- Jó napot kívánok… – köszönt kissé zavarban Hermione. Miss. Nett és Piton abbahagyták a vitázást, és a lány felé fordultak.

- Sziasztok – köszönt vissza a nő. Piton csak felhúzta a szemöldökét, és a pénztárhoz ment, majd kifizette a kezében tartott könyvet. Ezek után kiviharzott az üzletből.

- Harryék azt mondták, hogy nem találkoztak egyetlen tanárral sem a faluban… - jegyezte meg Alan.

- Akkor most hárommal is találkoznak – válaszolta mosolyogva Nett, és az egyik könyvespolc felé fordult. Ott állt McGalagony.

- És Flitwick professzor merre van? – kérdezte Ron.

- Gondolom a Három Seprűben. Szinte mindig oda megy, ott tölti a kirándulások nagyobbik részét. Én biztosan halálra unnám magam – felelte a nő. – És ti mit kerestek itt? Azt hittem, örültök, ha nem vagytok könyv közelben.

- Hát igen… - hebegte Harry. – Nem is mi akarunk könyvet venni – felelte, és tüntetően Hermione felé nézett, aki elindult az egyik polc felé.

- Értem… - mosolygott rájuk Nett, és ő is követte tekintetével a lányt.

Harryék elköszöntek a tanárnőtől, aki kiment a boltból. McGalagony nem nagyon foglalkozott velük – nagyon bele volt merülve egy metamorf animágusokról szóló könyvbe. (olyan emberekről, akik bármilyen állat alakját fel tudják venni, nem csak egyét, mint az animágusok)

            Hermione is búvárkodott a könyvkupacok között. Egyik fiú sem tudta, hogy pontosan mit is keres. Egyre kellemetlenebbül kezdték érezni magukat, így úgy döntöttek, hogy ők is körbenéznek. Néma, de közös megegyezés szerint a kviddics részleg felé indultak.

            Harry, Ron és Alan a könyvsor különböző helyein álltak, és olvastak. Harry volt a legközelebb az ajtóhoz, így ő mindig fel is pillantott, amikor azon valaki bejött. Most is így tett, és kedvenc Mardekárosa került megint a szeme elé. Furcsamód most már két fogdmegje is vele volt. Úgy tűnt, hogy nem vették észre Harryéket, egyenesen a bolt egyik sarkához vonultak. Ott nem voltak ablakok, és az látszott az üzlet legsötétebb részének. Malfoy mesélt nekik valamiről, két gorillája pedig látszólag értelmesen hallgatta. Néhány perc múlva a szőke fiú a legközelebbik könyvespolchoz lépett, és végigfuttatta az ujját előtte, mintha keresne. Harry figyelmesen nézte, de azért ügyelt rá, hogy a Mardekáros hármas ne vegye észre. Malfoy elhúzta az ujjait egy fekete bőrkötéses könyv előtt, majd két „barátjával” együtt elhagyták az üzletet.

Hermione kissé csalódott ábrázattal szólította meg Harryt.

- Sajnos itt nincs. Mondjuk nem is lehetne, mivel mugli könyv. 

- Akkor mehetünk? – kérdezte reménykedve, mikor visszatette a Repülés története című könyvet.

- Felőlem. De kérdezzük meg őket is, eléggé el vannak merülve…

Alan és Ron vidáman váltak meg a könyvektől. Ron Hermione kezét fogva ment ki, és utánuk a jókedvűen csevegő Harry-Alan páros is távozott.

Már nem sok idejük maradt a faluban bóklászni, és igazából a kedvük is lankadt már. Alannek sem volt semmi kifogása az ellen, hogy visszamenjenek a kastélyba. Így hát a négyes elindult a falu határa felé, ahol összefutottak Ginnyvel és Lunaval. Harry ennek borzasztóan örült, hiszen nagyon keveset találkozott mostanában kedvesével. Alan is hasonlóképp érezhetett. Az út kellemesen telt, hiszen mindenki a párjával kéz a kézben mehetett.

- Merre jártatok? – érdeklődött Luna Harrytől.

- Á, csak körbenéztünk… megmutattunk Alannek a falut – kezdte, és mindent töviről hegyire elmesélt a lánynak.

*

            A karácsonyi szünetet együtt töltötte a hat jó barát. Nem sokan maradtak a kastélyban rajtuk kívül, de őket ez cseppet sem zavarta. Harry és Alan épp Miss. Nettnél ültek. Alan ötlete volt, hogy látogassák meg a nőt a kviddicsedzés előtt. Ron is ment volna velük, de Hermioneval volt fontos-titkos megbeszélnivalója. A nő teával kínálta a két fiút, majd helyet foglalt szembe velük a kandalló előtt egy kényelmes fotelban.

