-         Nem is tudtam, hogy unokatesók… - jegyezte meg sértődötten Alan. – Megyek, és beszélek vele…

-         Dehogy mész! Ülj le! – mondta parancsolóan Hermione. – Majd.

-         Biztos nagyon dühös még rád. De mit láttál akkor a merengőben? – kérdezte Harryhez fordulva Ron.

-         Az mindegy. – bújt ki a válasz alól a fiú. – De remélem, gyorsan megtanulom az okklumenciát, mert nem akarom sok időmet azzal a tanárral tölteni.

-         Pedig az elzárkózás hasznos dolog. – szólt közbe Alan. – Kár, hogy Ani ellen nem jó.

-         Miért?

-         Mert ő nem „olvas” a gondolataidban, emlékeidben. Ha akarja, akkor hallja, hogy mit gondolsz. Sajnos nem tudom, hogy hogyan védekezzek ellene. Jó lenne, ha nem tudna mindent. Néha az agyamra megy emiatt, de ő csak nevet rajtam. De egy valamit nem tud… - nyugtatta meg magát a fiú.

-         Mindent tud rólad? – hüledezett Ron.

-         És rólatok is. – bólintott. – És bárkiről, akiről tudni akar bármit is.

-         Ne beszéljünk Nettről, rendben? Mindig nála lyukadunk ki, pedig most is az okklumencia volt a téma. – jegyezte meg Ron.

*

A következő hetek megszokottan teltek. Harry rendszeresen járt okklumenciára, és addig már eljutott, hogy néhány emlék után már mindig védekezett. (Kisebb-nagyobb sérüléseket okozva ezzel a tanárnak.) Piton szerint nem szabadna ennyit húznia az időt, hanem az első emlék előtt védekeznie kellene.

Egy októberi napon, amikor ő és Ron a mutáns állatokról írták a dolgozatukat Hagridnak, Parvati és Lavander ment oda hozzájuk.

-         Sziasztok… ö… ne haragudjatok de… tudjátok, hogy hajtóként benne vagyunk a kviddics csapatban… - kezdte Lavander.

-         De nem lenne időnk az edzésekre, mert délutánonként Trelawneyhoz járunk a jövő héttől, jóslástan tanfolyamra. –hadarta el barátnője. Ron és Harry egymásra néztek.

-         Értjük. Szóval kiléptek. – foglalta össze Ron.

-         Igen. – felelte feszengve a két lány.

-         Jól van, gondolom, nem tehetünk ellene semmit… - mondta Ron.

-         Sajnáljuk, biztosan találtok nálunk ezerszer jobb hajtókat. Különben is végzősök vagyunk…

-         Persze… semmi gond, majd megoldjuk. – mondta Harry. Miután a két lány felment a hálójukba, sötéten hozzátette. – Csinálhatjuk meg a plakátot is…

*

Közeledett a kviddicsválogatás időpontja, amit egy szombati nap délelőttjére tűztek ki. Péntek este, miután Harry visszaért okklumenciáról és a fotelhez csapta a táskáját, a másnapi válogatásra terelődött a szó.

-         Alan… nem azt mondtad, hogy a régi sulidban hajtó voltál? – kérdezte váratlanul Hermione.

-         De, igen, csak…

-         Akkor gyere el a válogatásra!

-         Menjek? – kérdezte eltöprengve a fiú. Harry felismerhetetlen érzést vett észre az arcán. – Anya kitekerné a nyakam…

-         Honnan tudná meg? – kérdezte Ron.

-         Gyere! Kíváncsi vagyok, hogy játszol! – kérte Harry. – Anyukáddal meg ne törődj!

-         Elvégre ő is ezt teszi… - jegyezte meg sötéten Hermione

-         És akkor még én vagyok tapintatlan… - sértődött meg Ron.

