Az első meccs idén is a Mardekárosokkal volt. Csütörtök este volt, és Harry épp a sötét varázslatok kivédésére próbálta elkészíteni a házi-dolgozatát. Hermione mellette egy vérfarkasokról szóló könyvet bújt, amit előző nap vett ki a könyvtárból. Ron, Harry példáját követve, leckét írt.

Harry befejezte a patrónusokról szóló dolgozatát, amit egy-két hete kellett volna beadnia, Ron is letette a pennáját, és eltette az asztronómia könyveit.

-         Hány óra van? – kérdezte Ron. Harry tippje kilenc óra volt.

-         Negyed tizenegy. Nem ártana lefeküdni. Holnap nagyon fáradtak leszünk. – felelte Hermione. – Hát te meg merre jártál? – kérdezte a portrén belépő Alanhez fordulva.

-         Sétáltam.

-         Nettnél?

-         Nem. Sétáltam. Egyedül, kint. – felelte nyomatékosan.

-         Mármint kint a parkban? – hüledezett Ron.

-         Igen… mondjuk. Tökre hulla vagyok, nem napolhatnánk a témát? – kérdezte, és elindult a fiúk hálója felé. Amikor eltűnt, Harry törte meg a csendet.

-         Elég rossz kedve van… - jegyezte meg.

-         Aha, reggel óta ilyen. Mi történhetett?

-         Nem t’om. Menjük aludni! – felelte Harry, és követte Alant. Ron is utánament.

Harry elővett egy könyvet, és azt lapozgatta. Talált egy érdekes varázslatot. Ha rámondják valakire, hasonló hatást lehet elérni vele, mint az Imperioval és a Veritaserummal együtt…

*

Reggel Harry fáradtan ébredt. Ron már nem volt a szobában, csak ő, és Alan voltak bent. A fiú félig ült az ágyában, és mintha valahol egészen máshol járt volna. Amikor Harry is felült, ijedten rezzent össze.

-         Jó reggelt… - köszönt Harry. Alan meglepődve biccentett, majd visszatért a kéztördeléshez. – Valami baj van?

-         Nem, dehogy. – válaszolta kissé rekedt hangon. – Csak elgondolkoztam.

-         És szabad tudnom, hogy miről? – kérdezte udvariasan. Alan elmosolyodott. Harry ezt jó jelnek vette, akkora baj nem lehet.

-         Olyan érzésem van, hogy tennem kell valamit. Segítenem kell valakinek, de nem tudom, hogyan.

-         Kinek akarsz segíteni?

-         Az mindegy. Kérdés, hogy hogyan?

-         Milyen problémája van, amin segíteni szeretnél? – tapogatózott tovább.

-         Konkrétan nem tudom, csak látszik, hogy hiányzik valami az életéből…

-         Vagy esetleg valaki. – bukott ki Harryből első gondolata. Alan felkapta a fejét.

-         Ez az! – suttogta diadalmasan. – Köszönöm! Szuper vagy! Most már csak azt kéne kitalálni, hogy ki.

-         Hát… talán, ha elmondanád, kiről van szó…

-         Jól van… - sóhajtott fel a fiú. – Aniről. – Harrynek elkerekedett a szeme.

-         Ő nem… nem… neki nincs férje?!

-         Dehogy van! Azt hitted, hogy van? Jézus… - nevetett fel. – Ez jó… Nincsen, ezért kell besegítenem neki… nem szeretem, amikor szomorú.

-         Igen, és kivel akarod összehozni? Binnsszel? – kérdésére egyszerre nevettek fel.

-         Dehogy is! Korban hozzáillő férfi kell.

-         Akkor marad Piton. - Harry ezen is nevetett, Alan azonban elgondolkozott. – Jaj, nem gondoltam komolyan! Piton reménytelen eset!

-         De én igen… Nem hiszem, hogy annyira reménytelen lenne… Csak jól kell csinálni. Tökéletes alany. És mi is jól járunk, mert nem lesz ideje velünk foglalkozni.

-         Igen? És elmondanád, hogy mégis hogy képzeled? – kérdezte még mindig nevetve Harry.

-         Egyszerű. Apró megjegyzések mindkettőjüknél, Aninek akár nyíltan meg is mondhatom… - kezdett bele gondolatmenetének ismertetésébe a fiú. - Aztán „véletlen” találkozások. Meg egy idő után rájönnek, hogy mire megy ki a játék, és akkor örülnek, összeházasodnak, lesznek kis tesóim, és… - hirtelen elhallgatott. Harry értetlen arccal bámulta a fiút. Kis tesói?

