A péntek délutáni órán azonban ismét talárban és mosolygós arccal tanított. Azon az órán varázsoltak először. Nagyon kellemes hangulat uralkodott a teremben, többen nevettek is. A csoportot két részre osztotta, külön a Griffendéleseket, és a Mardekárosokat, mert a Mardekárosok még a patrónus idézés varázsigéjét sem tudták. Elmondta még egyszer, hogy hogyan is kell megidézni egy patrónust, és felszólította Malfoyékat, hogy keressenek egy boldog emléket. Közben be is mutatta. Egy hatalmas párduc formájú, gyöngyházfényű lény cikázott a teremben.

-         Imádja a macskákat. – magyarázta Alan.

-         Neked miként jelenik meg? – érdeklődött Hermione.

Alan felemelte a pálcáját, és kimondta a varázsigét („Expecto patronum!”). Egy másik nagymacska bújt ki a pálcájából, de ez nem párduc volt. Nett egy pálcaintéssel eltüntette a két lényt.

-         Ez egy ocelot volt.

-         Aha… és az mi? – kérdezte Harry.

-         Észak-Amerikában honos nagymacska. Anyám tud azzá változni.

-         Be van jegyezve? – kapott a szón Hermione.

-         Egy árva szóval nem mondtam, hogy animágus lenne. – felelte egyszerűen a fiú.

-         Gyakoroljatok ti is. – szólt nekik oda mosolyogva a nő. – Kellene ide egy dementor, úgy hatásosabb lenne… - gondolkozott el.

-         Sajnos nem megoldható. – sóhajtott fel álsajnálattal Ron.

-         Dehogynem. Számomra igen, csak egy mumus kell. – súgta oda neki Harry. – De nem ragaszkodom hozzá.

Hermione, Ron és Harry is megidézték a maguk patrónusát. Harry pillantása Malfoyra tévedt. Rengeteg fénylő lény volt a teremben, de Harry látta, ahogy egy kígyó alakja eltűnik a fiú pálcájában. Nem különösebben lepte meg a dolog, elvégre Malfoy ízig-vérig Mardekáros volt, a háznak pedig kígyó a jelképe. Nem telt el sok idő, és kicsöngettek. Harry úgy érezte, hogy tíz perc sem telt el az órából, de amikor megnézte mennyi is az idő, rá kellett jönnie, hogy tényleg vége az órának. Örült, mert hétvége következett, de ugyanakkor le is volt hangolva: aznap ötre beszélték meg Pitonnal az okklumencia gyakorlását. Felvette a táskáját, és kiment a teremből. A lépcsőnél bevárta barátait, akik társalogva közeledtek.

-         Használtál már dementor jelenlétében is patrónusbűbájt? – kérdezte Ron.

-         Aha, negyedikben… A sötét varázslatok kivédése tanárunk őrült egy pasas volt… Nem volt engedélyezve, hogy dementort hozzon az iskolába, nem hogy az óránkra. Amikor az igazgató megtudta, és bejött, ordibálni kezdett vele. Egyik tanár sem figyelt a dementorra, és az csak úgy szórakozásból rám támadt. Én meg védekeztem. – mesélte a fiú. – Csak vacsoránál lehet enni? Mindjárt éhen halok…

-         Elvileg igen. De lemehetünk a konyhába, ha nagyon éhes vagy… - vetette fel Ron.

-         Igen, menjünk! – élénkült fel Hermione. – Már olyan régen láttam a manókat. Hallod, Harry?

-         Igen, hallom. Most megyünk, vagy lepakolunk előtte?

-         Rakjuk le a cuccokat, aztán mehetünk. – javasolta Ron.

Felvitték a holmijaikat a klubhelységbe, majd lementek a folyosóra, amelyről a konyha nyílt. Megálltak a gyümölcsös képnél. Hermione megcsiklandozta rajta a körtét, mire a kép feltárult, és utat engedett nekik a konyhába.

-         Harry Potter! – sipította egy fülsüketítően magas hang. – Dobby nagyon örül, hogy újra láthatja Harry Pottert! Lehozta a barátait is, uram? Dobby nagyon-nagyon boldog!

-         Szia Dobby! Hogy vagytok?

-         Dobby jól van, és Winky is kiheverészte a régi gazdáját. Most már nagyon jól érzi itt magát, uram! Kérnek egy teát, uraim és kisasszonyom? – kérdezte Ronékhoz fordulva. Alan jót mosolygott a manó izgatottságán.

