Melanie Nett egy tizenhárom éves lány volt. Most kezdte a harmadik évét a Roxfortban. A Mardekár ház lakója volt, de erről semmi nem árulkodott a talárján lévő zöld-ezüst jelvényen kívül, és azon kívül, hogy mindig a Mardekár asztalánál ült. A házában nem volt egyetlen barátja sem, mindenki utálta őt, és ő is hasonlóan érzett társai iránt. Kivéve egyiküket.

Perselus Piton egy évvel volt idősebb Aninél. Bizonyos mértékig rokonlelkek voltak; mindkettőjüket utálták a házbeliek. Perselusszal ellentétben Aninek voltak barátai más házakból.

            Szeptember vége felé járt az idő, Ani épp a szobájában az ágyán feküdt. A bűbájtan leckéjét írta. Néhány perc múlva azonban abba kellett hagynia, mert szobatársai csaknem rátörték az ajtót, akkora zsivajjal jöttek be. Tudta, hogyha nyugtot akar, akkor most azonnal ki kell mennie a szobából. Azonban túl késő volt: úgy tűnt, a lányok direkt azért jöttek be a szobába, hogy őt bosszantsák.

- Hé, Nett, nem kéne áthúznod az ágyneműdet? – kérdezte a fülig szeplős, narancssárga hajú, fogszabályzós Kat Hall.

- Nem, Hall, tudod, én nem szoktam éjjelenként bepisilni, hogy mindennap cserélni kelljen – vágott vissza Ani.

            Azonban a lánynak hamarosan rá kellett jönnie, hogy az ágyneműcserére valóban szükség van: „kedves barátnői” újonnan megtanult átkokat szórtak a paplanjára, a párnájára és a lepedőjére, így azok a szivárvány színeiben és annak különböző árnyalataiban ragyogtak. Ani dühösen végigmérte szobatársait, majd a könyvét a ládájába hajítva kiszáguldott a szobából. A klubhelységben egy negyedikes, fekete, zsíros hajú fiú ült, épp egy több mint ötezer oldalas könyvbe merülve, és még két felsőbb éves srác beszélgetett. Egyikőjük sem emelte fel a fejét, amikor bevágódott az ajtó Ani mögött. A lány kiviharzott a portrélyukon át, és a folyosókon egyre gyorsabban lépkedve, dühösen felvágtatott az előcsarnokba. Ott neki dőlt a hatalmas tölgyfaajtónak, és annak tövébe roskadt. Nem kezdett sírni, csak átkarolta a térdét, és mérgesen, kipirult arccal, égő tekintettel bámult egy pontot a padlón.

            Még néhány percig így maradt, hogy megpróbáljon megnyugodni, aztán felállt, és elindult valamerre. A folyosók mind üresek voltak. Felbaktatott néhány lépcsőn, és gondolataiba merült.

            Mivel érdemeltem ki, hogy így bánjanak velem? Nem én akartam a Mardekárba kerülni! Különben is… hol talált bennem a süveg ravaszságot? Én inkább egy kis naiv liba vagyok. Még mindig jobban érezném magam a Hugrabugban, mint ebben a…

- Mit csinál itt, kisasszony? – zökkentette ki gondolataiból a lányt egy mély, rekedtes hang.

- Jó estét, Grois professzor. Én csak… sétáltam.

- Hall kisasszony csapata már megint bántotta? – kérdezte sajnálkozó hangsúllyal a sötét varázslatok kivédése tanár.

- Ugyan… miért bántottak volna? – kérdezett vissza keserűen a lány. – Nem történt semmi, csak szükségem lenne új ágyneműre.

- Na, jöjjön, látogassuk meg a kisasszonyokat.

- Jaj, nem, nem kell, tényleg… - mentegetőzött Ani. Semmi szüksége nem volt arra, hogy a tanár lehordja a lányokat, és utána mindenki árulkodós csitrinek tartsa.

- Nem maradhatnak büntetlenül. Már három éve ezt csinálják. A Roxfortban azt szeretné mindenki, hogy jól érezzétek magatokat, nem pedig azt, hogy tönkre tegyék a gyermekkorotokat. Menjünk!

            Ani sehogyan sem tudta volna visszatartani házvezető-tanárát. A férfi azonnal a Mardekáros klubhelység felé vette az irányt. Pár perc múlva mindketten meg is érkeztek. A lány követte tanárát. A klubhelységben lévő fiúk most már felnéztek; a két beszélgetőnek meglepettséget tükrözött az arca – ahogy azt Ani meg tudta állapítani -, a harmadik, könyve fölé görnyedő fiú viszont éppen hogy egy pillanatra emelte fel a tekintetét.