-         Kis tesóid? – vonta fel a szemöldökét.

-         Hopsz… asszem elszóltam magamat. Túlságosan beleéltem magam a gondolatomba… Na jó… most már nem tudok erre mit mondani… csak az igazat. Szóval… Ani az anyám… De erről hallgass, még Ron és Hermione előtt is, kérlek… Különben is hülyeséget mondtam… csak féltesóim lehetnek.

-         Jó, oké… persze, de miért nem mondtad el?

-         Nem lehetett. Senki nem tudhatja meg, hogy a fia vagyok, mivel elárulta Voldemortot, és ezért megbüntetik. Ha valaki olyan tudja meg, nem őt fogják közvetlenül bántani, hanem engem. Mivel anyu nagyon szeret, és nem akarja, hogy bajom essen, inkább nem tudja senki.

-         Aha értem… de hogy lehet ez? – Alan értetlen arcát látva, folytatta. – Mármint, ha nincs férje, akkor te…? Vagy Isten fia vagy?

-         Nem, dehogy is! – nevetett fel megkönnyebbülve a fiú. – Pontosan nem tudom… Soha nem mondta el, hogy ki az apám. De én sem vagyok hülye… mostanában nyomozgatni kezdtem. Van néhány jelöltem, és százalékban számolom, hogy melyiknek mennyi esélye van.

-         Ez most komoly?

-         Aha… A legtöbb 54%. – felelte büszkén.

-         És hogyan nyomozol?

-         Hát… anyunak nem tűnik fel, de szokott néha elejteni egy-két infót, meg aztán az összeset ismerem is, és látom, hogy melyikre mennyire hasonlítok. Meg kellene szereznem anyu naplóját…

-         Van naplója is?

-         Nem tudok róla. – vont vállat a fiú. – Ez az ő nagy baja… nem ír le semmit… - felelte álcsalódottsággal.

-         És mikor éri el valaki a 100%-ot?

-         Ha anyu elmondja. Az ő szava mindig 100%-ra egészít ki, bármiről is van szó.

-         És ha az apád mondja el?

-         Az apám nem is tudja, hogy létezek.

-         Értem… abban ne reménykedj, hogy összeházasodnak. Pitont ismerve még a kérdést sem tenné fel…  - kanyarodott vissza az eredeti témához Harry. - Nem képes rá. Nem tudja kimutatni, ha szeret valakit.

-         Nem baj. Majd én megtöröm a jeget… Remélem. De menjünk, mert mindjárt kezdődik a mágiatörténet.

Felálltak, és elindultak a mágiatörténet terembe. Néhány perc múlva találkoztak Ronnal és Hermioneval.

-         Hol voltatok? – kérdezte a lány.

-         Elaludtunk. – felelte Alan. „Szóval őket tényleg nem akarja beavatni.” – gondolta Harry, és ránézett a fiúra.

Bementek a terembe, és leültek a helyükre.

*

Harry épp a bejárati csarnoknál járt, és okklumenciára tartott. Nem állt szándékában elkésni, mégis jó úton haladt felé. Amikor megállt Piton ajtaja előtt, eszébe jutott Alan terve, és rájött a nevethetnék. Mikor sikerült lecsillapodnia, bekopogott, és Piton hívó szavára bement.

-         Jó estét, tanár úr! – köszönt Pitonnak, aki a székében ült, és állát simogatva gondolkozott.

Harry szétnézett az asztalon. Oldalas írások voltak rajta, de egyik sem tűnt dolgozatnak. Mind Piton betűivel volt írva. Amikor észrevette Harryt, a tanár egyetlen mozdulattal a fiókba tette a papírokat. Kinn maradt azonban egy lista. Harry belenézett. „Bellatrix Lestrange”, jóval lejjebb „Melanie Nett”. Össze-vissza cikázott a szeme a pergamenen. Az összes Halálfaló névlistája, ábécérendben!

- Ne bámészkodj, Potter. Nem azért vagy itt. – mondta ridegen Piton, de nem nyúlt a listához.

- Ön is rajta van? - kérdezte Harry.

- Természetesen, Potter. Mindenki.

- Magának természetes, hogy Halálfaló? – vonta kérdőre a férfit.

- Kezdjünk hozzá! Semmi kedvem veled tölteni az egész estémet.

- Hát persze… Miss. Nettel szívesebben lenne. – mondta, megint Alanre gondolva. Csak nehezen tudta elrejteni előbúvó mosolyát.

- Nem. – felelte keményen a tanár.

