni, és egy majdnem ezer éves, ódon kastélyban bőven akad majd érdekes hely, amit Jamesszel felderíthetnek.

Sokáig nevetgéltek és poénkodtak Sirius ügyetlenségén, aztán már esteledni kezdett, és át kellett öltözniük az iskolai talárba.