- És, hogy telik a szünet? Mit terveztetek a szabadidőre?

- Semmi különöset… Gondoltam, hogy itt is szétdobálok pár petárdát, de nem akarok kockáztatni – mondta vigyorogva Alan, mire Harry is elhúzta a száját.

- Eszedbe se jusson, különben kitekerem a nyakad. És te Harry?

- Nem tudom… talán Lunaval leszek – a nő kedvesen elmosolyodott.

- Látod, te is legyél a barátnőddel, ahelyett, hogy a hülyeségeiden jártatod az agyad.

- Vele vagyok.

- Remek… akkor esetleg beavathatnál, hogy ki is a Nagy Ő?

- Nem… megbeszéltük, hogy nem, emlékszel?

- Tudom, de akkor is! Kíváncsi vagyok!

- Akkor, ha elmondod, hogy mi van köztetek – felelte határozottan a fiú. Ani elmosolyodott, és a fejét rázta.

- Őszintén megmondom, hogy nincs semmi.

- Nem hiszem el, érted?

- Khm… Kiről van szó? – kérdezett közbe Harry.

- Perselusról – felelték egyszerre. Mind a hárman felnevettek.

- Na jó, figyelj. Nincs köztünk semmi, méghozzá azért, mert van barátnője.

- Az nem számít – legyintett Alan, de Harrynek elkerekedtek a szemei.

- Micsoda? – kérdezte döbbenten.

- Tényleg, ki? – kérdezte Alan is.

- Jól hallottad, Harry. Hm… nem tudom, pedig mintha mondta volna… Bár ez sem biztos. De ha jól emlékszem, akkor egy auror… Elég furcsa páros lehetnek…

- Egy exhalálfaló és egy auror? – hitetlenkedett Alan.

- Vicces – jegyezte meg Harry is. Miss. Nett felnevetett.

- Hát az… Már ne is haragudj, anya, de te sokkal jobban illenél hozzá.

- Ja, két exhalálfaló a nyerő páros.

- Persze… Egyébként, én miért nem tudok arról, hogy ti rokonok vagytok?

- Nem vagyunk rokonok… csak kereszttestvérek… az meg… mindegy, érted.

- Á, szóval nem is olyan fontos.

- Hát nem.

- És akkor mióta ismerik egymást? – érdeklődött Harry. Nem hitte volna, hogy egyszer így fog beszélgetni a nővel.

- Ő négy, én három éves voltam. De nem emlékszem semmire – somolygott Nett.

- Azt meséld el, amikor együtt aludtatok a suliban… Az tök aranyos volt – kérte Alan, miközben mélykék szemei megcsillantak.

- Mit meséljek azon? Amikor hatodikos voltam, kicsit kibuktam, mert összevesztem valamin Siriusszal, Perselus pedig próbált lelket önteni belém. Ennyi.

- És mi történt… khm… szóval…

- Mi történt az ágyban? – segítette ki Alan Harryt. A fiú bólintott egyet.

- Semmi, végigbeszélgettük az egész éjszakát. Akkor még nem volt ennyire elzárkózott. Mondjuk most sem az, csak kevés embert enged magához közel. Velem is csak azért volt annyira figyelmes, mert elnyertem a bizalmát. De sajnos úgy tűnik, hogy sikerült elveszítenem az évek alatt.

- Kellett nektek összeveszni. Ki tudja, lehet, hogy már férj és feleség lennétek, ha nem…

- Alan, ne beszélj hülyeségeket. Én nem vagyok az a szerelmes típus, és te ezzel eléggé tisztában vagy. És Perselus is.

- Tehát… ha megkérné a kezed – csak tegyük fel – akkor nem mondanál igent?

- Miért tenném? Különben meg, ha megkéri valaki kezét, akkor az a barátnője lesz, és nem én – felelte a nő. Harry elmosolyodott a tanárnő őszinteségén és nyíltságán.

- Nincs olyan pasi, aki ne akarná, hogy a felesége legyél. Vegyük példának Adamet vagy Mr. Remedet.

- Jaj, Alan… - kacagott fel hangosan a nő. – Mr. Remed csak viccből kérdezte meg, hogy nem lennék-e a felesége, mert annyit jártunk nála. Adam meg… őt hagyjuk, ő más tészta.

- Ő az élettársad volt. Épp ezért nem is értem, hogy miért nem mondtál neki igent.

- Mert… nekem a házasság az nem csak azt jelenti, hogy együtt élek egy férfival.

