Sirius Black vagyok. 12 évet töltöttem ártatlanul a varázslók börtönében, Azkabanban.

Egy olyan ember történetét írom most le, aki sokat szenvedett életében, de voltak nagyon vidám és boldog pillanatai is. Egy varázsló életét. Egy szökött rabét, akit a keresztfia szöktetett meg néhány éve a dementorok elől.

Hogy kik azok a dementorok?

A varázsvilág legszörnyűbb lényei. Az arcukat még senki nem látta. Csuklyában járnak, és kiszívják a környezetükből a boldogságot, örömöt.

Hogy hogyan kerültem a börtönbe, és miért?

Gyertek velem emlékeket felidézni, és megtudjátok!

A kezdetek

Élt egy kisfiú a Londonban lévő Grimmauld téren. A 12-es számú házban.

A normál emberek – vagyis a varázstalanok, más szóval muglik - nem is látták a házat.

A kisfiúnak volt egy különös tulajdonsága: nem szerette a szüleit. Nem hogy nem szerette, de egyenesen gyűlölte őket. Hogy miért? Azért, mert egyáltalán nem hasonlított rájuk. Nem, nem a külső jegyekben, hanem belsőleg. Külsőleg olyan volt, mint a szülei: igazi Black. A fiúnak fekete haja, sötétkék szeme (ami ha dühös volt, szinte feketévé változott) és csinos arca volt, mint minden Blacknek.

Belsőleg azonban szöges ellentéte volt minden rokonának. A szülei és minden unokatestvére számára a barátok és egyebek választása kizárólag vér szerint történt.

”A tiszta varázslóvér mindenek előtt” –lehetett volna a jelszavuk. Ezt már születésekor belésulykolták. Ha valaki nem volt aranyvérű (a varázslók világában, ha valakinek évtizedekre, sőt évszázadokra visszamenőleg csak varázslók voltak a felmenői, aranyvérűnek mondhatta magát), az még a lábát sem tehette be a nagy múltú Black-házba.

És Siriusnak -mert így hívták a kisfiút- épp ez a felfogás adta ellentétes nézeteit. Mert neki nem számított volna, hogy a barátja sárvérű (vagyis, habár varázstalan szülőktől származik, benne mégis varázslóvér csörgedezik), félvér, vagy más. De Siriusnak nem voltak barátai. Csak rokonai. Közülük is csak két emberrel érezte jól magát: az idős Alphard bácsival, és annak feleségével, Rosieval.

Ha tehette, a bácsinál vendégeskedett, ha pedig épp otthon volt, szeretett minél több időt házon kívül tölteni. Sokat csatangolt a mugli Londonban. Szeretett elmenni a Temze partjára, és bámulni a folyót, vagy elment az egyik hatalmas parkba, és üldögélt ott órákig, játszadozó mugli-gyerekeket és szüleiket figyelve.

Szerencséjére már megérkezett a levele, amiben közölték, hogy szeptembertől a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola tanulói közé tartozik. Végre nem kell itthon lennie egész évben! Barátokat szerezhet, varázsolhat! Végre kiszabadul erről a pokoli helyről! Elhatározta, hogy szünetekben sem jön vissza.

-        Sirius, mennünk kell az Abszol Útra, hogy megvegyük a holmidat! Igyekezz! – szólalt meg anyja a szobája ajtajából.

Sirius felkelt az ágyáról, ahol eddig feküdt gondolataiba merülve.

-        Igen, azonnal megyek! – kiáltott ki, majd az asztalához lépett, és elővette a fiókjából a roxforti tankönyvlistáját.

Aztán elindult kifelé, és lement a konyhába.

A Black-ház konyhája tágas, kőfalú helyiség volt, végében hatalmas tűzhellyel. A mennyezetről vasedények lógtak le, amikben a házimanó ételt szokott készíteni. Hosszú faasztal állt a helyiség közepén, de azt sosem használták evésre. Mindig a hatalmas, fényűző ebédlőben ettek, és az inasuk, Servet mindig a lehető legünnepibben terített nekik, mintha minden nap vendégség lenne náluk. Siriusnak ettől a szokástól is felfordult a gyomra. Szülei sznobizmusa idegesítette.