-         Igen, kérünk, köszönjük. – válaszolta Hermione, és Dobby elszaladt.

-         Aranyos. – foglalta össze véleményét Alan. – Régóta ismeritek?

-         Én másodikos korom óta. „Megmentette” az életemet… - kezdett bele Harry Dobby mentőakcióinak a történetébe. – Ők pedig negyedikben ismerték meg. – fejezte be.

Dobby és néhány kollégája hamarosan négy csészével, teával és egy boltra való finomsággal tért vissza.

-         Ő Alan Fonce, Dobby. – mutatta be Hermione a fiút.

-         Az úr biztosan nagyon rendes, önzetlen, és nagy varázserejű és bátor, mert Harry Potter barátja! – sipította nagy komolyan a manó. – Dobby nagyon örül, hogy megismerhette az urat.

-         Köszönöm, de én nem ilyen vagyok…

-         Ne vitatkozz, Harry-mániás… - súgta a fülébe Ron.

Dobby elmesélte, hogy mik történtek a konyhában. Winky gyógyulásának történetét, és azt is mondta, hogy Dumbledore óvatosságra intette őket, Voldemort visszatérése miatt.

Alan hamarosan jóllakott. Harry ijedten ugrott fel, amikor ránézett az órájára. Öt múlt tíz perccel! Piton meg fogja ölni! Gyorsan elköszönt, és az alagsori helységbe rohant, amilyen gyorsan csak tudott. Megállt az ajtó előtt, kifújta a levegőt, bekopogott, és kinyitotta az ajtót, a legrosszabbra felkészülve. Piton az asztala mögött ült, kifejezéstelen arccal, és az ajtóban álló Harryt méregette

-         Elnézést, tanár úr, csak…

-         Nem érdekel, Potter. – vágott közbe a tanár. – Tudod, mi a dolgod, ne húzzuk az időt.

-         Igen, persze… - Harry meglepődött azon, hogy a tanár még csak nem is dühös, és le sem szidja, amiért elkésett. Megpróbálta kiüríteni a fejét, kevés sikerrel.

-         Háromra. Egy… - kezdte unott hangon. – Kettő… Három. Legilimens!

Harrynek ismét betódultak az agyába az emlékek. Ahogy a Bölcsek kövét próbálja megmenteni… Sirius és Lupin magyarázzák Sirius ártatlanságának történetét… Piton leveszi magáról a láthatatlanná tévő köpenyt… ahogy Sirius beleesik a függönybe, és Harry utána kiabál…

Ezen a ponton Harry szívét és egész testét három érzés járta át: a düh, a szomorúság és a szeretet. Azt akarta, hogy hagyják békén, nem akarta felidézni a fájdalmas pillanatot.

Hagyj békén! – csendült egy hang a fejében - Hagyd abba! - kiélesedett előtte Piton arca, és egyik pillanatról a másikra a tanár elejtette a pálcáját. Harry fejébe ismét a tanár emlékei ömlöttek… egy tizenéves fekete hajú fiú dühösen veszekszik egy korabeli lánnyal, majd a lány megpuszilja, és elmegy… fekete csuklyás alakok állnak egy piros szemű, kígyó arcú férfit, és egy másik csuklyást körül. Voldemort beszél a csuklyáshoz, aki erre a hozzá legközelebb álló Halálfalóhoz megy, aki csak sötéten ennyit mond: „Nagyszerű…”

-         Jól van, Potter. – csendült egy rideg hang. Piton falfehér arccal állt felette, ugyanis Harry valahogy megint a földön kötött ki, de nem volt ereje felállni. – Meglepő tudni, hogy fejlődő képes vagy.

-         Tanár úr… az utolsó emléke… egy… egy… az…?

-         Abbahagynád a dadogást? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Igen, az egy gyűlés volt, és a Sötét Nagyúr állt középen. A legemlékezetesebb a számomra. Az tette tönkre az életemet. – mondta kifejezéstelen és érzelemmentes hangon, és arccal.

-         Miért? – kérdezte tétován Harry. Piton belefúrta sötét szemeit Harry tekintetébe. Harry a fejében a professzor hangján hallotta a választ: „Semmi közöd hozzá!”

-         Próbáljuk meg újra. Ne hagyd, hogy az emlékeidben kutassak, Potter, mert következménye lesz.

-         Igyekszem… - morogta maga elé.

