A gondolatai nem engedték aludni. Nem tudta elhinni, hogy ez megtörtént. Biztos volt benne, hogy Lily már nem lesz olyan önfeledt, mint régen, az apja halála miatt. Elhatározta, hogy mindenképpen azon lesz, hogy jobb kedvre derítse legjobb barátnőjét. Ugyan nem tudta, hogyan, de azt igen, hogy minden zavaró tényezőt ki fog iktatni, csak hogy barátnőjének jó legyen. Nem akarta szenvedni látni őt.

            Másnap reggel nem tudta, hogy hogyan sikerült elaludnia, de azt érezte, hogy ilyen rosszul még életében nem aludt. Amikor felébredt, már senki nem volt a szobában. Megmosakodott, felöltözött, és kiment a szobából. A klubhelység is üres volt. Már elindult a portré felé, amikor egyszer csak halk ajtócsukódást hallott. A fiúk hálóterméből jött ki Piton. Ani egy ideig habozott: köszönjön neki vagy ne?

- Ö… Jó reggelt… - mondta bátortalanul. A fiú lassan felemelte a fejét, és felhúzta a szemöldökét. Ani félénken rámosolygott. Úgy tűnik ezt nem tette túl jól, ugyanis a fiú még furcsábban nézte.

- Mit keresel te itt? – szólalt meg ridegen. Ani még nem könnyebbülhetett meg.

- Tudod, én is a Mardekárban lakom, és…

- Nem erre gondoltam – szakította lassan, de határozottan félbe a lányt. - Miért nem vagy órán? – Ani ijedten a kandalló fölötti fa órára pillantott. Az negyed tízet mutatott.

- Ajaj… - motyogta maga elé. – És te? – kérdezett vissza furcsállva. A fiú felemelte bal kezét, amiben egy bájitaltan könyv volt. Ani megsemmisülten lesütötte a szemét. – A fenébe… McGalagony meg fog ölni – a lány érezte, hogy elsápad. - Bocsáss meg…

Gyorsan visszarohant a szobájába, és felvette a táskáját. Amikor visszaért a klubhelységbe, Piton már nem volt ott. Nem ért rá ezen tűnődni, azonnal kifutott a klubhelységből, és az átváltoztatástan terem felé vette az útját.

            Az ajtó előtt megállt, kifújta magát, majd bekopogott, és benyitott.

- Elnézést, tanárnő a késésért, de…

- Üljön le, Miss. Nett. És tíz pont a Mardekártól a késésért – mondta szigorúan a nő.

Ani gyorsan a helyére sietett, és örült, hogy ennyivel megúszta. Igaz, hogy Mardekáros társai mind undorodva és lenézően figyelték, de most ez érdekelte a legkevésbé. Gyorsan kinyitotta a könyvét, ahol a padtársának is volt, és hallgatta a tanárnőt.

            A dupla óra után elment ebédelni. Most is – mint minden étkezésnél – a Mardekáros asztal legvégén egyedül ült. Teljesen megszokta már ezt a kiközösített életmódot. Nem vágyott a többi Mardekáros közé. A Griffendéles asztal felé nézett. Lily ott ült néhány barátnője között, de nagyon sápadtnak tűnt. Egyszer csak egy nagy fekete valami jött be a képbe, és többé nem látta a lányt.

- Azt hittem, félsz tőlem – mondta a vele szemben leült Piton.

- Én? – kérdezett vissza értetlenül a lány. – Félni? Miért? Kellene félnem tőled?

- A te dolgod, hogy mit csinálsz – felelte nemtörődömséggel a hangjában.

- Miért hitted azt, hogy félek tőled? Ilyen félelmetesnek tartod magad? – kérdezte kicsit cinikusabban, mint akarta.

- Én nem tartom félelmetesnek magamat. Nem félek magamtól.

Ani elég furcsán nézhetett a fekete hajú fiúra, mert az olyan pillantással tekintett rá, mint egy gyengeelméjűre.

- És miért ültél ide hozzám?

- Honnan veszed, hogy hozzád ültem?

- Senki nincs itt rajtam kívül – felelte logikusan a lány.

- Pontosan. Ez azt jelenti, hogy senkihez kellett jönnöm.

- Akkor miért szólítottál meg? – kérdezte türelmesen a lány. A fiú szája szegletében mosoly bujkált.

