- Tudom! Képzeld, tudom! – kiáltott fel boldogan a lány.

- Örülök, Ani, de mit is? – kérdezett vissza értetlenül Remus.

- Ó, igen. Nem tudod, hogy mi a címe egy több mint ötezer oldalas, Grindelwaldról szóló könyvnek?

- Nem, de ha gondolod, segíthetek megkeresni – ajánlotta fel barátja, és mosolyra húzódott a szája. Ani sejtette, hogy a fiú érti, hogy miért kérdezi

- Azt nagyon megköszönném.

Ani és Remus együtt indultak a Firkászba, a roxmortsi könyvesboltba. Ez egy régimódi, de gyönyörű épület volt. Fából épült, és a kirakatában könyvek sorakoztak. Remus megállt előtte egy pillanatra, hogy körbenézzen.

- Szerinted a többiek hol vannak? – kérdezte a fiú.

- Fogalmam sincs. Biztos az egyik boltot bűvölik.

- Lehet…

Mindketten beléptek a helységbe, ahol kellemes meleg fogadta őket. Kint nem érezték, hogy milyen hideg van, csak most tűnt fel nekik. Elindultak az egyik sötét varázslókról szóló könyvsorhoz. Mindketten némán fürkészték a könyvek gerinceit, hátha találnak olyat, ami Grindelwaldról szól, és van ötezer oldal. Sajnos több ilyen könyvet is találtak, pontosan négyet. Leültek az egyik asztalhoz (az üzlet könyvtárként is működött), és ott kezdték olvasni őket, hátha abból rájönnek valamire.

- Ez egy életrajz csak. Rengeteg dátum van benne, inkább mágiatörire használnák, semmint olvasásra – mondta egy cifra betűs könyvre Remus.

- Ebben meg tényleg csak évszámok vannak. Nézd meg! Minden gyilkosságának az ideje benne van. Azért tényleg nagy varázsló volt, ha több mint ötezer oldalon keresztül írták le vázlatosan az életét…

- Akkor ez a kettő maradt – mutatott egy fekete és egy bordó könyvre a fiú.

- Úgy emlékszem, hogy fekete volt – mondta elgondolkozva a lány. Remus bólintott, de azért kinyitotta a könyvet. – Na?

- Igen, úgy tűnik ez lesz az. Még megnézem a másikat is – felelte, és kinyitotta a bordó könyvet is. – Hát, ez is nagyjából arról szól. Az hány oldal?

- Ötezer-háromszáznégy. Az?

- Ötezer-négy.

- Akkor ez lesz az. Azt mondta, hogy akárhányszáz. Vagyis száz valamennyi – mosolygott a lány.

- Ugye tudod, hogy ez nem a legolcsóbb könyv? – kérdezte kicsit bizonytalanul Remus.

- Nem baj. Tavaly és azelőtt nem kapott ajándékot, most három karácsonyra kapja ezt az egy könyvet.

- Értem. Akkor mehetünk is, nem?

- Nem. Te mit szeretnél kapni? – kérdezte kedves mosollyal a lány.

- Ugyan, semmit. Örülök, hogy eljöhettem veled.

- De én szeretnék adni neked valamit.

- De én nem szeretném. Bőven elég, hogy a barátom vagy. Nem is tudod, hogy mennyit jelent ez nekem – mosolygott hálásan Remus. Ani kissé elérzékenyülten válaszolt.

- Ugyan, semmiség. Nekem is nagyon sokat jelentesz… - Ani kezdte kicsit furcsán érezni magát. Még csak egy gyerek, hogy beszélhet ilyeneket.

Még egy ideig faggatta barátját az ajándékról, aztán úgy döntött, hogy békén hagyja. Tavaly is tudott neki venni valamit, idén is csak kitalál valamit. Megvették a fekete kötésű könyvet, aminek a címe is kiderült: Grindelwald emlékiratai.

            Remus és Ani kint elváltak egymástól, így a lány egyedül indult el a varázslófalu kissé zsúfolt utcáján. Közben a könyvet lapozgatta. Bele-beleolvasott, és nem igazán volt elragadtatva attól, amit látott. A könyv egy átlagos kisfiúról szólt - eleinte. Aztán egyre sötétebb lelkéről ismertetett meg, és elmesélte, hogy hogyan vált abból a kis ártatlan fiúból az évszázad legfélelmetesebb varázslójává. Nem igazán tudta felfogni, hogy mi a jó ebben a könyvben, de mivel azzal tisztában volt, hogy kinek is tetszik, ezért nagyjából megértette. A Három Seprűnél járt, amikor eltette a könyvet a táskájába. Úgy döntött, hogy visszamegy a kastélyba.