- Nem hiszem…

- Legilimens!

Harryt átjárta a jól ismert érzés, és azonnal védekezett. Felemelte a pálcáját, és kimondta az első átkot, ami eszébe jutott.

- Veritas!

A tanár kezéből kiesett a pálca, és hangosan koppanva földet ért a padlón. Piton csak állt, a megszokott jéghideg tekintetével, és nem mozdult. Harry tudta, hogy sikerült a varázslat, de nem akarta az életét kockáztatni. Ha Piton rájön, hogy rászórta ezt az átkot, szíjat hasít a hátából. Tegnap este olvasott erről a varázslatról. Piton halkan, de érthetően megszólalt.

Piton elindult előre.

Lábai egy ajtóhoz vitték, de nem ahhoz, ahol Harry is bejött. Lenyomta a kilincset, és bement. Harry követte. Az ajtó Piton személyes szobájához vezette. A tanár leült egy asztalhoz, és írt. Harry megnézte, hogy mi áll a hosszú pergamenen. „November 26. péntek”

Ez valószínűleg a tanár mai napjáról szólt. Harry olvasni kezdte az első bekezdést.

„A gyűlésen mindenki megjelent. Érezni lehetett a feszültséget. Valaki ma meghal… A Nagyúr megtudta, hogy valaki elárulta. Azonnal magamra gondoltam. Végig kimérten nézett engem, de én érzelemmentes maradtam. Hát vége… De nem! Nem én voltam.”

Nem olvasta tovább. Félt, hogy bármikor megszűnhet a varázslat.

- Jöjjön, menjünk vissza. – mondta a tanárnak.

Piton felállt, de nem mozdult meg. Behunyta a szemét, és mintha kínoznák, olyan arcot vágott. Hirtelen megtántorodott, és leült az ágyára.

- Jól van, tanár úr? – Piton Harry felé fordította a fejét.

Ölni tudott volna a pillantásával. Arca beesettebb volt, mint valaha, szemei dühösen csillogtak. Harry biztos volt benne, hogy a varázslata megszűnt. A tanár összeszorított fogai között préselte ki magából az egyetlen szót.

- Tünés… - Harry belátta, hogy jobb, ha elmegy.

Így nem várta meg, míg a tanár még egyszer szólt. Kiment a szobából, egyenesen a folyosóra. Lassan ballagva sétált fel a lépcsőkön. Mi történhetett Pitonnal? Mitől lett rosszul? Hihetetlen… életemben másodszor megint megsajnáltam.

Észre sem vette, merre megy. A következő lépcsőre akart befordulni, amikor összeütközött valakivel, és hanyatt esett. Tagjait fájlalva állt fel.

- Elnézést, Miss. Nett. – kért bocsánatot. Lehajolt, hogy segítsen összeszedni a nőnek az elejtett lapokat.

- Semmi baj. Mit csinálsz itt? – kérdezte mosolyogva.

- Elvileg a klubhelységbe megyek.

- Az nem a másik irányban van? – ráncolta össze a homlokát a tanárnő.

- De, tényleg… Nagyon szétszórt vagyok ma. Várjunk csak… honnan tudja, hogy hol van a klubhelységünk?

- Hát… jártam már ott egyszer. – felelte hamiskásan a nő. – Nem voltam ám egy kisangyal, amikor idejártam.

- Értem…

- És neked nem okklumencián kellene lenned?

- De, sok mindent kellene… Piton elküldött… sajnos. – tette hozzá mosolyogva. Nett is követte a példáját.

- Mit csináltál már megint?

- Mi az, hogy megint? Kikérem magamnak… nem szoktam semmit csinálni! – felelte Harry megjátszva magát. – Tényleg nem csináltam semmit. Csak védekeztem.

- Aha…- bólintott a nő. – És mivel?

- Hát… az igazság átkával. – a nő megcsóválta a fejét. – De fura, mert amikor elmúlt a hatása, nagyon rosszul lett, majdnem elájult. De azért ki tudott küldeni… - gondolkozott el a fiú.

- Rosszul lett? – kérdezte aggódva. – De hát… mégis mi történt?

- Semmi… csak bement a szobájába, írt, aztán felállt, feloldódott a varázslat, és megszédült. Aztán leült, és kedvesen kiküldött.

- Értem… - hangjából eltűnt az aggodalom, inkább elgondolkozott. – És most mit csinál?

- Nem tudom… de én a helyében aludnék. – Harrynek megcsillant a szeme. – Juj, ezt muszáj megnéznem!