-         Megkérhetlek titeket valamire? – kérdezte alig észrevehető dühvel a fiú. – Kérlek, ne szidjátok az anyámat. Nem ismeritek, nem tudhatjátok, milyen. – a jelenlévők lesütötték a szemüket. – Egyébként nagyon is törődik velem, csak ez kívülről nem látszik.

-         Ne haragudj… csak kifutott a számon… - kért bocsánatot a lány.

-         Semmi baj…

-         Jó, mindegy. Lényeg, hogy gyere! Kérlek! – terelte gyorsan vissza a beszélgetést Ron, csillogó szemekkel.

-         Nem is tudom… na jó… egy próbát megér.

-         Szuper! Egy hajtónk akkor már van is. – futott előre örömmel Ron.

-         Nem is láttál még játszani, te lökött! – torkollta le nevetve Alan a fiút.

-         És? Kíváncsi vagyok, kik jönnek majd…

-         Nem akarok beleszólni – szólt közbe Hermione -, de csupa végzősből áll a csapat.

-         Az mindegy. Ez az új nemzedék gondja, nem az enyém. A másik hajtó biztosan fiatalabb lesz nálunk.

*

Harry másnap korán kelt. Megfogta a Tűzvillámját, és a klubhelységbe ment. Ott várt a többiekre. Bő tíz perc múlva Alan is megjelent.

-         Neked is Tűzvillámod van? – kérdezte a seprűre pillantva.

-         Aha, neked is? - kérdezte meglepetten Harry.

-         Igen, anyutól kaptam a szülinapomra.

-         Jó szegények lehettek… - jegyezte meg mosolyogva Harry. Alan nem válaszolt. Leült egy fotelba, és elgondolkozott. – Valami rosszat mondtam?

-         Nem, dehogy, csak… - itt elhallgatott. – Köszönöm.

-         Ö… mit? – kérdezett vissza értetlenül bámulva a fiút.

-         Azt, hogy ilyen rendesek vagytok velem. – felelte.

-         Ugyan, ezt nem kell megköszönnöd! Nagyon rendes, és jó fej srác vagy, miért ne bánnánk veled rendesen?

-         A „rendes” jelzőt még senki nem mondta rám. – vigyorgott megkönnyebbülve Harryre. Ő is elmosolyodott. – Tudod, elég rossz fiú vagyok. A magatartásommal már kis pisis koromban is gondok voltak… - mesélte nevetve.

-         Miért? Mit csináltál? – érdeklődött Harry.

-         Hát… anyu mesélte, hogy folyton feldöntöttem mindent, és törtem-zúztam. Persze a legnagyobb jóindulattal. – Harry felvonta a szemöldökét. – Egyszer, amikor anyu és a nevelőapám veszekedtek valamin, akkor én odaálltam közéjük. Anyu épp föl akarta pofozni, mert elege lett, amikor „véletlenül” a lábára ejtettem egy vázát, ennek megakadályozása érdekében. – mesélte mosolyogva a fiú. – A váza ugyan eltört, de anyunak nem lett semmi baja. És a hatást is megtette, kibékültek, és nevetni kezdtek rajtam. De volt egy másik eset is, amikor csak unatkoztam. Kimentem a nappaliból a kertbe. Hatalmas-nagy birtokon laktunk. A házigazdák baglyokat tenyésztettek. Én három évesen odasétáltam, valahogy sikerült kinyitnom az ajtaját a házuknak, és egyesével szépen beledobáltam őket a mellettem lévő lócitromba… nem voltak nagyon hálásak érte a madarak… Amikor a bentiek meghallották a nagy huhogást, kijöttek, és szakadni kezdtek a nevetéstől. De volt ott valaki, aki nem nevetett. Egy velem egykorú lány. Ő dühösen nézett rám, bizonyára azért, mert az ő kedvence is talpig trutyis volt. Ő sosem szeretett engem – gondolt vissza a fiú. -, mert neki nagyon szigorú szülei voltak. Mondjuk velem ők is jól bántak, nem szidtak le soha. Akikről most beszélek azok amúgy a keresztszüleim. – tette hozzá csak úgy mellesleg.