-         Nem úgy vettem észre… Egy… kettő… há… Tessék! – mondta, mikor kopogtattak az ajtón. Harry örült, hogy egy kis időt nyer. Az ajtó felé fordult, amin Melanie Nett lépett be.

-         Elnézést, Perselus, de ezt ott hagytad Dumbledorenál. Szia Harry! – mosolygott a nő, és egy fekete könyvet nyújtott Piton felé.

-         Jó estét, tanárnő. – köszönt, és végre feltápászkodott a földről. Zavarban érezte magát. Piton csak egy biccentéssel köszönte meg a könyvet.

-         El is olvastad? – kérdezte vádló gúnnyal a hangjában a nőtől.

-         Persze, minden vágyam, amint azt te is tudod. Nem nagyon foglalkoztat, mi van benne, úgyis kiszedem belőled, ha nagyon érdekel. – mosolygott a férfira. – De most inkább nem is zavarok, sziasztok. – mondta felsóhajtva.

-         Viszlát… - mondta Harry. Piton megint csak biccentett.

-         Folytassuk…

-         Mi az a könyv, tanár úr? – kérdezte kíváncsian Harry. Tudta, hogy nem fog választ kapni, de nem akart okklumenciával foglalkozni. Piton néhány pillanatig némán fürkészte Harry arcát, közben az állát simogatta, aztán megszólalt.

-         Érdekelne, igaz? Gondolom az is, ami benne van…

-         Biztosan… - bólintott bizonytalanul a fiú.

-         Ez a te nagy bajod, Potter. Mindent tudni akarsz, és a kíváncsiságod bajba sodor. Túl fontosnak képzeled magad.

-         Nem képzelem fontosnak magam! Maga nem ismer engem, nem tudja, hogy milyen vagyok. Bárki mást is bajba sodor a kíváncsisága. – felelte fellángoló dühvel Harry.

-         Nem feltétlenül. – mondta higgadtan a tanár. - De ne húzzuk az időt, más dolgom is van.

-         Akkor megyek, hagyom dolgozni… - vetette fel reménykedve, és már indult volna az ajtóhoz.

-         Ne is álmodj róla. – mondta gyötrően a tanár, és egy pillantással visszaparancsolta Harryt az asztalhoz.

-         De önnek is jobb lenne. Kölcsönösen utáljuk egymást, akkor minek vesződünk itt? – csattant fel, maga sem értette, hogy hogyan mer így beszélni Pitonnal. De a tanár – a világ nyolcadik csodájaként – elmosolyodott. Ez a mosoly nem vicsorgás, vagy gúnyos fintor volt, hanem olyan mosoly, amit egy vicces dolog hallatán ejt meg az ember. – Mi olyan vicces? – reccsent rá a tanárra.

-         Tisztelet, Potter. Hallottál már róla?

-         Utálom, hogy ilyen nyugodt tud maradni, miközben más tombol… - morogta.

-         Ez az okklumencia és a legilimencia alapja. – felelte zavartalanul a tanár. A mosoly ugyanúgy ott maradt az arcán.

-         Lehet, de engem akkor is idegesít… tanár úr.

-         Ne nekem panaszkodj. Nem vagyok rád kíváncsi, Potter.

-         Nem mondja… Elmehetek?

-         Nem. – hangzott a tömör válasz.

-         Ezt most élvezi, igaz? Különben mit nevet annyit? Most pótolja ezt a három évtizednyi lemaradást? – Harry egyre dühösebb lett.

-         Nem mondom, hogy nem jó nézni, ahogy kínlódsz, de a jókedvemnek hozzád semmi köze. – felelte nyugodtan a tanár.

-         De Miss. Nettnek van, igaz? – kérdezte a fiú epésen. Piton megint méregetni kezdte Harryt, és próbált valamit az arcáról leolvasni, aztán válaszolt.

-         Igaz. De ehhez neked megint semmi közöd…

-         Kibékültek? – Piton felvonta a szemöldökét, mire Harry folytatta. – Elég hangosan tud ordibálni, tanár úr.

-         Volt miért, Potter. Megmutathatom, milyen közelről hallani… - felelte fenyegetően és közelebb hajolt Harry arcához. Harry undorodva rámosolygott a tanárra.

-         Nem érdekel, tanár úr. – felelte. Fejébe hirtelen szúró fájdalom nyilallt. Nem a sebhelye fájdult meg, tudta, hogy ennek az egésznek semmi köze nincs Voldemorthoz, de akkor mégis minek van köze?