-        Hogy megyünk oda?

-        Hop-porral, természetesen. Bele kell szórnod ebből a porból – Anyja elővett egy kis dobozkát, amiben egy fura, porszerű anyag volt. – a lángokba, majd belépsz a tűzhelybe, tisztán kimondod az úti célod, és kész. Servet majd megmutatja. Gyerünk, Servet! – utasította az öreg inast Mrs. Black.

Az inas a konyhai tűzhelyhez lépett, amiben már égett a tűz, kivett a porból egy maréknyit, a lángokba szórta, beállt a tűzbe és azt mondta:

-        Az Abszol Út!

Aztán zöld lángok csaptak föl, és eltűnt.

Sirius még sosem utazott Hop-porral. Ha a rokonokhoz mentek általában zsupszkulcsot (olyan megbűvölt tárgy, amit ha megérintenek, egy bizonyos helyre repíti az embert) használtak, vagy átsétáltak néhány utcával arrébb. A szülei persze hoppanáltak (A hoppanálás a varázslók által leggyakoribban használt helyváltoztató mágia. Lényege röviden: egyik pillanatban még az egyik helyen vannak, aztán a másik pillanatban valahol egészen máshol.), ha tehették, de mivel Sirius még nem tudott hoppanálni, és kiskorúaknak amúgy is tilos volt, most nem tehették.

-          Indulj már, fiam, nem érek rá egész nap veled foglalkozni! – csattant fel az anyja Sirius tétovázását látva.

-          Igenis.

Sirius belemarkolt a dobozkába, beleszórta a tűzbe, beállt a lángok közé – amik nagy csodálkozására nem égették meg, sőt, inkább mintha csiklandozták volna – aztán kimondta az úti célját, és várt.

A következő pillanatban úgy érezte, mintha felszippantaná valami. Sebesen pörgött a tengelye körül, fülsértő moraj hallatszott, a könyökét többször is beverte valami kemény dologba. Elsuhanó tűzhelyeket látott, és egyre jobban szédült… aztán egyszer csak kizuhant a hideg kőpadlóra. Fájtak a tagjai, hányingere volt, és tetőtől talpig korom borította. Kíváncsian körülnézett.

Egy kis fogadóban vagy kocsmában lehetett. Félhomály volt a helyiségben, és tömeg. Varázslók és boszorkányok álltak a pultnál, vagy ültek néhány asztalnál italukat iszogatva, beszélgetve, vagy újságot olvasva. Siriusnak fogalma sem volt arról, hol lehet. Meglátta a néhány méterrel távolabb álldogáló Servetet, aki, miután látta, hogy ifjú gazdája megérkezett, odament hozzá.

-          Mindjárt jön Madam Black is, és aztán indulunk Madam Malkinhoz.

-          Hogy kihez? – kérdezte Sirius értetlenkedve. Nem tudta, kiről beszél az öreg inas.

-          A talárszabászatba. Nézzen magára, úrfi, tiszta kosz! – mondta Servet, aztán előhúzta pálcáját, a fiúra szegezte, elmormolva egy varázsigét. Sirius ruhája és arca tisztává vált. Anyja ekkor hoppanált mellettük.

’Naná, hogy nem Hop-porral jött! Még beszennyezné a drága ruháit és a mindenféle varázskencékkel ápolt bőrét!’ – gondolta Sirius bosszankodva.

-          Készen vagytok? Akkor induljunk máris, csak egy órám van, és mennem kell Malfoyékhoz teára – szólt Mrs. Black, majd megragadta fia talárját, és kicibálta a fogadóból valami hátsó helyiségbe.