-         Kis bajkeverő… - nevetett fel Harry. – Hedvig szerintem soha többé nem jönne a közelembe, ha ilyesmit tennék vele… - Az ablakon valami kopogni kezdett. Harry azt hitte, hogy Hedvig az, de aztán rá kellett jönnie, nem az ő baglya. Alan azonban felpattant, és kinyitotta az ablakot.

-         Szervusz Milo! – köszönt a madárnak, és beengedte.

-         Ő a te baglyod?

-         Nem… ő az áldozataim egyike. – mosolygott Harryre.

Milo elég különlegesen festett: a melle fehér volt, és a háta felé egyre barnábbá vált. Nem is barnává, hanem arannyá. Gyönyörű volt. Harry még sosem látott képen sem ilyen baglyot.

-         Milyen fajta? – kérdezte érdeklődve.

-         Elég sokféle… Az anyja biztosan hóbagoly. Az apja meg… az is keverék lehetett. Szerintem macskabagoly, a színe, és a mintája alapján. – elmélkedett, miután megsimogatta a bagoly fejét.

-         Így ismered őket? – lepődött meg Harry.

-         Persze, mondtam, hogy tenyésztettük őket. – válaszolta, és leoldozta a bagoly lábára rögzített levelet.

-         Kitől jött?

-         Pillanat… - mondta, és bontogatni kezdte a borítékot. Elolvasta a kihúzott levelet, majd elmosolyodott. – Imádom! – kiáltott fel örömteli hangon. – Anyu írt. Ani elmondta neki, hogy jelentkezem a kviddics csapatba, és ezt írta. – mondta, és Harry kezébe nyomta a levelet. A fiú tétován belenézett, és olvasni kezdte. A nő gyönyörűen írt. Hermione és Dumbledore írásának keverékére hasonlítottak legjobban a betűi.

Szia Alan!

Ne haragudj, de rengeteg a dolgom, és tudom, hogy már ezerszer mondtam.

Ani írta, hogy a Griffendélesek csapatába hajtókat keresnek, és biztosra vette, hogy jelentkezni fogsz, ha én ellenzem is…

Azt azért elvártam volna, hogy szólj.

De mindegy. Majd írd meg, hogy hogy ment, szurkolok! (Istenem, a végén még elérem, hogy normálisnak nézzél!) Nagyon vigyázz magadra!

Szeretlek: anya

-         Jó fejnek tűnik… Tök jól kezelte a dolgokat! Mondjuk ez csak egy levél, de akkor is… mintha sugározna belőle a komolytalanság… - fejtette ki véleményét Harry.

-         Igen, szeret viccelődni, és mi tagadás, tud is. Tök jó, hogy csak egy szidó mondata volt… és azt sem gondolta komolyan, az biztos. Viszont Anit megfojtom… Imádom, hogy neki mindig tudatnia kell mindent vele… - mondta viccelődve. – De nem… én szeretem Anit, nagyon.

-         Igen, az látszik…

-         Jó reggelt! – ásított Ron. – Megyünk?... Mi az?

-         Anyutól egy levél. – felelte Alan, és neki is odaadta.

-         Szuper! Akkor most már tényleg semmi akadálya, hogy csapattag legyél.

-         Nem azért, de kettő is van… - mondta elgondolkozva Harry. – Egyik biztosan nem az, de azért mondom: az, hogy hogy játszik Alan.

-         És mi a másik? Ez nem tűnik vészesnek… - vonta meg a vállát Ron.

-         McGalagony.

-         Tényleg… nem érdekel… akármit is mond, Alan benne van a csapatban. Menjünk… A reggelit már úgyis lekéstük.

