Csendben ették a reggelijüket. Amikor eljött az ideje, felálltak, és elindultak sötét varázslatok kivédésére.

-         Hány tekercset írtál, Hermione? – kérdezte pimaszkodva Ron.

-         Ötöt, de a végét nagyon kicsi betűkkel kellett, mert nem akartam új tekercset kezdeni. Elég nehezen lehet elolvasni…

-         Gondolom, mivel eleve icipici betűkkel írod a dolgozatokat… - megérkeztek a terem elé.

A Mardekárosok már ott voltak, és valamiről izgatottan sustorogtak. Harry meg is lepődött, hogy Malfoy nem köt belé. Becsöngettek. Harry nekidőlt a falnak, Alan a semmibe bámulva törte a fejét valamin, Ron és Hermione pedig beszélgetéssel töltötték az időt. Egyszer csak a semmiből megjelent Piton. Nagyon dühösnek látszott, és a szokásosnál is undokabb képet vágott. Harryéknek volt rá tippje, hogy miért. Csak nem ő fogja tartani az órát? – futott át mindannyiuk fején a rémisztő gondolat. Azonban a tanár nem állt meg, csak szétnézett, majd visszafordult, és eltűnt egy felvezető lépcső sarkán.

- Ez meg mi volt? – kérdezték többen.

A kérdésre senki sem tudta a választ, de mégis izgatottan suttogva találgatták, hogy mit csinált itt a tanár.

- Lehet, hogy ő tartja az órát, csak nem hozta a kulcsot… - hangzott Dean verziója.

- Mire való a varázslat? – jött a cáfolat.

Öt-hat perc telt el így, amikor megjelent Nett és Piton is a lépcsőn. Mindenki várakozással és megdöbbenéssel teli arccal nézte a két tanárt, akik egymásra sem pillantottak. Piton elindult lefelé a lépcsőn, Nett pedig a terembe tartott. Kinyitotta az ajtót, és beengedte a diákokat. Harrynek furcsa érzése támadt. Valami nagyon különös volt a nőben. Vagy inkább rajta. Ugyanis nem talárt viselt, hanem hagyományos mugliruhát. Néhányan – köztünk Lavander és Parvati is – összesúgtak az öltözékén. A nő ügyet sem vetett rájuk, leült a helyére, és fáradtan dörzsölgette a szemét. Aztán kicsit összeszedte magát.

-         Jó reggelt!

-         Önnek is… - mondta gúnyosan Malfoy.

-         Nem igazán volt az, remélem, nektek viszont igen. – felelte a nő. – Vegyétek elő a könyveiteket, és a dolgozatokat. – Hermione felemelte a kezét. – Tessék! – szólította fel újabb szemdörzsöléssel.

-         Összeszedjem a dolgozatokat? – ajánlotta fel.

-         Nem, köszönöm. – válaszolta fáradtan mosolyogva, és intett egyet a kezével, mire a sok megírt dolgozat a levegőbe repült, és sorban a tanári asztalra érkezett. – Így gyorsabb.

A tanárnő az óra további részében többé-kevésbé tanár módjára viselkedett, de a viseletét még mindig kritizálták a lányok. Mindenki észrevette, hogy valami nincs rendben vele. Mivel a Halálfalókról már a múlt héten elmondott mindent, így áttértek a varázslatokra, amiket használni szoktak. Egyiket sem mutatta be, mivel nem tartotta lényegesnek, Kupor már úgyis elmondott és megmutatott mindent a főbenjáró átkokról. Harry sejtette, hogy nem ez az igazi ok. Egész órán hiányolta a tanár mosolygós arcát, és arra jutott, hogy ha Pitonnak a mai óráján akár egy rossz szava lesz hozzá, Harryhez, akkor kegyetlenül vissza fog vágni. Gyanította, hogy ez be fog következni, és előre örült. Amikor vége lett az órának a nő nem adott nekik leckét. Kimentek a teremből és lassan elindultak a pinceterembe.

- Elég sok nyomot hagyott Netten a múlt esti veszekedése Pitonnal. – jegyezte meg Hermione, amikor hallótávolságon kívül tudta Mardekáros és Griffendéles társait.

- Igen… mugliruhában jelent meg egy sötét varázslatok kivédése órán… Ilyet még nem éltem…

- Nagyon ki lehet akadva. – tette hozzá Alan is. – Egyszer láttam csak ilyennek, az is nyolc éve volt. Úgy tűnik a mugliruha az nála a Piton felé érzett dühének a jelképe.

- Ezt már megint hogy érted? – kérdezte Ron. – Ki volt már máskor is bukva Piton miatt?

- Igen, mivel jóban voltak, Piton néhányszor látogatta őt Franciaországban. Csak aztán összevesztek valamin, és azt mondta, hogy van jobb dolga is, mint hogy Anit látogassa, és elviharzott. Akkor láttam utoljára. Úgy tűnik, hogy nem emlékszik rám, hála Isten…

- Miért? Akkor is ilyen rossz voltál? – kérdezte hamiskásan Hermione.