Sirius még gyorsan el tudta olvasni a kocsma nevét (Foltozott Üst), mielőtt anyja kirángatta volna egy szétnyíló téglafalból elővarázsolódott kapun, ami egy bevásárló utcába vezetett. Siriusnak igencsak meg kellett szaporáznia lépteit, hogy lépést tudjon tartani a felnőttekkel. Anyja rövid séta után megállt egy varázsbolt előtt, majd betuszkolta rajta Siriust. Az üzlet egy talárüzlet volt.

Egy eladó-boszorkány máris hozzájuk lépett.

-          Á, Mrs. Black! Üdvözlöm önt szabászatomban! Mivel szolgálhatok? – kérdezte a mosolygós, kissé zömök, türkizbe öltözött boszorkány, aki valószínűleg maga Madam Malkin volt, az üzlet tulajdonosa. Máskülönben anyja szóba sem állt volna vele.

-          A fiú most megy a Roxfortba. Az iskolai talárjait jöttünk megvenni.

-          Á, a kis Sirius most lesz elsős? Gyere velem, kicsikém, mindjárt rád igazítjuk a ruhát.

Siriust felállították egy zsámolyra, ráadtak egy egyszerű fekete színű talárt, majd a testalkatához igazították.

Míg a varrónő dolgozott, Sirius körülnézett a boltban. Épp most lépett be egy házaspár a fiával. A fiúnak fekete, égnek álló haja volt, és szemüveget hordott. Kicsit alacsonyabbnak tűnt, mint Sirius.

-          James, kicsikém, gyere, mindjárt felpróbálhatod a ruhád - szólította meg kedvesen az anyja a fiút.

-          Igen, mama – felelte a fiú vidáman.

-          Kész vagyunk, Black úrfi – szólította meg ekkor az eladó, így Sirius nem figyelhette tovább a másik családot. Anyja gyorsan kituszkolta a boltból, három szatyrot nyomva a kezébe.

-          Most pedig Servet elmegy a könyveidért, te meg menj be Ollivanderhez a pálcádért! – mondta az anyja, miközben egy teletömött erszényt nyomott Sirius kezébe.

-          És te?

-          Nekem már haza kell mennem. Így is el fogok késni, ha nem igyekszem. Pá, drágám! Ja, és nehogy szóba állj egy sárvérűvel! Nem jó, ha beszennyezed magad velük.

Azzal Mrs. Black dehoppanált. (Dehoppanálás: hoppanálás visszafelé a kiindulási helyre.)

’Még hogy el fog késni! Hiszen nem töltött velem 10 percnél többet! De mit is vártam tőle? Mindig is ilyen volt, és soha nem fog megváltozni! Már csak az hiányzik, hogy Servet is itt hagyjon!’ – gondolta a fiú. Nem mintha annyira szerette volna az inast, de kicsit kényelmetlenül érezte magát ezen az ismeretlen helyen. Bár megesett már máskor is, hogy teljesen egyedül ment el valahova, de akkor legalább tudta, merre kell elindulnia, és mit kell keresnie.

Nagyot sóhajtott, talárja zsebébe süllyesztette a pénzzel teli erszényt, és elindult a pálcaüzletbe. Fogalma sem volt, hol lehet, Servet csak az irányt mutatta meg. Sirius feltételezte, hogy a tulajról kapta a nevét az üzlet, mint szinte minden bolt az Abszol Úton. Szerencsére nem tévedett, de eltartott egy ideig, míg rátalált a boltra. Amikor belépett az ajtón, egyből meglátta a fiút a talárszabászatból. Őt épp egy mérőszalaggal méregette az öreg, sápadt, fakó szemű bolttulajdonos.

-          Á, várj egy percet, fiam! Azonnal rendelkezésedre állok – fordult hozzá Mr. Ollivander, mikor észrevette Siriust.

-          Rendben – mondta Sirius, majd kíváncsian körülpillantott a boltban. Az tele volt polcokkal. A polcokon hosszúkás dobozkák tömkelege sorakozott. Félhomály volt, és úgy tűnt, mintha csak egy helyiségből állna az egész.

-          Szia! Én James Potter vagyok. És te? – szólította meg ekkor a másik fiú. A boltos elment az üzlet egy másik helyiségébe pálcákat válogatni, egy olyan ajtón át, amit Sirius eddig észre sem vett.