            Elindult az épület irányába, és elgondolkozott. Vajon hogyan fog reagálni a Mardekáros fiú az ajándékra? Nagyon dühös lesz? Vagy örülni fog? Mi fog történni? Ani nagyon izgatott lett, és ugyanannyira félt is.

            Hosszú idő után megérkezett a park kapujához, aminek oszlopain egy-egy varacskos disznó ült. Bement, és a tónál egy egyedül üldögélő lányt pillantott meg: Lily Evanst. Gyorsléptekkel odament hozzá, és közben nagyon lelkiismeret furdalása támadt, hogy nem vele ment le a faluba.

- Szia, Lily!

- Szia, Ani! Már vissza is jöttél? Azt hittem, hogy az egésznapot velük töltöd… - mondta mosolyogva a lány. Ani érezte, hogy próbálja palástolni sértettségét.

- Jaj, nem velük voltam. Csak vettem Perselusnak ajándékot…

- Igen? – csillant fel a lány szeme. – És mit?

- Egy könyvet – mosolygott kicsit átlátszóan Ani, és elővette a táskájából a vaskos könyvet. – Grindelwaldról szól…

- Jesszus… szerinted el is olvassa mind az ötezer oldalt?

- Ajánlom neki… egy vagyonba került – mosolygott ismét a lány.

- Nem vagy normális… Miért éri ez meg neked?

- Nem tudom. Olyan furcsa érzésem van már egy ideje – ismerte be Ani. Lily kerekre nyílt szemekkel hallgatta.

- Ugye nem… nem tetszik? – kérdezte. Ani felhúzta a szemöldökét, majd félrehúzott szájjal, összeráncolt homlokkal megrázta a fejét.

- Dehogyis! És akkor még én nem vagyok normális…

- Jó, csak mostanság nagyon sokat vagytok együtt, és sokat is foglalkozol vele.

- Nem többet, mint veled vagy a fiúkkal.

- De…

- Tényleg? – kérdezett vissza sajnálkozón Ani. – Ne haragudj, nem akartam…

- Nem, semmi gond, csak ha ez neked nem tűnik fel, akkor nagyon el lehetsz varázsolva…

- Lehet… tudod… nagyon nehéz a bizalmába férkőzni, és én… szóval… nem tudom megfogalmazni, a lényeg, hogy azt szeretném, ha jóban lennénk. És ez iszonyatosan nehéz feladat…

- Ugyan, beveted a női csáberődet, és az ügy el van intézve – Ani elvigyorodott. Lily folytatta. – De tényleg. Nincs olyan fiú a suliban, akinek legalább egy icipicit ne tetszenél. Tudod nagyon jól.

- Dehogyis… Honnan veszel ilyen képtelenségeket?

- Fogadjunk.

- Nem szeretek fogadni…

- Jó, érted. Be fogom neked bizonyítani, oké?

- Felőlem. De teljesen mindegy. Perselusnak biztosan nem tetszem, és nem is fogok.

- Miért, meleg? – Aniből kitört a nevetés, amit Lily sem bírt megállni. Néhány perc múlva aztán Ani válaszolt.

- Nem tudok róla, nem hiszem. Csak egyszerűen nem tűnik olyan csajozós típusnak.

- Mint?

- Mint például Sirius vagy James. Apropó James… - Lily arcára undorodó kifejezés ült. - Tetszett a hógolyózás?

- Igen, kár, hogy így elszúrták. Nem értem, miért kell állandóan valakit szapulniuk.

- Én sem… Egyébként szerintem… szóval… ugye tudod, hogy Jamesnek nagyon bejössz?

- Nem, csak ökörködik. Nem hiszem, hogy komoly lenne. Különben is… ha így is lenne, miért érdekelne?

- Nem tudom… - mondta furcsán csengő hangon barátnőjének. Lily „haha, nagyon vicces” arcot vágott.

A két barátnő még sokéig beszélgetett, egy idő után már el is indultak a kastélyba. Az előcsarnokban folytatták a csevelyt. Már este hat óra volt, amikor Lily kedvenc srácai betették a lábukat a folyosóra.