- Csak.

- Ugye nem akarsz nagyon az agyamra menni?

- Dehogy. Csak egy kicsit – felelte tárgyilagosan.

- Kedves tőled – mondta, és bekapott egy falatot. Piton csak ült egyenes háttal, és nézte őt. – Te nem eszel?

- Nem vagyok éhes.

Néhány perces csend állt be a „beszélgetésbe”. Ani lassan ette a falatokat, és közben végig érezte magán a szemben ülő fekete hajú, fekete szemű és fakó arcú fiú tekintetét. Ötödik falatnál járhatott, amikor elmosolyodott, és felnézett a fiúra.

- Mi olyan érdekes rajtam, hogy bámulni kelljen?

- Nem bámullak.

- Akkor miért nézel? – kérdezte Ani az igét kicsit megnyomva. – Nem láttál még embert enni?

- Nem azt nézem, ahogy eszel – felelte a fiú fanyar mosollyal. – Elgondolkoztam azon, hogy hogyan kerülhettél a Mardekár házba – mondta, és a többiekre nézett, akik az asztalnál ültek. Ani is követte a pillantását, és gúnyos mosolyra húzódott a szája.

- És? Jutottál valamire? – érdeklődött, és újabb falatot kapott be.

- Nem – válaszolt kissé csalódottan.

Ani tovább evett. Ő már rég nem törte ezen a fejét, mivel első iskolai napjától kezdve két éven át csak erre a kérdésre próbálta megtalálni a választ – sikertelenül. Most is érezte, hogy Piton őt nézi, ezért ismét felemelte a fejét. Hosszú pillanatokon keresztül néztek farkasszemet.

- Nem válaszoltál – törte meg a csendet Ani. – Miért szólítottál meg? – Piton nem válaszolt, csak továbbnézte a lányt. – Na jó…  nekem mennem kell… Sötét varázslatok kivédése lesz, és nem szeretnék elkésni – magyarázta, bár nem hitte, hogy érdekelné a fiút.

- Mert itt volt az ideje – mondta hirtelen, és felállt. Felvette a holmiját, és kiment a teremből.

Ani is lassan felállt a helyéről, és felvette a földről a táskáját. Elindult a kijárat felé, útközben azonban valahogy Sirius mellé keveredett.

- Szia, kislány… - köszönt mosolyogva. - Mit csináltál te Pitonkával?

- Semmit. Beszélgettünk egy kicsit.

- Nem is tudtam, hogy szóba állsz vele – mondta kissé szemrehányóan.

- Én sem – gondolkozott el. – Azt sem tudom, miért ült oda hozzám.

- És mit mondott? – kérdezte ismét a fiú. Ani látta rajta, hogy próbálja leplezni kíváncsiságát, de nem nagyon sikerül neki.

- Mi bajod van?

- Semmi. Csak érdeklődtem. Nem szabad? – kérdezte ismét ártatlan mosollyal az arcán.

- De, érdeklődj csak!

- Szerintem tetszel neki – mondta, miközben lehajtotta a fejét. Hirtelen ismét felemelte, de azonnal hátra is fordította.

- Kinek tetszik? – kérdezte mögüle Remus.

- Pitonnak – felelte nevetve Sirius, és Remus is visszamosolygott rá. Ani somolyogva megforgatta a szemeit, és kiment a nagyteremből.

- Most mi van? – kérdezte James, amikor megérkezett. – Miről beszéltetek?

- Megvan, hogy mivel fogjuk szekálni drága Pitonkánkat.

- Na mesélj! – mondta kíváncsian James, és kezeit Remus is Sirius vállára téve kivezette őket a teremből, és csevegve indultak az órájukra.

            Aznap délután Ani a klubhelységben írta a bájitaltan leckéjét. Nem akart bemenni a szobájába. Hiába hagyták békén a lányok, amikor benn volt, mindig érezte magán a megvető és undorodó pillantásukat. Így hát inkább kint maradt, és ott dolgozott. A klubhelységben is mindig voltak, de ők többnyire békén hagyták, és messze elhúzódtak tőle. Neki ez tökéletesen megfelelt, egyáltalán nem zavarta. Kivéve most.