-          Szia! Sirius Blacknek hívnak. Te is a Roxfortba mész? – kérdezte.

-          Igen. Már nagyon várom, hogy varázsolhassak. Tanultam már néhány varázsigét, de pálca nélkül nem tudtam kipróbálni egyiket sem. Meg amúgy is tilos varázsolnunk a sulin kívül. Hol vannak a szüleid? Ők miért nem jöttek veled?

Siriust zavarba hozta a kérdés. Nem akarta elmondani egy idegennek, hogy azért nincsenek itt a szülei, mert az anyja fontosabbnak tartott egy teadélutánt egy undok ismerősénél, mint őt, az apja meg amúgy sem foglalkozik vele heti 5 percnél többet. Csak az öreg inasuk, Servet szól néha hozzá néhány kedves szót, azt is csak olyankor, amikor túl sok mézbort iszik. Siriust ez mindenesetre nem nagyon izgatta, örült, hogy nem piszkálják folyton, amiért nem osztja szülei és öccse nézeteit. De másoknak ezt biztos fura lett volna megérteni.

-          Tudod, láttalak Madam Malkinnál. Ezért gondoltam, hogy a szüleiddel jössz. Az enyémek elmentek baglyot venni – kezdett magyarázkodni James, miután sokáig hiába várt Sirius válaszára.

-          Hát… tudod, az enyéim… az anyámnak haza kellett mennie egy fontos találkozóra. Az inasunk pedig elment megvenni a könyveimet.

Nem folytathatták a beszélgetést, mert Mr. Ollivander visszajött, és Jamesnek pálcákat kellett kipróbálnia. Már legalább egy tucat pálca feküdt mellette, mire megtalálták az igazit.

-          Nagyon jó választás, Potter úrfi! 11 hüvelykes mahagóni, eléggé hajlékony. Kimondottan átalakításhoz való. 5 arany galleon lesz.

A fiú fizetett, majd elindult az ajtó felé. Félúton azonban megtorpant, és Siriushoz fordult.

-          Megvárjalak? Ha az anyukád már hazament, és még venned kell néhány dolgot, szívesen elkísérlek. Én már rengetegszer voltam itt, úgyhogy talán elengednek veled apuék.

Siriust meglepte ez a kedvesség. A „családja” soha nem bánt kedvesen vele, a vele egyidős, vagy hasonló korú rokonai pedig mind kiállhatatlanok voltak.

-          Tényleg megvárnál? – kérdezte Sirius habozva. James bólintott. – Ó… az jó lenne.

James elmosolyodott, és leült egy székre a boltban. Mr. Ollivander Siriushoz lépett, elővett egy mérőszalagot a zsebéből.

-          Nos, akkor kezdjük. Melyik kezébe fogja a pálcát?

-          A… jobba – felelte Sirius.

-          Emelje fel a jobb karját!

Ollivander lemérte egy magától mérő mérőszalaggal, milyen messze van Sirius válla az ujjától, csuklója a könyökétől, válla a földtől, térde a hónaljától, és megmérte Sirius fejének kerületét is. Aztán a polcokon sorakozó dobozok között kezdett turkálni.

-          Tessék, próbálja ki ezt! Tizenkét hüvelyk hosszú, ébenfa, sárkányszívhúrral.

Sirius kezébe vette a pálcát és meglengette. Semmi sem történt. A pálcakészítő kikapta a kezéből és másikat adott. Aztán még egyet, és még egyet. Így ment ez legalább fél órán keresztül. Aztán…

-          Tizenhárom és fél hüvelyk, juhar-főnixtoll kombináció.

Mikor Sirius átvette a pálcát, egyszerre melegséget érzett az ujjaiban. Suhintott egyet, és a pálca végéből piros és arany szikraeső tört elő.

Mr. Ollivander tapsolt, és felkiáltott.

-          Remek, remek! Igazán csodás!