- Sziasztok lányok! Ani, hát te? Azt hittem, tovább maradsz lenn a faluban – mondta nevetve Sirius.

- Nem, nem volt kedvem sokáig bolyongani. Csak ajándékot akartam venni valakinek – ennél a mondatnál Remusra nézett, aki kicsit elpirult arcát a föld felé fordította. Sirius abbahagyta a nevetést, és tőle szokatlanul komoly képet vágott. – Mi a baj, Sirius?

- Semmi, az égvilágon semmi… - válaszolta elgondolkozva. – És mégis kinek vettél ajándékot?

- Valakinek.

- De kinek?

- Titok, édesem… - mosolygott rá a lány. Remus felemelte a fejét.

- Nem mehetnénk? – súgta Lily Aninek. A lány bólintott, majd elköszönt a fiúktól.

Miután tisztes távolságba kerültek, Ani megszólalt.

- Miért kellett eljönnünk?

- Nem is tudom… valahogy irritált, hogy James egyfolytában nézett. Mintha arra várt volna, hogy mondjak neki valamit…

- És ebben mi a rossz? Miért nem mondtál neki valamit?

- Hát… nem tudom… Még van egy óra vacsoráig. Csináljunk valamit, mert nagyon nincs kedvem összefutni velük a klubhelységben…

- Oké… gyere, mutatok valamit!

- Mit?

- Majd meglátod.

Ani lement egy lépcsőn barátnőjével, aztán még egyen, és még egyen… Hamarosan elérték azt a szintet, ahol a Mardekárosok klubhelysége van. De Ani nem oda vitte a lányt. Mielőtt a portréjukhoz értek volna, elfordult balra, és egy másik képnél megállt.

- Bujdosás – mondta halkan a lány. A kép kinyílt, és ők mindketten bementek rajta.

- Mi ez? Hol vagyunk?

- Ez egy hely, ahova bármikor jöhetünk. Nem ismeri senki, csak te meg én.

A kis helységben volt két kényelmes kanapé, köztük egy asztal, és ezek mellett egy kandalló, amiben most nem égett tűz.

- Ez jó… hogy találtál rá? – ráncolta homlokát a vörös hajú lány.

- Hát… nem is tudom. Tavaly, amikor Hallék cikiztek valami miatt, akkor kirohantam a klubhelységből… Ez meg nyitva volt. Gondoltam, bejövök, és körülnézek. Akkor vettem észre. A jelszót meg… hát, azt én találtam ki. Mondta a pasi a képen, hogy mondjak egy jelszót, amivel be tudok jönni, és csak annak mondjam el, akinek szüksége lehet erre a helyre. Megkérdeztem, hogy miért volt nyitva. Azt mondta, hogy már nagyon rég be volt ragadva az ajtó, de amikor Malfoy meg egy Hollóhátas itt párbajozott, egy átok eltalálta, és néhány óra múlva kinyílt. Szóval, ez most a mi kis helyünk, ahol senki sem zargathat.

- Nagyon szuper! Köszönöm, hogy megmutattad nekem. De szerintem másnak ne szóljunk róla.

- Szerintem se. Nekem se állt szándékomban – a két lány egymásra mosolygott.

- Menjünk vacsorázni. Már eljött az ideje.

- Oké.

A két lány együtt lépett ki a lyukon, és miután a kép bezárult, vidáman indultak el a nagyterem felé.

*

            A nagyteremben egyetlen hatalmas asztal állt, épp annyi hellyel, amennyi elég volt az ottmaradt diákoknak és a tanároknak. Ani Piton és Sirius között ült. Lily az ottmaradt Griffendéles lánynál foglalt helyet. Anit nem zavarta ez, hiszen szinte egész délután barátnőjével volt. Siriust kifejezetten felvillanyozta, hogy ilyen közel ülhet Pitonhoz. Ani, ahányszor a fiúra nézett azt látta, hogy az Pitont lesi, mintha próbálna belekötnivalót találni. Néhányszor el is mosolyodott, de nem szólt semmit.

            Sirius mellett ült Remus, mellette James és Peter. Ezzel vége volt a sornak. Piton másik oldalán a Hugrabugosok és a Hollóhátasok ültek, mellettük pedig Lily és a lány. A gyerekekkel szemben meg a tanárok foglaltak helyet.