- Hát akkor? – Harry csak ide-oda kapkodta a fejét. Fogalma sem volt, hogy miről beszélnek ők ketten, de érdekesnek hangzott. Így hát csak némán mosolyogva figyelte anyát és fiát.

- Szeretnem is kell hozzá.

- Akkor mondd meg, hogy miért éltél együtt Adammel, ha nem szeretted.

- Szerettem, csak nem úgy… Különben meg nem hagyta volna, hogy elmenjek. És nem is tudtam volna megállni a lábamon egyedül egy pár hónapos kisbabával.

- Ez most komoly? Az én érdekeimet is figyelembe vetted? – nevetett a fiú.

- Mindig is te voltál és leszel az első, tudod jól.

- Persze tudom – mosolygott aranyosan Alan. – De akkor… miért nem éltél inkább Perselusszal? Őt jobban bírtam, ha már az én érdekeimnél tartunk…

- Mert ő nem akarta. Illetve, nem kérdeztem, hogy akarná-e, de… ha szerette volna, akkor megkérdezi.

- És te igent mondasz.

- Talán. De hogy bírsz állandóan Perselusról beszélni? – nevetett ismét a hölgy.

- Nem tudom… most újra meg kell ismernem, mert baromira megváltozott… Nem tudod, miért ilyen ellenszenves velem? Nem bírja a fejemet, vagy mi a szösz?

- Nem tudom… Biztos furcsa neki, hogy most már ilyen kész férfinak lát. Amikor utoljára találkoztatok, még csak egy óriás csecsemő voltál, aki állandóan a bajt kavarja, és tör-zúz mindenütt.

- Ez nem is igaz! Már seprűn is ültem!

- Aha, amíg nem találkoztál a fával. Az is kemény két pillanat volt – mind a hárman felnevettek. Harry megpróbálta elképzelni a jelenetet, ahogy a nyolc éves Alan felül egy kis gyerek seprűre, végre elindul, és felkenődik egy fára. Ennyi elég is volt neki, máris nehezen tudta megállni a kacagást.

- Mennünk kellene. Kezdődik az edzés – pillantott Alan az órájára, mikor végre mind abba tudták hagyni a nevetést.

- Akkor menjünk.

- Gyertek ám máskor is! Úgyis unom csak itt magam… Perselust már nem is érdekli, ha bent ülök mellette, és annak úgy semmi értelme, ha nem idegesítem.

- Mássz rá… Kezdj el hülyeségeket kérdezgetni tőle, mondjuk, hogy milyen gyakran van a barátnőjével, meg mit tudom én. Aztán meg mesélj!

- Jó, azt hiszem, ezt még kipróbálom…

- Ha meg nem jön be, akkor még mindig lesmárolhatod, és akkor már biztos kitér a hitéből – vigyorgott Alan. Ani csak megcsóválta a fejét, és kikísérte a két fiút a szobájából.

*

            Harry és Alan szétfagyva ballagtak vissza a kastélyba az edzésről. Már teljesen besötétedett, az orrukig is alig láttak. Játék közben elég erős szél fújt, ami nehezítette kviddicsezést, és akkor még emberhiányuk is volt. Ugyanis Ron nem ment le a pályára, így nem volt őrzőjük. Egyikük sem tudta, hol lehet a vörös hajú fiú, így Harrynek egész idő alatt még ezen is járhatott az esze.

            Végre beértek a kastély melegébe, amikor halk szuszogást és síró hangot hallottak.

- Honnan jön? – kérdezte Harry. Alan az egyik páncélos lovag felé mutatott a fejével.

Csendben odasétáltak mindketten, nehogy meghallja őket a titokzatos valaki.

- Hermione! – suttogta meglepetten Harry. – Úristen, mi a baj? Miért sírsz? – barátnőjük arca kipirosodott a sírástól, és egész teste rázkódott a zokogástól. Alan értetlenül nézte a lányt.

- Semmi – szipogott egy nagyot. – Nem láttátok Ront? Már mindenütt kerestem…

- Nem, nem volt edzésen sem… Mi történt?

- Semmi… tényleg…

- Hermione… - szólalt meg most Alan. – Mondd el mi a baj, hogy segíthessünk…

- De… nem tudtok…

- Nem tudhatod…

- Csak… Ron… összevesztünk…

- Min? – kérdezte együtt érző hangon Harry. Alan érezte, hogy összeszorul a torka, és sejtette, hogy Harryben is hasonlók kavarognak.

-Azt már nem tudom... Dühös volt… mert… azt mondtam neki, hogy… nem fog így menni… mármint a kapcsolatunk. Állandóan csak veszekszünk valamin. És én ezt már nem bírom... És most ezt mondtam neki… és…

- És kiakadt – fejezte be Alan. Hermione szomorúan bólintott.