Visszatette a juharpálcát a dobozába, becsomagolta, majd Sirius fizetett, és Jamesszel együtt elhagyta a boltot.

-          Nálad van a listád? Nekem még találkoznom kell a szüleimmel Florean Fortescue-nál – szólalt meg kisvártatva James.  – Velem jössz? Bemutatlak nekik, ha akarod. Ha anyáék elengednek, veled megyek vásárolni. De előbb nézzük meg a listádon, mit kell venned.

Sirius elővette a pergament a talárja zsebéből, és rápillantott.

-          Kell még egy kettes méretű ónüst, egy teleszkóp, fiolák, meg, gondolom, vennem kell pennákat meg bájital-hozzávalókat is.

-          Huh, már elég későre jár, de azért megpróbálom rábeszélni apuékat, hogy engedjenek el veled, rendben? Még szerencse, hogy ma a Foltozott Üstben alszunk.

Sirius ekkor megpillantotta a feléjük rohanó öreg inasukat. Kezében két szatyrot tartott. Sirius megállt, hogy megvárja, ezért James is megtorpant, hogy megnézze, mi a baj.

-        Most mi történt? Meggondoltad magad? – kérdezte James értetlenül.

Sirius elmosolyodott.

-        Szó sincs róla. Remek ötletem támadt.

Servet épp akkor ért oda hozzájuk, és szuszogva azt lihegte:

-        Sirius úrfi, a mamája… üzent, hogy… sürgősen… szüksége van rám, és… hogy azonnal… menjek haza. Sajnálom… de egyedül… kell… visszajönnie… a Black-házba… úrfi.

Azzal másik kezébe fogta a szatyrokat, és elvette Siriustól a többit. Már indulni akart, amikor Sirius gyorsan megszólalt.

-        Servet, mondd meg az anyámnak, hogy ma itt szeretnék aludni a Foltozott Üstben. Majd holnap megyek haza.

-        Rendben, úrfi. Átadom.

Servet a következő pillanatban eltűnt.

-          Na, milyen voltam? Veled maradhatok holnapig, ha akarod – fordult vigyorogva Jameshez.

-          Szuper! – mosolygott vissza rá a fiú.

Sirius megkönnyebbült. Nem is gondolkodott el azon, mielőtt beszélt az inasukkal, hogy mit fog csinálni az Abszol Úton egész délután. Csak arra tudott gondolni, hogy ne kelljen megint otthon lennie. Alphard bácsikája elutazott néhány napra Londonból, ezért most nem mehetett át hozzá, bármennyire is szeretett volna. Ha viszont James vele lógna másnapig, az nem lenne rossz. Nem gondolta volna, hogy újdonsült ismerőse ilyen barátságos lesz, de nagyon örült neki, hogy vele lehet. Talán összebarátkoznak, és talán végre lesz egy barátja…

Elindultak a Fagylaltszalon felé, ahol már messziről integettek nekik James szülei. Mrs. Potter szép arcú, viszonylag fiatal, vörösesbarna hajú, karcsú asszony volt. Kedvesen mosolygott, barna szemeivel barátságosan pillantott Siriusra. James papája magas, fekete, elálló hajú, barna szemű férfi volt. Mr. Potter mintha James idősebb kiadása lett volna. Talán annyi különbség akadt köztük, hogy nem hordott szemüveget, mint James, és kicsit izmosabb volt a testfelépítése. De ez a különbség persze az évek multával minden bizonnyal eltűnik majd.

-        Hát végre ideértél, picikém! – kiáltott fel mosolyogva James édesanyja.

-        Tudod, drágám, hogy nem szereti, ha lepicikémezed – rótta meg kedvesen Mr. Potter a feleségét.

-        Jaj, apa, hagyjátok már abba! – szólt rájuk James. – Szeretném bemutatni a barátomat. Sirius Black, ők Harold és Martha Potter. De ha gondolod, hívhatod őket apának, meg anyának, ahogy én – nevetett fel a fiú.

Sirius elfogódottan fogott kezet a felnőttekkel. Nagyon kedvesnek látszottak már a boltban is, de hát messziről az ő anyja is kedvesnek látszott.