- Nincs kedved ma sétálni egyet? – suttogta a desszertnél Sirius Aninek. A lány értetlenül nézett rá.

- Mikor?

- Vacsora után… - Sirius nem fejezte be, hanem mereven nézett egy pontot a lány mögött, majd elmosolyodott. Ani hátrafordult, és egyenesen Piton szemébe nézett. – Mi van Piton? Hallgatózol?

- Sirius… - suttogta Ani.

- Igen? – a lány megforgatta szemeit, és visszatért a pudingjához. – Mondd csak, drágaságom!

- Semmi.

- Oké… Szóval… - fogta megint suttogóra. – Vacsora után, fejezzük gyorsan be, és menjünk…

- Nem tudom…

- Jaj, kérlek! Beszélni szeretnék veled.

- És csak éjjel tudunk beszélni?

- Ö… igen.

- Jól van.

- Oké. Akkor siess. Kint megvárlak.

Ani gyorsan, de kedvetlenül turkálta a pudingját, majd teljesen természetesen letette a kanalát. Sirius időközben teljesen befejezte az evést, jó éjszakát kívánt, és távozott. A lány még megitta a töklevét, majd kicsit mélyebb lélegzetet vett.

- Én is megyek. Jó éjszakát kívánok! Viszlát! – mondta, és felállt.

Ahogy betolta a székét, pillantása találkozott Pitonéval. A fiú elég keserű képet vágott, bár inkább csak a szemében lehetett bármiféle érzelmet is észrevenni. De Ani nem tudta megállapítani, hogy mégis milyen érzést is tükrözött.

            Ahogy kiért a teremből, az előcsarnokban Sirius fogta meg a kezét.

- Gyere, menjünk! – suttogta vigyorogva.

Ő és a lány gyorsan, de csendesen kiosontak a tölgyfaajtón. Lassan sétálgatva mentek, végig hangtalanul. Egyikük sem szólalt meg, csak néhány perc múlva, amikor Ani megunta a várakozást.

- Miről akartál velem beszélni? – kérdezte.

- Hát… igazából érdekelne valami. Illetve több dolog is – Ani várakozón nézett fel a fiúra. Most vette észre, hogy még mindig fogják egymás kezét. Sirius észrevette, hogy a lánynak ez feltűnt, és óvatosan elengedte.

- Mégis, mi? – puhatallózott tovább.

- Ez nem olyan könnyű… na mindegy. Szóval… Mit csináltál ma lenn a faluban? – kérdezte csevegő hangnemben.

- Csak ajándékot vettem valakinek.

- Kinek? – tette fel ismét a kérdést. Ani látta a holdfényben a fiú arcán az őszinte kíváncsiságot, és még valamit… Talán… félelem?

- Teljesen mindegy… - tért ki a válasz alól. Tudta, hogyha Sirius megtudja, hogy pont Pitonnak vett ajándékot, a fiú soha többé nem áll vele szóba.

- Nem. Kérlek. Muszáj tudnom…

- Miért? Miért olyan fontos ez neked? – kérdezte a lány. Sirius lehajtotta a fejét. Ani nem látta, de sejtette, hogy elpirult. Csak nem tudta, hogy mitől.

- Remus tudja, de én nem – szólalt meg csendesen, de mégis tisztán érthetően.

- És ez ennyire zavar?

- Igen.

- Ó… de… miért?

- Nagyon szereted azokat a kérdéseket, amik miértesek… Csak… Neked nem esne rosszul, hogy a barátaid közt különbséget teszel? Hogy egyiket jobban… - Sirius hangja elnémult.

- Jobban? Mi jobban?

- Hát… jobban szereted – Ani meglepetten bámulta a fiút. Tovább sétálgattak, épp a Tiltott Rengeteg felé tartottak. Néhány perc kellett hozzá, míg nagyjából felfogta, hogy mit is mondott.

- Komolyan mondom, téged és Lilyt össze kéne zárni – Sirius felemelte a fejét, és kérdőn nézett a lányra. - Ő is ugyanilyen hülyeségeket tud mondani. Nem igaz, hogy Remust jobban szeretem nálad! Csak… Vannak olyan dolgok, amit ő jobban megért, de vannak olyanok, amiket meg te értesz meg jobban.

