Őt már ez nem igazán zavarta – bár az első napokban még meg-megkérdezte, hogy mi olyan érdekes rajta -, de már teljesen hozzászokott a fiú jelenlétéhez. Soha nem beszéltek evésnél, és máskor se igazán. November vége felé járt az idő, amikor lehullott az első hó.

            Ani imádta a telet és a havazásban való sétálgatást. Még ha majd’ megfagyott is, az első havazáskor mindig kifutott a parkba, és körbejárta a tavat. Idén sem volt z másként, de ezúttal társa is volt: legjobb barátnőjével sétált a hófehér, szűz havon.

            A friss hó ropogott a talpuk alatt, ahogy lépkedtek. Vidáman beszélgettek a karácsonyokról, az otthoni előkészületekről, és a tavalyi és azelőtti ünnepről, amit mindketten itt töltöttek.

- Tudod, a karácsony a szeretet ünnepe… biztos örülne, ha kapna ő is valamit – noszogatta barátnőjét Lily.

- Igen, de mit? Szeretnék adni neki tényleg valami ajándékot, csak fogalmam sincs, hogy mit.

- Nem tudom… talán egy könyvet. Te mondtad, hogy szokott olvasni.

- Igen, de gőzöm sincs, hogy milyen témájú könyveket szeret… pedig ez jó ötlet.

- Hát… nézz rá! – mondta Lily, és rámutatott a bejárati ajtótól néhány méterre üldögélő fiúra. – Szerinted?

- Valami sötétet… oké. Akkor egy sötét varázslatokkal teletömött könyvet adjak?  - mosolygott fejét rázva Ani.

- Akár.

- Oké… és te mit szeretnél?

- Ugyan, nem kell nekem semmi. Elég, ha a barátom vagy, és az is maradsz.

- Ezt mindenképpen megkapod, nem kell hozzá karácsony – mosolygott rá a lányra ismét Ani.

Vidáman mosolyogva sétáltak tovább; a fiú a tölgyfaajtó előtt tovább olvasta a könyvét; a hó tovább hullott az égből; a tó továbbfagyott; minden folytatta tevékenységét. Csak Piton nézett fel egyszer a könyvből, megszakítva a láncot.

*

            A téli szünetben nem sokan maradtak a kastély óvó falai között. A Griffendélből a kis négyes, Lily és még egy vele egykorú lány, a Hollóhátból két ötödéves fiú, a Hugrabugból néhány hetedikes, a Mardekárból pedig csupán Piton, Ani és egy végzős, szőke fiú maradt.

            Ani, Sirius, James, Remus és Peter épp kint voltak a parkban. A négy fiú önfeledten hógolyózott, Ani pedig levelet írt édesanyjának. Minden hónapban küldött neki, hogy tudassa vele, minden rendben van. Már épp az újraolvasásnál tartott, amikor sikítást hallott a háta mögül. Ijedten megfordult, és ugyanazzal a gyorsasággal kitört belőle a nevetés. Lily hófehér arccal állt mögötte, de nem elsápadt, hanem egy hógolyó pont telibe találta.

- Ne nevess – mondta kissé sértődött, de mosolygós hangon. James és Sirius dőltek a nevetéstől, Peter kuncogott, Remus pedig mosolyogva és fejcsóválva nézte barátait.

- Jól áll a fehér – jegyezte meg komoly arccal Sirius.

- Igen, kiemeli a hajad színét – tette hozzá James is. Mindkettőjükből egyszerre tört ki a felhőtlen kacagás.

Lily úgy tűnt, hogy azon gondolkozik, hogy most mit csináljon; játssza a nagylányt, és mondja meg nekik, hogy gyerekesek, vagy pedig legyen ő is gyerek.

- Jól van, elég volt! – mondta a lány, és kezében összegyúrta a magáról leszedett havat. – Halljátok? – kérdezte nevetve, és Jameshez vágta a hógolyót.

- Áu! – kiáltott fel viccesen.

Innentől kezdve megállíthatatlan csata folyt a két fiú és Lily között. Remus leült Ani mellé, Peter pedig azon volt, hogy kitérjen barátai harca elöl, több-kevesebb sikerrel.

- Készen vagy? – kérdezte Remus.

- Aha… olyanok, mint az óvódások – csóválta a fejét Ani.