            A tanár bement a lányok szobájába. Ani a klubhelységben maradt, és leült az egyik fotelba. Hallotta, ahogy a két fiú horkantva nevet rajta, így odafordította a fejét. Rájuk nézett néhány pillanatig, de azok folytatták. Piton nem zavartatta magát: megállás nélkül olvasta a könyvet. Pár perc elteltével – amikor a tanár még mindig nem jött ki – a fiúk megunták a röhögcsélést, és a könyvébe mélyedt fiú elé álltak. Ani érdeklődve figyelte a jelenetet. Piton nem emelte fel a fejét, de a lány látta, hogy már nem a olvassa a könyvet, csak nézi a betűket.

- Hé, Piton! Nem unod még ezt a maszlagot? Mindennap ezt a vackot olvasod – mondta flegmán egyikük. Piton nem válaszolt.

- Nézd már! Most már süket is! – a másik fiú és barátja ismét röhögni kezdtek, aztán egyszerre hagyták abba.

A beszélő hirtelen megfogta Piton könyvét, hogy kihúzza a fiú kezéből, de az addigra lazábban fogta a tárgyat, így a barna hajú srác hátraesett, egyenesen neki egy fotelnak.

            Piton lassan felállt, és nyugodtan odasétált hozzá. Leguggolt mellé, és laza mozdulattal kivette a barna hajú kezéből a könyvét.

- Ezt mégis hogy képzeled?! – kelt barátja védelmére a koszos szőke hajú fiú.

Piton ismét nem válaszolt, csak nemtörődömséggel visszaült a helyére. Ani magában elmosolyodott. Úgy vélte, már nagyon rég benn van a tanár, és ideje lenne utána menni.

- … soha többet ne halljam meg, hogy sértegetitek Nettet. Megértettétek? – hallotta a tanár dühös hangját. A lányok nem szóltak. – Azt kérdeztem, megértettétek?

- Igen… - motyogták együtt.

- Helyes. Most pedig hozzátok helyre Miss. Nett ágyát. Rajta!

A három lány kelletlenül a fürdőszoba felé vette az irányt. Ani nem értette, miért nem varázslattal tüntetik el a foltokat, de nem mondott semmit. Aztán észrevette a tanár kezében tartott három pálcát. Mosolyra húzódott a szája.

- Miss. Nett. Ha bármi problémája van, forduljon csak hozzám – mondta Grois Anihez fordulva.

- Köszönöm, professzor úr, de nem hiszem, hogy még egyszer előfordulna – válaszolta Ani a paplanját sikáló szobatársai felé fordulva.

*

(Másnap délután)

- Jaj, Sirius, ne kezd már megint! – kiáltott fel James Potter, miközben kviddicsedzésről gyalogolt fel a kastélyba.

- De akkor is, ez az igazság. És ezt nem kioktatásnak szántam – felelte komolyan a fiú. James megállt, és visszanézett barátjára. Ahogy a komoly arcot pásztázta, néhány pillanat múlva kitört belőle a nevetés. Sirius csak meglepetten nézte. – Most meg mi van?

- Semmi… - felelte a hollófekete hajú fiú, de arca ennek ellent mondott: szemeiből már néhány könnycsepp is kicsordult a nevetéstől. – Csak… tudod… nagyon vicces… a fejed, amikor… ilyen komoly… arcot vágsz… - nyögdécselte. Sirius megforgatta a szemeit, majd elmosolyodott, és továbbment a kastély felé.

- Sirius! Várj meg! – kiáltott utána James, és barátja után rohant. – Egyébként meg, ha nem kioktatás volt, akkor mi?

- Csak egy baráti tanács – felelte szórakozottan a fiú, miközben a rengeteg felé fordította a fejét.

- Mi az, mit nézel?

- Semmit, csak azt hittem, hogy van ott valami.

- Aha… és honnan szedsz ilyen szóösszetételeket? – vigyorgott ismét barátjára a fiú.

- Nem tudom. Talán megártott, hogy Ani mellett töltjük az időnk nagy részét. Ő szokott ilyen szavakat használni.

- Lehet, de akkor én miért nem beszélek így? – kérdezte álkomolysággal a fogó. – Nem tudom. És még ötletem sincs.