- Lehet, de ezt most nem értem – Ani elmosolyodott. – Tényleg nem. Remusszal mostanában sokkal többet vagy, mint velünk – A lány most már egyenesen vigyorgott. – Mi ilyen vicces?

- Semmi, csak… Lily is ugyanezt mondta. Csak ő nem azt mondta, hogy Remusszal.

- Akkor?

- Valakivel – felelte hamiskásan.

- Szóval azzal, akinek az ajándékot is vetted…

- Ügyes kisfiú.

- Kicsi??

- Nem is nagy… - mosolygott álgúnyosan a lány.

- Oké, ezt hagyjuk. És ki az a valaki? Kérlek! Nagyon érdekel!

- De miért izgat ennyire?

- Mert… Fiú?

- Igen. Most barkóbázni akarsz?

- Jaja. Oké… Griffendéles?

- Sirius! Hagyd abba! Úgysem mondom meg, mert nem akarom, érted? – mondta a lány magyarázó hangnemben.

- Jó, persze… de miért nem?

- Mert… mert nem örülnél neki.

- Annak se örülök, hogy nem mondod el.

- Én nem akartam, hogy megtudd, hogy ajándékot veszek valakinek.

- De jó…

- Van még valami? – próbálta másra terelni a lány a témát. Már majdnem benn voltak az erdőben. – Bemegyünk?

- Az erdőbe? – Ani bólintott. Sirius úgy tűnt elgondolkozik. – Menjünk. De nem fogsz félni?

- Minek nézel te engem?

- Jó, csak kérdeztem…

- De ha te félsz, akkor nem kell bemennünk.

- Nem, nem félek, csak kérdeztem…

- Oké… szóval? Még valami?

- Van… - Sirius köhintett egyet. – Tehát… - Ani nehezen tudta megállni, hogy elmosolyodjon. Sosem látta még a fiút zavarban, de nem akarta, hogy nevetségesnek higgye magát. – Tetszik neked valaki? – kérdezte, az utolsó szót megnyomva. Ani meglepődött. Sirius Black, a Roxfort leghíresebb nagyszájúja és legnyitottabb diákja ilyet kérdez tőle.

- Miért… jó. Nem kérdezem meg.

- Mert tudni szeretném… azért vettél neki ajándékot, mert…

- Nem! Dehogy! Azért vettem neki ajándékot, mert karácsony van. És egyáltalán nem tetszik. Baráti gesztus. Különben is. Nem csak neki vettem, hanem neked is, Remusnak is, Jamesnek is, Peternek is és Lilynek is. Szerinted tetszik valamelyikőtök.

- Nem hiszem… bár, ki tudja.

- Sirius!

- Na, de tényleg! Nem tetszik négyünk közül valamelyikünk? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Ne hülyéskedj… a barátaim vagytok. Különben meg… kellene?

- Hát… - Egyre jobban kezdte valami beverni magát Ani fejébe. – Talán.

- Sirius… kérdezhetek valamit?

- Tudom, tudom, mit akarsz kérdezni… fogalmam sincs.

- Az hogy lehet? Nem tudod, hogy tetszem-e?

- Nem… vagy de… vagy nem tudom – a két gyerek egymásra mosolygott. – Tudod, amikor csak egy nagyon jó barát vagy, és van amikor tetszel. Ilyenkor idegesít, ha bárki is a közeledben van, pláne ha srác – Sirius megint lehajtotta a fejét.

- És… most? – kérdezte kicsit félénken a lány.

- Hát… most… - hirtelen egymás szemébe néztek, és a másik pillanatban már hevesen csókolóztak... Ani nagyon meglepődött a fiú viselkedésén, de nem ellenkezett. Hagyta magát egyre jobban beletemetkezni, de a lány már kezdte érezni, hogy hamarosan vége ennek a leírhatatlan érzésnek.

Lassan elváltak ajkaik, és Sirius bocsánatkérő arccal meredt a lányra.

- Sajnálom… ne haragudj… Én csak…

- Nem… semmi baj – felelte a lány. – Csak legközelebb ne ilyen hirtelen… - mosolyodott el.

- Legközelebb? – kérdezett vissza a fiú, és hatalmas vigyor terült el az arcán. Szemei is lázas csillogásba kezdtek.

- Igen… mondjuk… most – felelte a lány, és lassan átkarolta a fiú nyakát. Gyengéden magához húzta, és finoman megcsókolta.