- Inkább nagyszájú voltam.

- Jézus, mit mondtál neki?

- Csak annyit, hogy ne menjen el, aztán a nyolc éves fejemmel lehülyéztem… De ő nem szólt semmit. Ani erről viszont nem tud… Mindegy… De egyébként bírtam, jó fej volt.

- Ezt most komolyan mondod? – kérdezte lesújtó hangsúllyal Harry.

- Igen… Piton teljesen más a magánéletben, mint az órákon. De halkan, még meghallja. – mondta a fiú, és a pinceterem nyitott ajtajára bökött.

Piton bent volt a teremben. Ők voltak az elsők, rajtuk kívül más még nem érkezett meg. Harryék leültek a leghátsó padba, és csendben elővették a tankönyveiket, és szemük sarkából a tanárt figyelték – de az nem nézett rájuk. Végig a megszokott undorral és nemtörődömséggel bámulta az asztalon levő pergamenkupacot. Egy hirtelen mozdulattal megfordította a legfelső lapot, és továbbolvasta. Amikor a végére ért, valamit ráírt, és egy másik kupac tetejére tette. Pár percig gondolkozott, majd – Harryék nagy ijedtére – rájuk pillantott. Hosszú, csendes, de mégis sokatmondó percig nézte négyesüket, de arca kifejezéstelen maradt. Csak Harry és Alan nézett vissza rá. Aztán Malfoy harsány nevetése törte meg a csendet. Épp akkor lépett be csatlósaival a terembe, amikor Piton felállt. Harry sejtette, hogy hozzájuk indult volna, de inkább az ajtóhoz lépett, és onnan figyelte az érkezőket.

Harry semmi különöset nem vélt felfedezni a tanár viselkedésén: most is ugyanúgy utálta őt, és ugyanazzal az undorodó tekintettel nézte, mint bármikor.

Hamarosan becsöngettek, és Harry kezdett izgulni, hogy biztosan be akarja-e tartani az ígéretét.

A terembe megérkezett az utolsó tanuló is, és mindenki leült a helyére, és feszülten várt.

Piton türelmesen járatta tekintetét a Griffendélesek félős arcán, majd megállapodott Alan nyugodt, sőt, derűs tekintetén.

-         Mr. Fonce! Jöjjön ki! – mondta gúnyos, kárörömtől csengő hangon. Alan engedelmesen felállt, és teljes nyugalomban odasétált a tanárhoz, társai érdeklődő, és aggódó pillantásának kíséretében. – Mondja el a Nap aranyának a tulajdonságait, és hogy hol található! – adta fel ridegen a kérdést, arcán kárörvendő mosoly jelent meg.

Harry jobban megijedt, mint Alan. Mi az a Nap aranya? Biztos valami drágakő… Ránézett Hermionera, de a lány nem jelentkezett. Ha ő nem tudja a választ, akkor Alan sem. Eszébe jutott első bájitaltan órája. Piton akkor ugyanezt játszotta el vele, annyi különbséggel, hogy neki nem kellett kiállnia az osztály elé, a saját helyén alázkodhatott meg.

Alan csak nézte a tanárt, majd elmosolyodott. Kinyitotta a száját, de csak egy mély levegőt vett.

-         Nem tudja? Lám, lám… milyen meglepő… - duruzsolta mézes-mázosan a tanár.

-         Nem mondtam, hogy nem tudom. – jelentette ki minden félelem nélkül Alan. Piton arca cseppnyi megdöbbenést tükrözött.

-         Nem mondott semmit. Ezt úgy veszem, hogy nem tudja, Fonce. – felelte szemöldökét felvonva. Folytatni akarta, de Alan ismét megszólalt.

-         Akkor itt az ideje, hogy válaszoljak. – újabb mély levegőt vett, és nekikezdett. – A Nap aranya a fekete rózsának az az alkotórésze, ami a fekete színt adja a rózsa szirmainak. Maga a növény is nagyon ritka, csak az Antarktiszon található meg, de évente csak egyszer fekete. Ez azért van, mert ez a hatóanyag csakis viszonylag erős napsugárzás hatására jön létre, ami az Antarktiszon csak egyszer van egész évben.

Mindenki síri csendben hallgatta a fiút. Az egy dolog volt, hogy tudta a választ, de hogy így beszéljen pont Pitonnal… tökéletesen őrültségnek tűnt. Mindenki Pitonra függesztette tekintetét. A tanár csalódottan elhúzta a száját.

-         Helyes. Milyen főzeteknél használják? – arca most nem undort, hanem érdeklődést tükrözött.

-         A Veritaserum fő alapanyaga – Hermione a fejére csapott –, használatos néhány nagy erejű gyógyfőzetben, amelyek komoly betegségeket előznek meg, és gyógyítanak meg, mint például a rákot, és a leukémiát. De az ártalmatlanná tévő főzetben is nélkülözhetetlen. – Piton elismerően bólintott, amin mindenki ugyanúgy meglepődött, mint az imént Alanen.