Kimentek a seprűikkel a kezükben, és az előcsarnokban vártak. Hamarosan megérkezett két terelőjük, Dean és Seamus, és Ginny hajtó szerepében.

-         Ő Ginny, a húgom. – mutatta be a lányt Alannek Ron. A fiú komoly arccal a lányhoz fordult.

-         Öhm… szia! – köszönt, és mint ritka alkalmak egyikeként zavartságot tükrözött az arca. Ginny azonban nem köszönt vissza, hanem elfordult, és nevetni kezdett.

-         Mi olyan vicces?

-         Már ismerjük egymást. – felelte a lány helyett Alan. – Amióta találkoztam Freddel és Georgedzsal.

-         Tényleg, ez eszembe sem jutott… Jó reggelt tanárnő. – köszönt az érkező McGalagonynak.

-         Jöjjenek. – biccentett a nő.

Kimentek a tölgyfaajtón. Csendben haladtak a kviddicspálya felé. Harry látta, ahogy Ginny és Alan zavartan nézelődnek, észrevette, hogyha két barátja pillantása véletlenül találkozik, akkor mindketten a nevetéssel kezdenek harcolni

Amikor megérkeztek, átöltöztek, és vártak. Még volt negyedóra a megbeszélt időpontig.

-         Nem repülhetünk, amíg várunk, tanárnő? – kérdezte Ron. McGalagony végignézte őket, majd fejbiccentéssel jelezte, hogy menjenek.

Harry nagyon örült, hogy felszállhat. Mielőtt azonban bárki bármit is tehetett volna, Alan Harryt súrolva felrepült a magasba. A fiú csodálatosan repült. Harry még senkit nem látott, aki így kezelte a seprűjét, még a Világkupa Döntő sem. Lenyűgözöttsége ellenére pár pillanat alatt utolérte a többiekre váró fiút.

-         Hol tanultál így repülni? – ámuldozott. – A Világkupán sem repült így senki, és akkor még nem játszottunk…

-         Jaj, ne szórakozz már! Nem vagyok profi.

-         Dehogynem! Teljes mértékben! Hol tanultál így repülni?

-         Kösz! Magamtól tanultam, nem nagy dolog…Meg anyutól biztosan nem, hiszen ő utálja az egészet, úgy ahogy van. – nevetett fel. – Imádok így lebegni, olyan mintha szabad lennék.

-         Aha, igen, tudom milyen szuper érzés! – bólogatott hevesen Harry is. Ő is ismerte ezt az érzést. – Nézd! Jönnek!

-         Verseny? – kérdezte a fiú. Harry mosolyogva bólintott. Végig fej-fej mellett zuhantak, majd a földtől néhány centire egyszerre érkeztek meg.

A válogatásra rengetegen jöttek el. Már majdnem tizenegy óra volt, amikor befejezték. Az egyik hajtó Cathleen Morg lett, a másik természetesen Alan. Cathleen harmadikos volt, hosszú, fekete hajú, és tökéletesen bánt a seprűjével. McGalagonynak sem volt semmi kifogása az új játékosok ellen, amin Harry és Ron is nagyon meglepődtek. Még maradtak pár percet, amíg megbeszélték az edzések idejét, és a tanárnő tájékoztatta őket arról is, hogy az edzéseken egy tanár fogja őket felügyelni.

Harryék magukban remélték, hogy nem Piton fogja végigülni az edzéseiket, mert akkor mind abbahagyják a játékot.

Felmentek a klubhelységbe, ahol Dean és Seamus egy külön sarokban foglaltak helyet, Cathleen felment a lányokhoz, Ginny pedig a fiúkkal maradt, és megvárta a lépcsőn lejövő Hermionet. A lány örömmel fogadta a hírt, hogy Alan is bekerült a csapatba. Alan neki is megmutatta anyja levelét. Hermione véleménye kicsit megváltozott a nőről, méghozzá jó irányba.

-         Mi anyukád foglalkozása? – érdeklődött.