Harry belekarolt a lányba, és óvatosan felhúzta a földről. Megtörölgette az arcát és a lefolyt könnyeket. Hermione hirtelen megölelte, és hosszú ideig nem engedte el. Alan látta, hogy mennyire zokog a fiú vállán, és elképzelni sem tudta, hogy mi mehet most benne végbe. Pár hosszú perc után aztán elváltak és Hermione látszólag megnyugodott.

- Bent ültünk a klubhelységben, és megkérdezte, hogy akkor vége? – kezdett bele részletesebben, síri hangon. – És mondtam, hogy azt hiszem. És akkor tök szomorú volt, felállt, és elment… pedig próbáltam megmagyarázni neki, és mondtam, hogy sajnálom… de nem is hallgatott rám.

 - Önfejű nagyon – felelte Harry. – De hol lehet?

- Gőzöm sincs. Hermione, gyere, felkísérünk a klubhelységbe. Feküdj le aludni, mi pedig megkeressük Ront. Rendben? – javasolta Alan.

- Nem tudnék aludni…

- Próbálj meg. Kérlek – mondta most Harry, jelezve, hogy pártolja Alan ötletét. Ismét megsimogatta a lány könnyáztatta arcát, és magához ölelve elindultak a folyosón.

*

            Miután a két fiú lefektette Hermionet, és megkérték Lavendert és Parvatit, hogy gondoskodjanak róla, hogy aludjon is, nekivágtak az éjszakának. Persze előtte átöltöztek valami kényelmesebbe, és lehozták Harry láthatatlanná tévő köpenyét is. Beleburkolóztak, és hozzáláttak a kereséshez.

Eleinte a kastély folyosóit rótták, és reménykedtek, hogy senki ne vegye őket észre. A hetedik emeleten jártak, és már kezdték feladni a keresést.

- Bejártunk már mindent… hol lehet? – tette fel a költői kérdést Alan.

- Fogalmam sincs, de holnapra olyan izomlázam lesz a sok lépcsőtől, hogy járni se tudok majd.

- Nekem is.

- Na, próbáljuk meg még itt – mondta Harry reménytelen hangon, és háromszor elsétált a folyosón. A Szükség Szobájának ajtaja kinyílt, és beléptek rajta.

- Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte ámuldozva Alan. – Nem is tudtam, hogy van ilyen hely… Tök király… Nézd! – mutatott a fiú a szoba sarkába. Ott ült Ron egy fotelban felhúzott lábakkal, maga elé meredve.

- Ron! – kiáltott fel Harry. Hangján lehetett érezni a megkönnyebbülést és a meglepettséget.

- Végre megvagy… már kezdett leszakadni a lábam – ült le a karfára Alan. Levette a cipőjét, és elkezdte masszírozni a talpát.

A vörös hajú fiú csak ült tovább a fotelban, és nem szólt semmit. Üveges tekintettel bámult ki a fejéből, úgy tűnt fel sem fogta, hogy két barátja ott van mellette, és őt figyeli.

- Ron… Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Harry. A fiú felemelte a fejét, és piros szemekkel rámeredt fekete hajú barátjára. Alannek összeszorult a szíve, hogy így látja.

- Vége – mondta rekedt hangon.

- Ron… nyugodj meg… nincs vége, csak…

- Vége – ismételte. – Elveszítettem, mert nekem soha semmi se jó.

- Nem a te hibád – próbálkozott Alan is.

- Akkor kié?

- Nem tudom, de nem a tiéd. Hidd el, hogy… rendbe jön minden.

- Szeretem őt. Túlságosan is…

- Senkit nem lehet túlságosan szeretni – felelte megint a fiú. Harry bólintott.

- Ron, gyere, menjünk vissza… Hermione aggódik érted.

- Tényleg?

- Igen, nagyon is. Ő is ki van borulva. De ne legyetek. Rendben lesz minden…

- Talán nem illetek össze, de ez nem a világ vége. Fogsz te is és ő is találni valakit, akivel kölcsönösen szeretitek egymást. És tudom, hogy ez sablonszöveg, de így van – mondta vigasztalóan Alan.

- Tudom – sóhajtott fel mélyen Ron. Megtörölte a szemét, amiből épp egy könnycsepp akart kibuggyanni, és felállt a székből. – Menjünk…

Mindhárman felálltak, Alan visszavette a cipőjét, és kimentek a szobából. A három kamasz nem fért be a köpeny alá, így Alan vállalta, hogy megy nélküle. A két fiú csoszogását követve sétált mellettük.