- Igen… furcsa, a tél összehozza az embereket – mondta, mikor Lily James nyakába öntött egy marék havat.

- Igen, szerintem is – mosolygott barátain a lány. – Eljössz velem a bagolyházba?

- Persze.

Így hát Ani és Remus otthagyták a hóval játszó barátaikat, és elindultak a baglyokhoz, hogy feladják a lány levelét.

- Szerinted… Mindegy, semmi.

- Mondd csak – biztatta Remus.

- Nem, tényleg, mindegy. Hiszen nem tudhatod.

- Mit?

- Semmi, hagyjuk.

- Mondd már!

- Jól van na! Szóval… szerinted Piton milyen könyveket szeret? – kérdezte félénken. Arra számított, hogy Remus leszidja, hogy ilyeneken töri a fejét, de más történt. A fiú elmosolyodott.

- Gondolod, hogy örülne, ha ajándékot adnál neki? – kérdezte. Ani elgondolkozott. Miért ne örülne? Mindenki örül, ha karácsonykor gondolnak rá! Bizonytalanul bólintott. – Hát, nem tudom. De szerintem valami olyat vegyél neki, ha mindenáron akarsz, amit nem sajnálsz, hogy a kukában végzi.

- Miért hiszed, hogy ott végzi? Ha olyat kap, ami tetszik neki, akkor biztosan örülni fog, és nem dobja ki! Nem?

- Nem tudom, hogy Perselus minek örül, és minek nem – felelte.

- Perselus? – kérdezett vissza kicsit értetlenül a lány. – Ha ezt Siriusék hallották volna…

- Jó, mindegy. Egyébként biztosan valami sötétvarázslatosat vagy sötét korszakról szólót. Nem hiszem, hogy tündérmeséket olvasna egyfolytában.

- Én is erre gondoltam – vallotta be, és közben baglyát hívogatta. – Milo!

Egy hatalmas, fehér színű, arany hasú bagoly szállt le Ani kezére.

- Légy szíves, vidd el ezt anyának. Köszönöm, és boldog karácsonyt! – utasította baglyot, majd gyengéden megsimogatta a fejét és a hátát. Ő csukott szemmel „tűrte” a kényeztetést, majd kiszállt az ablakon.

Remusszal együtt visszamentek a többiekhez, akik már a hóban ültek, és mind csuromvizesek voltak – Peterrel együtt. Ani halkan felnevetett.

- Te is kaphatsz! – mondta Sirius, és megdobta a lányt egy jókorára gyúrt hógolyóval.

- Hé! Hagyd abba! – kiáltotta nevetve a lány, és kezét az arca elé tette védekezés gyanánt.

- Odasüss! Ki van ott? – kérdezte gúnyosan James, és az erdő felé bökött a fejével. Onnan egy tizenéves fekete ruhás fiú közeledett a kastély felé.

- Ha belé mersz kötni, én megfoj… - kezdte Ani, de nem tudta befejezni, mert Sirius közbevágott.

- Menjünk oda… biztosan szívesen hógolyózna egy kicsit… - mondta, és felállt. Ruhájából csöpögött a víz, de ez a fiút nem nagyon érdekelte. Gyorsan felhúzta Jamest is, és együtt, kajánul vigyorogva elindultak Piton felé, hógolyóval a markukban. Ani és Lily azonnal felpattantak, és a két srác után mentek, és kérték őket, hogy hagyják a fiút. Piton felnézett, és amikor megpillantotta a két, felé közeledő Griffendélest, szinte ösztönösen a talárjába nyúlt, és elővette a pálcáját. James és Sirius azonnal megcélozták, de a Mardekáros fiúnak is gyorsak voltak a reflexei, egy egyszerű varázslattal visszairányította a hógolyókat támadói felé. A két fiúnak meglepettségében nem maradt ideje a védekezésre, így mindkettőjüket pontosan érte a találat. Ani és Lily „úgy kell nektek” pillantást vetett a két fiúra. Ani szeme találkozott Pitonéval, aki lekicsinylő pillantást vetett a lányra, és folytatta útját.

- Hé, Pipogyusz! Varázslattal könnyű! De fogadjunk, hogy pálca nélkül öt percig sem bírnád! – kiáltott utána James. Piton megállt, de nem fordult meg. – Mondom! – a Mardekáros fiú megrázta a fejét, és továbbment. James folytatta a provokálást, de Piton nem törődött vele.