- Fogd be – mondta halkan Sirius.

- Talán, mert nekem nem tetszik? – folytatta ügyet sem vetve barátja leintésére.

- Fogd már be! – mondta hangosabban Sirius.

- Oké – mondta kicsit lehalkítva a hangját James.

Tovább ballagtak a kastély felé. A parkhoz érve több embert láttak már, akik kint töltötték a kellemes őszi napot. A Griffendélesek többsége egy csoportba volt verődve, a Hugrabug és a Hollóhát nagyjából összeolvadt, a Mardekár meg… Szétszórtan, de mindenhol ott voltak a ház lakói.

- Emlegetett szamár – bökött fejével egy barna hajú lány felé James.

- Egyébként nem tetszik – felelte hirtelen Sirius.

- Ja, látom.

A lány a Griffendéles csapatból mosolyogva integetett a fiúknak. Sirius és James is visszaintegettek, majd James felemelte a kezében tartott seprűt, jelezve, hogy mindjárt jönnek, csak beviszik a helyére. Ani bólintott, és visszafordult a társasághoz. Épp egy vörös hajú lányt hallgatott.

- Nem értem, miért állsz szóba velük. Mind a ketten olyan tapintatlanok – panaszkodta neki.

- Nem Lily, nem azok, csak… Csak néha. De nem mindenkivel.

- Pontosabban a Mardekárosokkal – egészítette ki sötéten. – Illetve Pitonnal. Mellesleg nagyon nagyra is vannak magukkal, mindenkit lenéznek, aki nem tudja, hogy melyik a legjobb seprű.

- Én például nem tudom, hogy melyik a legjobb, és nem érzem, hogy lenéznének. Sőt. Nagyon kedvesek és figyelmesek velem. Mind a négyen.

- Aha, persze. Akkor sem bírom, ha valaki ennyire teszi az agyát.

Ani elmosolyodott. Lily Evans volt a legjobb barátja a Roxfortban. Sok mindent megbeszéltek, és nagyon jóban voltak már kezdettől fogva. Ő beszélte rá elsőben, hogy ne menjen el a Roxforból, amikor szobatársai először cikizték. Ez az egy ellentét volt közöttük: barátnője nem kedvelte azt a két fiút, akit ő nagyon is szeretett. A lány most ránézett vörös barátnőjére, aki szintén elmosolyodott.

- Azt hiszem, róluk a véleményünk soha nem fog változni.

- Ez van. Nem érthetünk mindenben egyet.

- Hé, Miss. Nett! – hallották egy fiú kiabálását. Ani megpördült a tengelye körül, és szája még szélesebbre húzódott. Aztán egy pillanat múlva egy kicsit visszafogott a mosolyából, és Lilyre nézett.

- Menj csak – mondta elnézően.

- Köszi! Imádlak! – felelte, és egy puszit nyomott a lány arcára, aki ezt egy mosollyal köszönte meg.

Ani odaszaladt a két fiúhoz, és mindkettőjüket megölelte.

- A kis barátnőd meg van sértődve? – kérdezte érzelemmentesen James, miközben Lilyt méregette.

- Miért lenne? – kérdezett vissza Ani, és ő is barátnőjére nézett, majd megint a fiúra.

- Mert nem jön ide.

- Jaj, James! – nevetett fel Sirius. – Elfelejtetted, hogy Miss. Tökély szerint mi bunkó vadállatok vagyunk?

- Ó, tényleg… Ez teljesen kiment a fejemből – felelte keserűen a fiú. Aninek szembetűnt, hogy a fiú szokatlanul rosszkedvű.

- Valami baj van?

- Nem, dehogyis.

- Csak nem tudta elkapni a cikeszt edzésen… - súgta Ani fülébe Sirius.

- Ha-ha, nagyon vicces. Különben meg nagyon is sokszor elkaptam. Nem tudom, kit talált el a gurkó…

- Én sem. Kit? – kérdezett vissza ártatlanul Sirius, de közben arca kicsit kipirult.

- Na ebből elég volt, fiúk! – szólt közbe nyomatékosan Ani. - Hol van Remus és Peter?

- A könyvtárban – felelte Siriusra vigyorogva James.

- Köszi – felelte a lány, és otthagyta a két fiút a park közepén, ő maga pedig a kastély felé vette az irányt.