-         Hát… ö… – dadogta a fiú. – Szóval… nincs kimondott munkája… - felelte kelletlenül.

-         Akkor hogy lehet sok a dolga? Csak azt ne mondd, hogy hosszú lenne elmagyarázni!

-         Jó, jó! Akkor inkább nem mondok semmit!

-         Naaa! Légyszi! Érdekel!

-         Nem. – válaszolta, és Ginnyre nézett. A lány mosolygott.

-         Most már tényleg mondjátok el, hogy mi olyan vicces! – szólt rá Ginnyre és Alanre Ron. A két gyerekből egyszerre tört ki a nevetés, amit néhány percig abba sem hagytak. Mikor kicsit lenyugodtak, Alan leült az egyik fotelbe, Ginny meg az ölébe. Harryék elkerekedett szemmel nézték őket.

-         Már nagyjából öt és fél hónapja járunk. – felelte Ginny. Alan barátaira nézett, akiknek az arca hatalmas meglepettséget tükrözött, de mosolyogtak.

-         Szóval vele leveleztél egész nyáron! – jelentette diadalmasan Ron. – De miért nem mondtátok el előbb?

-         Jaj már, Ron! – szólalt meg Hermione a kis pár helyett. – Egyáltalán nem tartozik rád, hogy Ginny kivel jár, és kivel nem, még ha a húgod is. Alant meg nem ismered annyira, hogy megossza veled a magánügyeit. – magyarázta.

-         Igaz… de akkor is! – nevetett fel. – Öt és fél hónapja?

-         Igen. Először az Abszol úton találkoztunk, mert mindig ott volt a bátyáitokkal, aztán egyre több randit beszéltünk meg… - mondta Alan.

-         Akkor te már biztosan láttad az anyukáját!

-         Nem. – felelte a lány helyett Alan. – Még ő sem.

-         Ez, sajna, így van. – mondta a lány, és még jobban odabújt a fiúhoz. – Olyan titokzatos vagy. – tette hozzá szemrehányással a hangjában, és megpuszilta a fiút.

-         Sajnálom…

-         Ginnyhez járkáltál, amikor „dolgod” volt? – kérdezte Harry.

-         Is, de nem csak…

-         Igen? Hol voltál még? – kérdezte némi féltékenységgel a hangjában a lány.

-         Egy „lánynál”…

-         Mindjárt gondoltam… Na, de kinél?

-         Melanie Nett professzornál.

-         Hogy bírsz beszélni azzal a nővel? Úgy értem, nagyon rendes, meg minden, de egy tanár…

-         Igen, de én nem tanárként kezelem. Felnőttként nézek rá, mivel már jó pár éve az… Na jó, viccet félretéve, nagyon szeretem, mintha….

-         Az anyád lenne? – kérdezte Hermione.

-         Aha… Sokat tett értem.

-         Például? – kérdezte Harry. Nagyon kíváncsi volt.

-         Megmentette az életemet. - felelte büszkeséggel, és elismeréssel a szemében. – Tud rólam mindent, ismer, mint a tenyerét. És én is őt.

-         Akkor mesélj róla! Milyen Halálfaló volt?

-         Szörnyű. Halálfalónak szörnyű. Túlságosan emberi. Ani nem egy Lestrange-féle, érzéketlen tetű.

-         Szóval őt is ismered? – érdeklődött Hermione. – Komolyan mondom, több Halálfalót ismersz, mint Piton.

-         Nem hiszem. Csak annyit, mint ti. Plusz, mínusz egy. Ani sosem volt igazi Halálfaló, ha úgy vesszük, csak rossz passzban volt, és rossz döntést hozott, de megpróbálta kijavítani a hibáját, és bizonyos fokig sikerült is. Nem megyünk ebédelni?

-         De, persze... – felelte tétován Ron. Ginny felállt, és velük együtt elment a Nagyterembe.