- Hallgass már el! – fakadt ki dühösen Lily. – Miért kell neked állandóan azt a szegény fiút molesztálnod?

- Mert egy barom, azért. Nézz már rá! Mitől szegény? Hülye kis mardis gyerkőc, semmi több. Fogadjunk, hogy több sötét varázslatot tud, mint Grois professzor! – vágott vissza a lánynak James, és közelebb lépett hozzá.

- És te mi vagy? Egy hülye kis Griffendéles, aki naphosszat megszállottan hajkurássza azt a kis repülő aranygolyót! – kiáltotta dühösen, kipirult arccal Lily.

- Az egy cikesz, és nem hajkurászom, hanem játszom vele! Miért olyan nagy baj az, hogy jobban tudok valamit másoknál? – James szinte már suttogott, de az alig négy centire lévő Lily kristálytisztán hallotta.

- És öntelt is vagy – tette hozzá a lány összeszűkített szemekkel. Azzal hátat fordított vitapartnerének, és mérgesen követte a Mardekáros fiút a kastélyba.

Ani is bosszús pillantást vetett a fiúkra.

- Most mi baj van? – kérdezte Sirius. James még mindig a távozó lányt bámulta.

- Az, hogy igaza van – felelte egyszerűen, normál hangon. Ő is követte barátnőjét.

- Nem normálisak – jelentette ki Sirius, és együtt érzően barátja vállára tette a kezét.

            Ani a szobájába tartott. A folyosókon nem volt senki, bár eddig se volt soha nagy a tömeg az alsóbb szinteken. Nagyon dühös volt. Máskor is bántották már Pitont, és máskor is zavarta őt, de most valahogy más volt. Úgy érezte, hogy kötelessége, hogy megpróbáljon tenni érte valamit.

            Amikor beért a klubhelységbe, körbenézett. Piton nem volt ott, csak a szőke fiú. Ő egyenes háttal, előkelő tartással ült, és gondolkozott. Ani nem akarta megzavarni, így gyorsan felment a szobájába, ledőlt az ágyára, és néhány pillanat alatt elaludt.

*

            Már csak két nap van karácsonyig – gondolta aggodalmasan Ani -, és még mindig nincs semmi ötletem az ajándékra. Kikelt az ágyból, és lement a klubhelységbe. Ott Piton és a szőke hajú fiú, Malfoy beszélgetett.

- Rendben. Akkor ott találkozunk – hallotta Malfoyt. Ahogy elmondta a mondatot, azonnal kiment a helyégből.

- Szia! – köszönt barátságosan Pitonnak Ani.

- Szia.

- Nem is tudtam, hogy ilyen jóban vagytok Malfoyjal – jegyezte meg a lány.

- Mást sem – mondta gúnyosan a fiú. Ani egy pillanat alatt piros lett, de nem a szégyentől, hanem a dühtől.

- Most miért vagy ilyen? Próbálok kedves és barátságos lenni, és te mindig leszólsz! Miért? – csattant fel. Piton nem szólt semmit, arca is közömbös maradt. Egy ideig. Aztán hirtelen olyan dolgot tett, amit eddig még Ani jelenlétében soha: teljesen, szívből jövően elmosolyodott.

- Aranyos vagy, amikor mérges vagy – mondta derűsen.

- Örülök, hogy tetszem – válaszolta még pirosabban.

- Nem ezt mondtam – felelte, de a mosoly még mindig nem tűnt el az arcáról. – Jól van.

- Mi van jól? Semmi sincs jól…

- De, jól van. Legyél kedves és barátságos. De nem értem, miért. Mit akarsz tőlem? – kérdezte, és most az arcán látszódott a kíváncsiság, mintha direkt nem akarná elrejteni az érzéseit.

- Jó kérdés. Csak gondoltam, mivel rokonok vagyunk, illene, ha szóba állnánk egymással. Szerinted nem?

- De, talán – mosolya még mindig ott terült arcán. Te is aranyos vagy, csak te akkor, amikor mosolyogsz – gondolta a lány. – Reggelizni indultál? – kérdezte, minden cinikusság és gúny nélkül.

- Ö… - habogta a hirtelen téma- és hangnemváltástól. – Igen…

- Helyes, menjünk!