’Nagyon-nagyon messziről…’ – gondolta némi gúnnyal.

-        Öh… nagyon örülök, hogy megismerhetem önöket, Mr. és Mrs. Potter – szólt Sirius zavartan.

-        Hívj csak nyugodtan Martha néninek, Haroldot meg Harry bácsinak, ha gondolod – szólt kedvesen James anyukája. – Hol vannak a szüleid? Nem fognak keresni?

-        Nem, mert megüzentem nekik, hogy ma a Foltozott Üstben alszom.

-        Biztos sokszor voltál már itt, ha egyedül elengedtek – jegyezte meg James apukája homlokráncolva.

Sirius félszegen elmosolyodott.

-        Nem, valójában most vagyok itt először. Még sosem jártam az Abszol Úton.

James szülei megdöbbent arcot vágtak.

-        Hogy lehetnek ennyire… Bocsáss meg, kicsikém, de nem tudom elhinni, hogy ilyen fiatalon magadra hagynak egy teljesen idegen helyen. Ez hatalmas felelőtlenség! Mi lett volna, ha bajod esik? Mi sosem hagynánk Jamesnek, hogy… - hápogott Mrs. Potter felháborodottan.

Arca kipirult, és aggódó tekintettel méregette Siriust. Aztán hirtelen elmosolyodott, és így szólt:

-        Semmi baj, szerencsére ma mi is itt maradunk, úgyhogy, ha gondolod, velünk maradhatsz. Mi majd vigyázunk rád, jó? Alhatnál Jamesszel egy szobában, legalább jobban összebarátkoztok. Te is most leszel elsős a Roxfortban?

-        Igen. Erről jut eszembe, hogy még vásárolnom kell pár dolgot. El tetszik velem engedni Jamest? – kérdezte Sirius bátortalanul.

Reménykedett benne, hogy nem kell egyedül bolyongania az üzleteket keresve, hogy beszerezze a még hiányzó iskolai dolgokat. De nem merte beleélni magát abba, hogy James vele mehet. Már épp elégszer megesett vele, hogy csalódnia kellett. Most nem akart, úgyhogy inkább elhitette magával, hogy nem fogják elengedni a fiút, így nem kell majd kiábrándulnia. Már azt fogalmazgatta magában, hogyan köszönjön el Potteréktől, miután visszautasították, amikor észrevette, hogy Mr. és Mrs. Potter mosolyogva egymásra pillantanak. Nem szóltak egy szót sem, mintha ismernék egymás gondolatát is. Mindketten Siriusra mosolyogtak.

-        Nos, ha már így áll a helyzet, mi is elkísérünk, rendben? Persze rendetlenkedhettek Jamesszel, ha akartok, mintha ott se lennénk veletek. Majd segítünk cipekedni – nevetett Mr. Potter.

Sirius hitetlenkedve pillantott rájuk. Miért ilyen kedvesek vele, egy idegen gyerekkel? Nem tudnak róla semmit, mégis vigyázni akarnak rá, ahogy a saját fiukra. Sirius számára felfoghatatlan volt ez a viselkedés. Rokonai, bácsikája kivételével, irtóztak attól, hogy magukkal vigyék valahová, vagy hogy bármiben segítsenek neki. Ha lehetett, keresztülnéztek rajta, semmibe vették, mintha ott sem lenne, főleg, mióta kijelentette, hogy őt egyáltalán nem érdekli, kinek milyen a származása.

Sirius boldogan elmosolyodott. Végre nem kellett csalódnia. Nem kell egyedül vásárolnia. Beszélgethet Jamesszel, és Potterék még el is kísérik őt, hogy segítsenek. Az öröm elárasztotta a lelkét.

’Merlin, hogy lehet ekkora szerencsém?’

-        Rendben – bökte ki végül elvörösödve, mikor észrevette, hogy a két felnőtt még mindig az ő válaszára vár.

Összeszedték a csomagjaikat, és hamarosan elindultak megvenni Sirius iskolai holmijait.