-         Te tényleg könnyű préda vagy, Potter. – állapította meg Piton, mit sem törődve Harry válaszával. A mosoly leolvadt az arcáról.

-         Nem értem mire gondol, tanár úr… - Harry úgy érezte, mintha amit két perccel ezelőtt mondott volna, az csak álom lett volna. – Mi történt? Miért voltam ilyen… ilyen…? – kérdezte zavartan.

-         Őszinte? Kényszeríttettem a tudatalattidat, hogy mindent kimondj, amit gondolsz.

-         Miért? És mióta?

-         Az okklumenciához tartozik. Egy „Miért?”-es kérdésed után könnyen sikerült annyira behatolnom a fejedbe, hogy az őszinteségre kényszerítselek. Túl gyenge vagy. A Sötét Nagyúrnak még hamarabb és még hatásosabban sikerülne bejutnia az elmédbe.

-         Nem én vagyok a gyenge! Hiszen maga nem mondja ki Voldemort nevét! – felelte bosszúsan.

-         Megvan rá az okom, hogy így hívjam. – felelte kimérten a tanár.

-         Talán, mert Halálfaló? – célozgatott a fiú minden óvatosságot félretéve.

-         Nem. – susogta hidegen. – De akként élek, Potter.

-         Ja, persze… a kémkedés, igaz?

-         Valamit elfelejtettél. – mondta szenvtelenül, és hátradőlt a székében.

-         Tanár úr…

-         Nem könnyű kettős szerepet játszani, Potter. Az nem baj, ha Dumbledore előtt szólom el magam, de a Nagyúr előtt ez végzetes hiba lenne. Egyetlen Halálfaló hívta csak Voldemortnak, de az nem én vagyok. És már megint kíváncsi vagy. – felelte közönyösen.

-         Ki az? – mondta mit sem törődve a tanár megjegyzésével.

-         Ismered. Nem rég járt itt, Potter. – ingatta a fejét.

-         Nett?

-         Miss. Nett. Igen, ő. Elég nagyszájú nő…

-         De önnek épp ez tetszik, nemde? – mondta kicsit túllőve a határon. Piton habozott a válasszal. Töprengve méregette Harryt. Aztán…

-         Nem. – felelte végül. - Régóta ismerjük egymást, Potter, nem is tudod mióta…

-         Mióta? - kérdezte azonnal, Piton már mondta is a választ.

-         Ha hiszed, ha nem, nem veled fogom megosztani a családom történetét.

-         Önök rokonok, tanár úr? – kérdezte meghökkenve Harry.

-         Bizonyos mértékig, Potter. És most…

-         Várjon! Mennyire rokonok? – Piton megcsóválta a fejét, aztán lemondóan válaszolt.

-         Unokatestvérek vagyunk. Most pedig… Legilimens! – mondta váratlanul. Harry nem számított a támadásra, de elméje furcsamód üres maradt. Legalábbis most nem jelentek meg az emlékei.

-         Capitulatus! – kiáltotta, pálcáját a tanárra szegezve, akinek ismét kirepült a kezéből a sajátja. Ezúttal nem jelentek meg a tanár emlékei sem az ő fejében.

-         Életedben először – és valószínűleg utoljára – sikerült legyőznöd.

-         Meg sem dicsér?

-         Miért tenném? Teljesen hidegen hagy a sikered, Potter.

-         Gondoltam, ahogy minden más is. – felelte mogorván, és az ajtó felé sandított.

-         Csak nem rossz kedved van, Potter? – kérdezte csípősen a tanár.

-         Hogy önt idézzem: Semmi köze hozzá! – most először Harry egyenlőnek érezte magát a tanárral szemben. Volt ereje, és bátorsága visszavágni neki.

-         A mai foglalkozásnak vége. Tudod, mi a feladatod, nem is mondom, úgysem fogsz gyakorolni. – mondta hanyagul, és hátat fordított Harrynek. Az asztala mögötti szekrényben kutakodott, aztán elővett belőle egy fémtálat. Harrynek összeszorult a torka. Emlékezett rá, hogy mi történt a legutóbbi merengő-látogatásakor. - Most is bele szeretnél lesni, vagy elmész végre?

Harry fejében már megfogalmazódott a válasz, de szavak helyett megrázta a fejét, és kiment.