Piton kinyitotta a klubhelység ajtaját, és előre engedte a lányt. Útközben nem igen szóltak egymáshoz, de Ani látta, hogy a fiú arca egyre jobban kezdi visszavenni szilárd vonásait.

- Kérdezhetek valamit? – állt meg a lány.

- Mit? – állt meg Piton is. Egymásra néztek.

- Miért vagy mindig ilyen… ilyen rideg és közömbös?

- Csak. Így érzem jól magam – felelte tömören. Ani elfordította a fejét, és gondolkozni látszott. Piton egy ideig némán figyelte, majd ismét megszólalt. – Nem bízom az emberekben. – Ani értetlenül ráemelte a tekintetét. Hogy jön ez ide? - Ezért próbálom nem kimutatni az érzéseimet.

- Á… szóval… próbálod magad keménynek, megtörhetetlennek beállítani, hogy mások ne lássák, hogy mikor vagy boldog, vagy épp szomorú?

- Igen… mondjuk. Mehetünk?

Ani bólintott, és folytatták az útjukat. Lassan felértek az előcsarnokba, és bementek a nagyterembe. Most is – mint mindig – a pad legvégére ültek le egymással szemben.

- Sajnálom azt a havas dolgot…

- Ne. Bármit tehetsz, csak ne sajnálj, rendben? – kérte a lányt, és arcán most undor futott át egy pillanatra.

- Rendben…

Néhány percig csend volt. Aztán Ani vett magának egy kis pirítóst. Piton csak ült, és nézte a lány ténykedését.

- Te sose eszel? – kérdezte furcsállón.

- De, néha – ingatta a fiú a fejét.

- Miért? Nem vagy éhes?

- Egy cseppet sem. Nem szeretek enni – Aninek mosolyognia kellett a válaszon.

- Nem szeretsz? Hát azt meg hogy? Enni muszáj, ha nem akarsz éhen halni.

- Szoktam enni, csak nem annyit. Mindegy, hagyjuk…

- Jó, ne haragudj, hogy…

- Nem haragszom – felelte nyomatékosan a fiú.

Ani és ő néhány pillanatig farkasszemet néztek, aztán a lány folytatta a reggelit.

- Miért vagy jóban velük? – kérdezte egy idő után Piton.

- Nem tudom. Nagyon rendesek szoktak velem lenni, és meg tudnak nevettetni. Általában jól szórakozunk. Csak azt utálom, amit veled csinálnak.

- Miért?

- Hogyhogy miért? Te nem utálod? Semmi okuk nincs rá, hogy folyton szekáljanak téged.

- De, van – Ani kérdőn méregette a fiút. – Aki más, mint a többiek, azt általában mindenki szívatja. Engem ez nem érdekel. Téged csak a házbeliek gyűlölnek, és téged is azért, mert más vagy. Mert neked nem varázslók a szüleid.

- És téged ez nem zavar? Hogy nem vagyok aranyvérű? – kérdezte a lány, és magában örült, hogy Piton nem sárvérűzte le. De most az egyszer nagyon félt. Félt a választól. A fiú egy kicsit megváratta. Ani látta, hogy nagyon méregeti őt, de nem vette le róla a szemét. Várt. Aztán egyszer csak Piton ismét elmosolyodott.

- Nem, végül is egyáltalán nem – válaszolt végül. Ani megkönnyebbülten felsóhajtott. – Ennyire izgat, hogy mit gondolok rólad? – kérdezte a sóhajra célozva.

- Nem… illetve… de – hebegte. Nagyon boldog volt a fiú válaszától. – Te vagy az egyetlen Mardekáros, akit nem érdekel.

- Teljesen lényegtelennek tartom a származást. Ha értelmes vagy, akkor nem mindegy, hogy kik a szüleid? – mondta úgy, mint a világ legtermészetesebb dolgát.

- De, én is így gondolom. De ők nem.

- Szerintem ne érdekeljen, hogy mások mit gondolnak rólad, ha te jól érzed magad úgy, ahogy vagy. Én is ezt csinálom. Nem érdekelnek Potterék vagy a többi Mardekáros.

- Nem zavar, hogy James és Sirius folyton… szóval…

- De, zavar, de nem tehetek ellene semmit. Szálka vagyok a szemükben, mert Mardekáros vagyok, és mert másképp gondolkozom, mint ők. Vagyis, helyesbítek: zavarja őket, hogy gondolkozom, míg ők nem – Ani elmosolyodott a megjegyzésen.