Sirius és James sokat beszélgettek, és rengeteget nevettek. Mr. Potter megkérdezte tőle, szokott-e kviddicsezni, és hogy szeretne-e majd bekerülni a háza kviddicscsapatába másodévesként, meg hogy melyik a kedvenc csapata. (A kviddics a varázsvilág legnépszerűbb sportja. Seprűn repülve játsszák, négy labdával, hét játékossal.)

És egyszer, amikor az egyik üzletben összetalálkoztak Potterék egyik ismerősével, és az illető Siriust is Potterék fiának hitte, Mr. Potter csak vigyorogva annyit mondott, hogy igen, ő is a fiuk. Sirius ettől persze kicsit zavarba jött. Tudta, hogy James papája csak viccelt, de mégis, olyan jó volt elképzelni, hogy ő is Mr. és Mrs. Potter fia, és hogy ilyen szülei vannak. Őszintén szólva, Sirius rettentően irigyelte Jamest, amiért barátját ennyire szeretik. És most, legalább néhány óráig ő is úgy érezhette, hogy törődnek vele.

Mrs. Potter többször megsimogatta fekete buksiját, mint Jamesnek. Amikor megálltak uzsonnázni egy cukrászdánál, több adag teasüteményt próbált belédiktálni, nehogy éhes maradjon, este lefekvéskor pedig neki is adott egy puszit a homlokára, mint Jamesnek.

Miután James mamája kiment Foltozott Üst-beli szobájukból, a fiúk még nem aludtak el rögtön. Megegyeztek, hogy egy hét múlva, szeptember elsején találkoznak fél tizenegykor a vágány peronján.

James hamarosan elaludt. Sirius is fáradtnak és álmosnak érezte magát, de nem akart elaludni. Életében talán először volt boldog. Sosem gondolta, hogy léteznek ilyen emberek, mint Mr. és Mrs. Potter. és James. Egész délután remekül szórakozott, többet nevetett egy pár óra alatt, mint egész eddigi életében.

Örült, hogy már csak egy hétig kell elviselnie a szüleit és az öccsét. Elszomorodva emlékezett vissza arra, hogy miért gyűlölte meg a családját.  

Néhány évvel ezelőtt még ő és az öccse igazi testvérek voltak, mindent elmondtak egymásnak. De aztán Sirius egyre többször veszett össze a szüleivel, mert azok kiutálták a bácsikáját a házukból.

Sirius nagyon szerette Alphard bácsit, aki az apja egyik bátyja volt. A bácsi mindig tréfálkozott, ha náluk járt, de mivel Sirius szüleinek semmi humorérzéke nem volt, nem értékelték a bácsi ezen tulajdonságát.

A varázslócsaládok között általánosan elterjedt volt az a szokás, hogy a gyerekeket már gyerekkorukban „eljegyzik” egymással, főképp az olyan családok, mint ők. Ez így volt a szüleinél, és bácsikájánál is. Ám Alphard bácsinak eszében nem volt azt az asszonyt elvenni feleségül, akit még régen a szülei választottak neki, és akihez semmi nem fűzte. Különféle ürügyekkel addig halasztgatta az esküvőjét, amíg meg nem ismerte Rosie Warnert, és bele nem szeretett. Amikor Alphard bácsi utoljára náluk járt, épp azon kaptak össze a felnőttek, hogy a bácsi eljegyezte Rosie-t, egy mugli nőt. Ez persze Sirius szüleinek cseppet sem tetszett, sőt, egyenesen rosszul lettek még a gondolatára is. Alphard bácsi erre elmondta, hogy ő nem a vére miatt szereti azt az asszonyt, hanem mert kedves és szép. Erre Sirius anyja ordibálni kezdett, és kiutasította Alphard bácsit a házból. A bácsi pedig visszakiabált neki, hogy nem is teszi be hozzájuk többet a lábát, ha ennyire begyöpösödöttek és bolondok. És azóta valóban nem jelent meg náluk egyetlen egyszer sem. Sirius kicsi volt még, ezért nem igazán értette, szeretett bácsikája miért nem jött el hozzájuk már majdnem egy éve. Egy este azonban rákérdezett. Anyja rámeredt, majd szinte sikítva azt ordította Siriusnak, hogy ki ne merje ejteni többé a bácsikája nevét a száján. És olyan jelzőkkel illette a bácsit, hogy Sirius kis híján sírva fakadt, pedig nem volt sírós fajta.