- Nem, menj vacsorázni. – mosolygott elnézően a nő. Harrynek szembetűnt valami, amit már a Roxfort Expressen is észrevett. Ugyanúgy mosolyog Alan is, mint Nett. Ezért volt olyan ismerős!

- Hasonlítanak. – jegyezte meg.

- Ki? – kérdezett vissza szórakozottan a nő.

- Senki, mindegy… Elmegy Pitonhoz?

- Piton professzor még mindig, és eszem ágában sincs hozzámenni. Gyere, menjünk a Nagyterembe.

Harry követte a nőt, és együtt bementek a Nagyterembe. Piton természetesen nem jelent meg a vacsorán.

*

- Mondtam már! Nem tudom, mi baja lett! – mondta immár tizedszerre barátainak Harry, akiknek beszámolt az okklumencia óra történéseiről.

- Miért nem kérdeztél valamit? Mondjuk, hogy mi életének a legnagyobb titka… - kérdezte álmodozva Ron.

- Mert akkor repülök az élők közül. Bár akkor legalább Siriusszal lehetnék…

- Ezt most fejezd be! – szólt rá szigorúan Hermione. – Menjetek aludni, holnap lesz a meccs. Ki kell pihennetek magatokat.

Mind elmentek aludni. Harry beledőlt az ágyba. Kérdezni akart valamit Alantől.

- Alan… Mi a véleményed Pitonról?

- Ezt hogy érted? – moccant meg egy nagy, sötét folt balra Harrytől.

- Mit gondolsz róla? Hogyan jellemeznéd?

- Hát… Nem tudom, mit gondoljak róla. Itt nagyon szemét, de velem soha nem volt ilyen.

- Miért? Milyen volt? – érdeklődött Harry.

- Hát… Nem tudom. Velem jó fej volt, és ezt szó szerint értsétek. Amikor meglátogatott minket, mindig hozott valamit, és mindig foglalkozott velem. Is. Mondjuk csak két-háromhavonta jött el hozzánk, de akkor jól elvoltunk.

- Ugyanarról a Pitonról beszélünk? – szólt közbe Ron is.

- Igen, egészen biztos lehetsz benne. De egyszer már mondtam.

- Igen, de nem fejtetted ki, szóval rajta! Mit tett, amitől olyan jó fej lett? – kérdezte Harry, jól megnyomva a tanárra értett jelzőt.

- Lehetett vele viccelődni, és amikor anyu le akart szidni, ő mindig a védelmemre kelt. Ebben az volt a legjobb, hogy ők soha nem tudtak komolyan veszekedni, mindig nevetés lett a vége.

- Piton nevetett? – kérdezte furcsán csengő hangsúllyal Ron. – Neki csak kegyetlen nevetést tudok elképzelni, örömtelit nem. Sajna…

- Pedig ez tényleg az volt.

- Aztán mi történt? Azt mondtad, hogy csak egy ideig látogatott.

- Igen, nyolc éves koromig. Mondtam, valamin összevesztek, és ennek nem nevetés lett a vége. Csak úgy simán elviharzott.

- És nem kérdezted meg, miért?

- Hát… asszem említettem, hogy lehülyéztem miatta. Megkérdeztem, de nem emlékszem, volt-e rá válasza. Anya meg soha nem mondta.

- És amikor nálatok volt, meddig maradt? – kérdezte Ron.

- Volt olyan, hogy tíz percet, de volt, hogy két hetet is.

- Ilyenkor hol aludt? – érdeklődött Harry, Alan is értette a célzást

- A vendégszobában. – Harry lemondóan sóhajtott.

- Mi van? Mi ez a nagy sóhajtozás? Valamiről már megint lemaradtam…

Alan és Harry egymásra néztek a sötétben. Már mindkettőjük szeme hozzászokott a feketeséghez, így látták egymást körvonalaikban. Harry látta, hogy két csillogó pont felfelé, majd lefelé megy – Alan bólintott.

- Tudod, Ron… Ma reggel beszélgettünk Harryvel… - kezdett bele a fiú, és közelebb ment Ronhoz, és suttogva folytatta. Ron szóhoz sem jutott megdöbbenésétől. – Hát ennyi! De erről hallgass, légyszíves.

- Oké… De szerintem Pitonra ne számíts… különben is… milyen mutáns gyerekei lennének már? – Harry és Alan felnevettek. - És kik a jelöltjeid?

- Nem ismeritek őket. – vont vállat a fiú.

- Ne beszéljünk erről. Valaki még meghallja. – mondta Harry. – Hermionenak igaza van: aludjunk, holnap meccs lesz.