            Egy szőke, arisztokrata külsejű, végzős fiú és Piton a fiúk ajtajában beszélgetett. Ezzel a lánynak még nem volt gondja. Amikor azonban a szőke srác visszament a fiúk hálójába, és onnan kijött három hatodikos, Aninek rossz előérzete támadt. Piton szokásos könyvével leült az egyik kanapéra, és kinyitotta a könyvet, de nem kezdte olvasni. Azonnal észrevette a hatodikos fiúkat, akik szinte körbe kerítették. Mély levegőt vett.

- Mit akartok? – kérdezte ridegen.

- Nahát, nem néma! – kiáltott fel az egyik barna hajú fiú.

- Hogy merészeltél megszólalni, Piton? – a fiú nem válaszolt, csak mereven, megvetően bámulta zaklatóit. Ani is felemelte a fejét.

- Talán félsz a csúnya hatodikos nagyfiúktól? – kérdezte gügyögve legmagasabbikuk.

- Az igaz, hogy csúnyák vagytok – válaszolta ellenszenvesen. –, de hogy félek tőletek… - az utolsó szót furcsa hangsúllyal ejtette ki. Úgy tűnt, szavainak megvan a hatása: mindhárom fiú arca kipirult a dühtől, és bosszús pillantásokkal méregették Pitont.

- Hogy mersz sértegetni minket?! – tette fel felháborodott költői kérdését a barna hajú.

- Ez nem sértegetés volt – felelte hűvös nyugalommal a fekete hajú fiú. – Ez tény.

Kettőjük azonnal nekiesett volna Pitonnak, de a fiúnak gyorsak voltak a reflexei: azonnal elővette a pálcáját, és mindkettőjükre sóbálvány átkot szórt. A harmadik fiú csak állt bambán, Piton pedig visszatette a pálcáját az övébe. Ani homlokráncolva nézte a jelenetet. A harmadik fiú gyorsan feliszkolt a hálótermébe, így Piton hozzákezdhetett az olvasáshoz. Ani nem akarta megzavarni, főleg, mivel félt, hogy ő is úgy végzi, mint az a két szerencsétlen hatodikos, de úgy érezte, muszáj odamennie a fiúhoz. Már ebédnél meg akarta kérdezni, de túl hirtelen váltak el.

            Becsukta a könyvét, és mély levegőt véve, „Most vagy soha!” gondolattal a fejében odament Pitonhoz.

- Öhm… szia! – köszönt a lehető legbarátságosabb hangon. Piton nem emelte fel a tekintetét, úgy tűnt olvasott tovább.

- És te mit szeretnél? – kérdezte, de a hangjában inkább beletörődést lehetett érezni, nem kegyetlenséget. Ani kicsit felbátorodott.

- Hát… tudod, ebédnél azt mondtad, hogy itt volt az ideje… és én csak… - hebegte.

- Értem. De azt nem tudom, hogy te mit nem értesz ezen – most már felemelte a könyvből az arcát. Ani rájött, hogy jobb volt úgy beszélni hozzá, amikor nem látta a szemét. Így túl ostobának találta magát.

- Csak… miért most? – kérdezte végül. Ez egy mosoly volt? – gondolta hirtelen, amikor egy kicsit megrándult a fiú szája sarka.

- Nem tudom – felelte őszintén a fiú.

- Remek. Akkor… mit olvasol? – kérdezte minden átmenet nélkül. Piton becsukta a könyvet, de annak fekete volt a borítója, és sehol nem volt rajta cím vagy író.

- Már semmit – válaszolta, és felállt. A portrélyuk felé indult. Ani nem értette: megbántottam valamivel? Nem, az lehetetlen! Perselus Pitont nem lehet megsérteni – gondolta magában. Gyorsan utánament. Úgy döntött, hogy ott fog rajta lógni, amíg nem szól érte. Utána meg… majd lesz valahogy.

            Piton a könyvtár felé ment. Ezt Ani akkor vette észre, amikor a negyediken jártak, és jobbra fordultak. Felötlött benne, hogy Piton könyvtári könyvet olvasott, és biztosan azt hozza vissza. Amikor megérkeztek, és csendben bementek a könyvekkel teli helységbe, meglepetten látta, hogy Remus is ott ül. Éppen egy vaskos könyvet bújt. Felnézett, hogy ki jött be, és elmosolyodott a lány láttán. Ani integetett neki, de nem ment oda hozzá. Követte Pitont, aki leült egy asztalhoz. A lány szemben ült le vele. A fiú nem nagyon vett tudomást róla, újból kinyitotta a könyvét, és olvasni kezdett.