Sirius ekkor még a legjobb barátságban volt az öccsével, Regulusszal, és másnap próbálta vele megbeszélni, miért lehetnek ennyire dühösek szeretett bácsikájára a szülei. Akkor döbbent meg a legjobban, amikor az öccse azt mondta válaszképpen, hogy azért, mert a bácsi egy gonosz, bolond öregember, aki képes elárulni aranyvérű rokonait, mert belebolondult egy átkozott mugli nőbe, meg hogy ő (mármint Regulus) mindig is utálta őt.

Sirius először azt hitte, rosszul hallott. Másodszorra azt, hogy öccse csak azt visszhangozza, amit szüleik mondanak. Végül rá kellett döbbennie, hogy ez az öccse saját véleménye. Keserűséget érzett, és rettenetesen csalódott Regulusban. Attól a naptól kezdve kezdtek eltávolodni egymástól, talán emiatt, vagy talán, mert Sirius ezek után más szemmel nézett a szüleire. Ráébredt, hogy szüleit nem érdekli más, csak a fekete mágia, a család nevének tisztán tartása, és hogy mindenkit aszerint ítélnek meg, hogy hány nemzedékre visszamenően tisztavérű varázsló. A barátaik is egy követ fújtak velük. Sirius meggyűlölte a szüleit, amiért elüldözték a legkedvesebb embert, akit Sirius valaha ismert, és megutálta testvérét, mert ugyanolyan volt, mint a szüleik.

Egy idő után anyja azt kezdte a szemére hányni, hogy nem olyan kis aranyos, mint a testvére, hogy (bár Sirius volt az idősebb) példát vehetne Regulusról. (Aki folyton azon ügyeskedett, hogy minél jobban hasonlítson az anyjukra, hogy minél jobban imádott anyja kedvére tegyen.) Meg hogy ha így folytatja, ő lesz a család fekete báránya.

10 éves korában aztán végre kapott egy levelet a bácsikájától. Alphard bácsi megírta, hogy hol lakik, és hogy bármikor elmehet hozzá, ha akar, amennyiben nem pendül egy húron a szüleivel. És bocsánatát kérte, amiért majdnem három évig nem adott hírt magáról. Azt írta, azért nem vette fel eddig vele a kapcsolatot, mert biztos akart lenni abban, hogy el tudja dönteni, akar-e vele találkozni, és hogy el tud majd menni hozzá egyedül is, amikor éppen szüksége lesz rá, és hogy nem akarta, hogy öccse és annak felesége, vagyis Sirius szülei, megakadályozhassák, ha menni akar.

És Sirius akart. Nagyon is.

És az első találkozás óta rendszeresen elment a bácsikájához, hogy kiöntse neki a lelkét, hogy beszélgessenek, vagy csak hogy ne kelljen otthon lennie.

A szülei eleinte próbálták megakadályozni abban, hogy elmenjen, de Siriust ez akkor már nem érdekelte. Ha bezárták a szobájába, megszökött.

Kezdetben mindenáron el akarták tiltani őt Alphard bácsitól, aztán már nem izgatta őket, hogyha időnként eltűnt otthonról. Sőt, örültek, hogy nincs odahaza.

De mostantól a lehető legkevesebb időt kell otthon töltenie, mert végre elmehet a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, így csak a nyári szünet idejére kell majd hazamennie. És a tanévkezdésig is már csak 7 nap volt hátra.

Sirius elhessegette borús gondolatait.

’Ki fogod bírni azt a pár napot’ – bíztatta önmagát, aztán összegömbölyödött a takaró alatt, és mély álomba merült.