-         Honnan tudja mindezt?

-         Hát… Szeretem a bájitaltant. – felelte egyszerűen. Piton most már leplezni sem próbálta meglepettségét.

-         Csakugyan? Különös… Tegye fel a kezét az, aki ugyanígy van a bájitaltannal! – fordult a társasághoz. Néhányan elgondolkoztak, hogy feltegyék-e a kezüket, de végül senki sem mozdult, Malfoy sem. – Mindjárt gondoltam. – Alan eleresztett egy mosolyt. - Tehát jogos a kérdés, hogy ön mit tud szeretni egy ilyen tantárgyban? – Alan nem felelt. – Üljön le a helyére! – parancsolta a tanár. Alan engedelmesen visszament, és leült Harry mellé. – A mai napon megismerkedhettek tehát ezzel a  különleges anyaggal. Mr. Fonce mindent elmondott róla, amit elvártam…

-         Ez most dicséret volt? – tette fel megrökönyödve költői kérdését Harry, kicsit hangosabban a kelleténél, de Piton nem figyelt rá.

-         …tudnám, miért nem jegyzeteltek… a könyvben nincs benne, én meg nem óhajtom elmondani még egyszer.

Az óra további részében a láthatatlanság főzetét készítették el, ami egyedül Alannek sikerült tökéletesen. Még Hermione főzetében is volt egy kis hiba, mert nem sötét, hanem „világos” kék volt. Persze ezt Pitonon kívül senki nem vette észre, ugyanis a „világos” pontosan egy árnyalattal volt világosabb a „sötétnél”. Természetesen ebben is benne volt Piton csodaszere, a Nap aranya. (Hermione ebből tett bele kevesebbet, nagyjából fél ml-rel.)

Harry főzetéhez a tanár hozzá sem szólt, csak ránézett, és egy „Ez vagy te, Potter.” tekintettel továbbment. Óra végén mindenki beadta „termékmintáját”, és sietve távozott a teremből.

-         Fú, Alan, én komolyan jobban féltem, mint te! – veregette meg a fiú vállát Seamus.

-         Szerintem vigyázz, a végén még Piton a szívébe fog zárni, és az nem biztos, hogy jó… - fejtette ki aggodalmát Ron.

-         Neked, vagy neki?

-         Neked, Harry. Nekem itt van Hermione, de ha Piton el…

-         Mr. Fonce. – szólt közbe Piton rideg hangja. Alan odament a tanárhoz, aki kérdezett tőle valamit, ő meg válaszolt, utána meg elment.

-         Mit akart?

-         Istenem, Ron, te olyan kíváncsi vagy! – kiáltott fel nevetve Alan.

-         Bocs… baj? – kérdezte bocsánatkérően.

-         Még nem… Csak annyit, hogy komolyan mondtam-e, és hogy a régi sulimban milyen voltam. Megmondtam, hogy eddig emelt szinten tanultam a kutyulást, és hogy tényleg szeretem a bájitalokat.

-         Mert nem vagy normális. És Piton sem az.

-         Mit akarsz ezzel mondani?

-         Hogy hasonlítotok. Imádjátok a bájitalokat. Nem hittem volna, hogy egy Griffendéles valaha is jóban lesz Pitonnal.

-         Sosem voltam vele rosszban. Én nem utálom azt a tanárt, mint ti. – felelte könnyeden a fiú. – Különben is… miért baj az, hogy nem vagyunk normálisak? Ha nem tűnt volna fel, egy eléggé nem normális családból jöttem, mitől lennék én más? – kérdezte nevetve. A fiúk és Hermione is vele nevettek. Lassan megérkeztek a Nagyteremhez. Leültek a helyükre, és nekiálltak enni.

-         Most már tényleg kíváncsi vagyok a családodra… Nem lennék meglepve, ha az apád is valami elmebeteg fazon lenne… – csóválta a fejét Harry.

-         Őszintén szólva, én sem. – felelte Alan.

-         Jó étvágyat. Elnézést, hogy közbeszakítom a társalgásukat, de ezt át kell adnom önnek, Granger kisasszony. – szólalt meg Harry háta mögött egy szigorú, női hang. McGalagony egy borítékot adott Hermionenak.

-         Köszönöm… - felelte tétovázva a lány, és elvette a borítékot. McGalagony szó nélkül továbbment.

-         Mi az? Nyisd ki! – mondta izgatottan Ron. Hermione így tett: kinyitotta a borítékot, és elolvasta a levelet, ami benne volt, aztán elakadta lélegzete, és kivett még valamit a borítékból.

-         Még egy Percy… - nevetett fel Ron.

-         Gratulálok Hermione! – mondta Harry, és az iskolaelsőnek járó jelvényre mutatott. – Nem gondoltam volna, hogy iskolaelső leszel… - füllentette komolytalanul.

-         Gratulálok…– mondta fojtott hangon Alan is, és lehajtotta a fejét. Harry látta, hogy vörösödik az arca, és sejtette, hogy a fiú épp nevetését próbálja visszatartani.