- Szóval… Mit olvasol? – kérdezte halkan Ani.

- Egy könyvet – morogta a fiú. Ani mély levegőt vett.

- Miről szól? – puhatallózott tovább. Piton felemelte a fejét.

- Most egésznap rajtam fogsz lógni?

- Igen.

- Remek – felelte, és visszafordította a fejét a könyvhöz.

Piton olvasott, Ani pedig nézte. Ezzel telt el az egész délutánjuk. Szerencsére másnap nem volt tanítás, hiszen péntek volt. A lány sokszor érzett kísértést, hogy átül Remushoz, de nem akarta, hogy Piton túl gyengének tartsa. Remus már egy órája elment, amikor Piton befejezte az olvasást, és becsukta a könyvet.

- Milyen sokáig bírod – jegyezte meg epésen.

- Kösz… megyünk enni? – kérdezte fáradt mosollyal a lány. Piton szájának a sarka megrándult. Hogy bír ilyen rideg lenni?

- Én megyek. Te mész. De mi nem megyünk – felelte, majd felállt az asztaltól, könyvével a kezében.

- Miért nem? Tudod, ha valamit egynél több személy csinál, akkor azt mi csináljuk – válaszolta a lány, és ő is gyorsan felpattant.

A fiú és ő kimentek a könyvtárból, és lementek a lépcsőkön. Aninek szinte futnia kellett, hogy lépést tudjon tartani. Az előcsarnoknál nem a nagyterem felé fordultak, hanem lementek még egy lépcsőn. A klubhelységbe érve, Piton felment a szobájába. Ani úgy döntött, oda már nem követi. Megvárta, míg újra lejött, és most már mellette menve lépdelt a nagyterem felé.

- Mire jó ez? – kérdezte egy idő után a nagyterem közelében.

- Mire nem?

A nagyterembe érve Piton leült az asztalhoz, az egyik oldalán volt egy üres hely, máshol a közelben nem. Ani mély levegőt véve leült közé és egy másodikos lány közé. Hozzákezdtek az evéshez.

- Furcsa, nem? – kérdezte a lány, mikor már a második fogásnál jártak. Hangját csak Piton hallhatta.

- Mi? – kérdezett vissza flegmán.

- Az, hogy elvileg unokatestvérek vagyunk, és ehhez képest nem is szoktunk beszélni. Még köszönni is csak ma köszöntünk – a fiú felemelte a fejét.

- Honnan tudod?

- Emlékszem rá – mosolygott a lány.

- Értem. Mással se szoktam beszélni, és ez alól még te sem vagy kivétel, és nem is leszel. Ezért jártál egésznap a nyomomban? – Anit meghökkentette a válasz. Tehát ő tudta, és nem szólt! Ő is tisztában volt vele, hogy rokonok, de nem érdekelte… Milyen gyerek ez? Bólintott, majd megszólalt.

- Jól van.

Melanie felállt az asztaltól, és tányérjával együtt annak a végére ment. Ott leült, és folytatta a vacsorát, közben magában duzzogott. Már nem is igazán volt éhes. Csak turkálta a villájával az ételt. Rövidesen úgy döntött, hogy felmegy, és ledől egy kicsit. Aludni még nem volt kedve.

            Felállt az asztaltól, és kisétált a teremből. A többi asztaltól is szállingóztak már el a diákok. Lassan lement a lépcsőn, majd annak az alján meggondolta magát. Visszafordult, és megvárta, amíg üres lett a csarnok. Akkor gyorsan kiosont a tölgyfaajtón, és a parkban sétált.

A hűvös, de kellemes szellő lágyan érintette meg az arcát. Jól esett kint lenni a friss levegőn. Elindult a tó felé. Lassan bandukolt a fűben, és gondolataiba meredt. Nem értette, hogy miért zavarja unokabátyja hozzáállása. Hiszen máig egyetlen szót sem váltottak. Mélyet sóhajtott. Felnézett az égre. Azon rengeteg csillag ragyogott, és a hold is feljött már, csodálatos, ezüstös fénybe vonva a tó felszínét. Ani szerette a sötétet. Ilyenkor senki sem látta, senki sem zaklatta, nem bántották őt. De most hirtelen valami más is eszébe jutott az éjszakáról: Piton. A fekete haja, a sötét, mély szemei, fekete, lobogó talárja, és fakó arca… igen, az arca a sötét haja szegélyezésével, olyan, mint a hold az éjszakai égen.