- Most én jövök… – a lány kérdő pillantást vetett Siriusra. – Miért?

- Oh… hát… ez egy jó kérdés. Ugyanis fogalmam sincs. Csak… nem tudom.

- Értem… hát… - Sirius kicsit elhúzódott a lánytól. – Akkor inkább felejtsük el ezt az egészet, oké?

- Igen, az lenne a legjobb… - válaszolta Ani. Sirius arcán fájdalmas mosoly jelent meg. – Ne haragudj…

- Nem, nem haragszom… Semmi gond. Inkább te ne haragudj… nem lett volna szabad…

- Menjünk, jó?

- Aha… ö… Miről beszélsz állandóan Pitonnal? – váltott hirtelen hangnemet és témát a fiú.

- Hát… mindenről…

- Jó, de mégis?

- Nem tudom. Mindenféléről. Tudod, teljesen más felfogása van a világról, mint neked vagy nekem.

- És jó a felfogása? Úgy értem, neked bejön?

- Igen, mert saját gondolatai és saját véleménye van. Kevés ember mondhatja el ezt magáról.

- Ajaj, de nagy Piton-fan lettél.

- Ugyan már… nem. Csak tetszik a gondolkodás módja, ennyi.

- Én már azon meglepődtem, hogy gondolkozik…

- Mit csinálnak itt? – csendült fel az éjszakában egy szigorú női hang.

Ani és Sirius ijedten kapta oldalra a fejét. Ani némán formálta szájával az „ajaj” szót, majd Siriusra nézett. A fiú is meglepett arcot vágott, de próbált nem zavart arcot mutatni. McGalagony állt előttük.

- Mit csinálnak itt? – ismételte meg.

- Ö… mi csak… mi csak beszélgetünk… tanárnő – dadogta Ani.

- Mr. Black… magának idén ez már a negyedik elcsatangolása éjjel. A negyedik, amiről tudok – mondta nyomatékosan a nő.

- Ö… igen, tudom tanárnő, elnézést… nagyon sajnálom, tényleg, meg minden, csak tudja… - mondta a fiú, és lázas töprengésbe kezdett.

- Igen? – nézett rá várakozón a tanárnő.

- Szóval. Mindegy, csak kérem, hogy Anit ne büntesse meg, az én hibámból jött ki – a lány kérdőn nézett Siriusra. A fiú nem nézett vissza rá, csak a tanárnőt figyelte.

- Nem aukción van, hogy alkudozzon.

- Tudom, ettől függetlenül magamra szeretném vállalni az egészet, hiszen az én hibámból kerültünk ide. Ani nem tehet róla…

- Nem ő döntötte el, hogy kijöjjön-e magával? – kérdezte McGalagony szenvtelenül. Ani látta, hogy nagyon csillog a szeme… mintha mosolyogna.

- Ö… nem – felelte határozottan Sirius. McGalagony felvonta a szemöldökét. – Na jó, de. De akkor is! Kérem! Ne büntesse meg!

- Menjenek be. Reggel megbeszéljük. Gyerünk!

A két fiatal egymásra nézett, majd Ani elindult a kastély felé. Sirius is indult volna utána, de Ani hallotta, hogy a tanárnő magához hívja. Úgy gondolta, jobb ha bemegy a kastélyba, és nem várja meg őket. Lement a klubhelységbe. Ott már csak a szőke hajú fiú volt.

- Elnézést – szólította meg Anit. – Miss. Nett, igaz? – a lány bólintott. – Ha találkozol Perselusszal, mondd meg neki, hogy hazautaztam a szünet hátralevő részére, kérlek.

- Ö… rendben, de miért nem te mondod meg neki?

- Mert most megyek, ő pedig nincs benn – felelte. Hangja nagyon hangulatosan csengett. Ellentmondást nem tűrően, ridegen, de mégis… volt benne valami megragadó. - Kellemes ünnepeket! Szia!

- Neked is… szia… - köszönt el ő is.

A lány felment a hálójába. Igazi megváltásnak érezte ezt az ürességet, ezt a nyugalmat. Ledőlt hanyatt az ágyára, és elmerengett az éjjel történteken. Nagyon jó volt ma Siriusszal – gondolta. – Olyan hülye vagyok! Nem lett volna szabad megbántanom… majd holnap…

Gondolatai lassan elcsitultak, és ő hamarosan mély álomba szenderült.