- Általában mi felől érdeklődsz? – kérdezte. Most jutott eszébe az ajándék, és ennél jobb alkalma nem lesz megkérdezni. - Szóval… James például a kviddics iránt… Te?

- A kviddics nem az én sportom… jobban szeretem a sötét varázslatokat és a bájitalokat.

- A bájitalokat? – húzta fel a szemöldökét a lány.

- Igen – felelte. Úgy tűnt, nem nagyon zavarja, hogy Ani furcsállja a hobbiját.

- Hát… nem hittem volna, hogy a bájitalok tudnak érdekesek is lenni – jegyezte meg félős mosollyal a lány.

- Nekem tudnak azok lenni.

- És… az a könyv, amit szoktál olvasni… tényleg, hol van? – most tűnt csak fel neki, hogy már egy hete legalább nem látta a fiú kezében imádott könyvét.

- Azt vissza kellett vinnem a könyvtárba. Csak két hónapra kaptam meg… Illetve… Mindegy – tért ki a válasz alól, de Ani elmosolyodott. Most látta először zavarban Pitont. Persze most sem volt annyira látható, de ezen a fiún most feltűnő volt.

- Miért? Nem mindegy…

- De, az. Tényleg hagyjuk.

- Oké… az miről szólt?

- Nem tudom pontosan, mert nem jutottam a végére. Pedig nagyon izgalmas volt, kíváncsi lettem volna rá… - mondta kissé csalódottan. Hirtelen hátrakapta a fejét, és egyenesen a nagyterem ajtajára nézett. Azon épp akkor jött be a Griffendéles négyes. Ani kicsit furcsállta Piton viselkedését. Honnan tudta, hogy most jönnek be? Vagy hogy egyáltalán jön be valaki, hiszen ő nem hallott semmit.

- És milyen hosszú?

- Ötezervalahányszáz oldal… nem tudom pontosan.

- Úristen… És mi a címe?

- Miért érdekel ennyire? – fordult vissza a lányhoz a fiú.

- Csak kérdeztem – Ani és Piton ismét farkasszemet néztek. Ezúttal még tovább, mint máskor.

- Grindelwaldról hallottál már? – kérdezte a fiú egy idő után.

- Persze. Ő volt mindenidők legnagyobb feketemágusa. Az igazgató úr győzte le.

- Igen. Róla szól.

- Miket olvasol te? Nagyon szeretheted a sötét varázslatokat és korokat.

- Az a kedvencem. Főleg ez a korszak.

- De miért? Én inkább megvetem, mert rengeteg ártatlan embert öltek meg és…

- Ártatlan? Meg tudnád mondani, hogy hány ártatlan embert ismersz?

- Persze! A Mardekárosok kivételével mindenki – mosolygott Ani.

- Ez nem ilyen egyszerű. Azért, mert valaki Mardekáros, még nem lesz bűnös.

- Nem, szerintem se – rázta meg komolyan a fejét a lány. - Csak több az esélye.

- Te is bűnöző leszel? – kérdezte a fiú.

- Nem! Semmiképpen sem! Én más vagyok, mint a többi Mardekáros. Te magad is mondtad.

- Igen, tudom. De mi van, ha valaki mégis áttérít a másik oldalra? Előfordulhat ez veled?

- Nem… nem hiszem. Szóval ne is próbálkozz! – mosolygott ismét Ani.

- Nem is akarnálak. Én csak elmondom a saját álláspontomat. Ennyi. Utána azt csinálsz , amit akarsz, vagy hiszel benne, vagy nem.

- Oké, akkor mondd.

- Most?

- Persze.

- Nem. Majd máskor – mondta Piton, és felállt az asztaltól. – Te nem mész Roxmortsba?

- Ja, de… Te nem?

- Nem, nem hiszem. Semmi kedvem hozzá. Inkább beülök a könyvtárba, hátha sikerül kibűvölnöm a könyvet – Ani elmosolyodott.

- Két hónapja is így szerezted meg? – kérdezte hamiskásan.

- Igen… De erről hallgass… Még a drága barátaid előtt is. Főleg előttük.

- Rendben… Akkor… szia, és jó olvasást! – köszönt el a fiútól.

- Szia – búcsúzott ő is.