Nagyon megijedt, amikor rálépett egy ágra, és az hangosan reccsent. Leért a tópartra, és leült a fűbe. Érezte az illatát, el akart nyúlni benne, de nem engedte meg magának ezt a kényelmet. Eltöprengve nézte a tavat. Vajon Pitont miért utálják? Őt azért, mert sárvérű, de Piton? Ő biztosan nem volt az. Előrehajolt, és fázósan átölelte a térdét. A tóból kiugrott egy hal, majd kisebb csobbanással visszaesett. Ani hirtelen kiegyenesedett, és hátrapillantott, majd fülelt. Néhány pillanat múlva megvonta a vállát, és újra átkarolta a lábát.

Váratlanul egy kéz meleg érintését érezte a vállán. Azonnal fel akart pattanni, de a kéz lágyan visszanyomta.

- Maradj. Csak én vagyok az – mondta egy bársonyos fiúhang.

- Mit csinálsz te itt ilyenkor?

- És te? – kérdezett vissza a fiú, és hangján érezni lehetett, hogy mosolyog.

- Semmit… Csak gondolkozom.

A válláról eltűnt a kéz, és egy sötét alak leült a lány mellé. A hold így pont megvilágította az arcát.

- Min gondolkozol? – tette fel újabb kérdését Sirius.

- Nem is tudom… Az éjszakán. Olyan jó lenne eltűnni benne.

- Igen, erre én is gondoltam már párszor – felelte halkan.

Kisebb csend következett. Mindketten az eget bámulták.

- Olyan szép, nem? – mondta álmélkodva Ani.

- Ühüm… - felelte szűkszavúan a fiú, és a lányra nézett. Ő is rápillantott. – Fázol?

- Igen, egy kicsit.

Sirius óvatosan magához húzta, és gyöngéden megdörzsölgette a lány karját. Anin kellemes borzongás futott végig.

- Köszi, ez nagyon jó.

A lány érezte, hogy Sirius elmosolyodik, neki pedig pirul az arca. Összehúzta magát a fiú ölében, és még jobban hozzábújt.

- Mi van Pitonnal? – suttogta Ani fülébe. A lány magában keserűen mosolygott.

- Semmi – válaszolta közönyösen. Biztos volt benne, hogy Siriust komolyan érdekli, de inkább az, hogy mi van vele és Pitonnal. Belefúrta kicsit a fiú vállába a fejét, majd folytatta. – Tudod, van valami, amit nem tudtok… róla és rólam – Sirius összeráncolta a homlokát. – Tudod, mi… mi…

- Mi mi? – suttogta ismét. Ani elmosolyodott a szójátékon.

- Unokatestvérek vagyunk.

Sirius előrehajolt, így pontosan szembenézett a lánnyal, és ő láthatta kerekre nyílt szemét. Ani elmosolyodott a fiú meglepettségén.

- Hogy a fenébe? – kérdezte értetlenül mosolyogva, miután nagyjából megértette a lány kijelentését.

- Hát… a szüleink nagyon jóban vannak, és hát… így – próbálta megmagyarázni Ani. Sirius bólintott, majd megint hátradöntötte a fejét. Úgy tűnik valamelyest megkönnyebbült. – Mi az?

- Semmi… örülök, hogy nem vagytok vérrokonok.

- Jaj… - rázta meg elnézően a fejét a lány.

Fél órája ülhettek már a szabad ég alatt, amikor Ani úgy döntött, hogy ideje lenne bemenniük. Elég későre járhatott, talán tizenegy lehetett. Mindketten besétáltak a kastélyba, és az előcsarnokban elváltak. Ani álmosan ballagott le a lépcsőkön. Amikor elérte a klubhelységüket, elmondta a jelszavukat, és bement. A sötét helység már üres volt – amennyire meg tudta ezt ítélni. Kimerülten lépett be a szobájába, és örömmel nyugtázta, hogy fekhelye még egyben van, és az ágyneműje is tiszta. Ahogy lefeküdt az ágyába, elnyomta az álom.