Lily ezt észrevette, és gyorsan bocsánatot kért a többi lánytól, akikkel beszélt, és Ani után ment. Az előcsarnokban sikerült utolérnie a lányt.

- Hová mész? – kérdezte lihegve barátnőjétől.

- Ja, én csak… fogalmam sincs – felelte Ani. – Csak Sirius és James valahogy… nem tudom. Mintha az lett volna a céljuk, hogy lejárassák egymást előttem.

- Két óvodás.

- Igen, azok – mosolygott rá Ani.

- Nem csinálunk valamit? Úgyis mindjárt itt a tél, és akkor nem lehet majd kimenni, mert hideg lesz – hadarta a lány. - Nem sétálunk egyet?

- Mindenki kint van – vetette ellen Ani.

- Tudom. Nem is a parkban. A kastély mögött.

- Jó, rendben, menjünk!

A két barátnő kiment a tölgyfaajtón, és gyorsan a kastély fala mentén bement a hátsó udvarra. Csendben sétálgattak egymás mellett. Ani még soha nem járt az iskola ezen részén, de nagyon tetszett neki a misztikus táj. Miközben a fákat és a növényeket csodálta, pillantása néhányszor barátnője arcára tévedt. Olyan furcsa volt mostanában.

Egyszer csak, amikor Ani ismét Lilyre nézett, barátnője is ráemelte a tekintetét. Most már teljesen biztos volt benne, hogy valami nincs rendben vele.

- Mi a baj?  - kérdezte meg azonnal. A lány nem válaszolt, csak némán fürkészte Lilyt. – Mi a baj? – ismételte meg. A lány egyszer csak megállt, és hirtelen összerogyott a földön.

Ani azonnal leguggolt mellé. Barátnője az arcába temette a kezét.

- Mi történt? – kérdezte riadtan Ani. Lily felemelte ismét a fejét, így láthatta könnyáztatta arcát.

- Meghalt – felelte halkan, elcsukló hangon. Ani értetlenül nézett rá.

- Ki? – kérdezte kiszáradt torokkal.

- Apa.

Aninek elszorult a szíve. Lily nagyon szerette a szüleit, és tudta, hogy bármelyik gyereknek hatalmas fájdalmat okozna, ha elveszítené valamelyiküket. Kivéve őt, de ez más tészta. Ani megnyugtatóan magához ölelte barátnőjét, akiből egyszerre kitört a zokogás.

- Tegnap tudtam meg – mondta halkan, sírástól elfúló hangon. – Anya leveléből.

- Ez nem lehet igaz… - suttogta halkan barátnője fülébe.

Percekig maradtak így, talán fél órát is. Ani szorosan ölelte barátnőjét, és közben a fejét simogatta. Rövidesen megnyugodott, de még így maradtak egy kicsit.

- Sajnálom… fogadd őszinte részvétem – szipogta Ani.

- Köszönöm – suttogta halkan Lily.

Lassan elhúzódott barátnőjétől, aki kissé zsibbadt tagjaival felállt. Lenézett Lilyre, és odanyújtotta neki a kezét. A lány megfogta azt, és Ani óvatosan felhúzta. Lassan kibotorkáltak a kastély mögül, a parkban már csak néhány gyerek volt. Ani látta, ahogy Sirius és James aggódva figyelik őket. Kicsit megrázta a fejét a fiúk felé, hogy nincs semmi, és tovább támogatta Lilyt a kastély felé. Amikor elérték a tölgyfaajtót, az kinyílt, és kijött rajta két tizenéves fiú: Remus Lupin és Peter Pettigrew.

- Sziasztok… Úristen, mi történt? – kérdezte nyugtalanul Remus.

- Semmi, semmi… menjetek… - hessegette tovább a két Griffendélest Ani.

Gyorsan bementek az ajtón, és elindultak a lépcsők felé.

- Merre van a klubhelységetek? – kérdezte szelíden Ani Lilytől. A lány megrázta a fejét, és elengedte barátnőjét. – Mit csinálsz?

- Hagyj, felmegyek egyedül. Mindjárt kezdődik a vacsora, menj enni – mondta erőtlenül.

- Nem, gyere, te is egyél valamit. Biztos jót tenne.

- Nem hiszem, hogy akár egy falatot is le tudnék nyelni. Aludni szeretnék.

- Akkor viszont felkísérlek. Nem akarom, hogy valami bajod essen – mondta határozottan Ani, és megfogta barátnője kezét, aki gyengén bólintott, és mutatta az utat.