Hosszasan beszélgettek, és tanultak, leckét írtak, miegymás. Furcsa volt, hogy Alannel ilyen gyorsan összebarátkoztak, mintha már ezer éve ismernék egymást – és mégsem. A fiú mesélt a régi iskolájáról, aztán véletlenül elszólta magát.

- Nem magamtól jöttem ide… Kicsaptak… - hirtelen a szája elé kapta a kezét, és bocsánatkérően nézett Harryékre. – Hopsz, asszem ezt nem kellett volna elmondanom…

- Most már mindegy… - felelte vigasztalón Hermione, és a fiúkra nézett. Ő is ugyanúgy meglepődött, mint barátai, de próbálta nem mutatni. – Miért… miért csaptak ki?

- Mert rossz kisfiú voltam… - felelte Alan. – Úgy emlékszem már mondtam, hogy elengedtem néhány unikornist… ez az eset nagyjából két éve volt… Akkor figyelmeztettek, hogy még egy hasonló akció, és repülök. És volt egy hasonló akcióm… - mosolygott. – Elvileg már tavaly el kellett volna jönnöm, de anyu elintézte, hogy maradhassak.

- Mit csináltál? – kérdezte kíváncsian Ron.

- Hát… Semmit… - felelte bűnbánóan.

- Azon kívül?

- Na jó, de nem kell híresztelni. – mondta, és lehalkította hangját. – Vettem egy Sikító Sapkát az Abszol Úton, de tilosban. Vagyis kilógtam a suliból. – felelte lesütött szemmel. – A szökést nem is vették volna észre, ott minden tanár nagyon vaksi… vagy csak nem akarnak látni. Mindegy…

- Akkor miért rúgtak ki? – kérdezte homlokráncolva Ron.

- Mert az a hülye sapka elkezdett visítozni, és mindenki megtudta… Szóval… épp bájitaltanon ültem. Tudni kell, hogy a tanár maga az igazgató… és a sapka ott volt a táskámban. Ez a sapka csak akkor sikít, ha valaki túl hangosan beszél, vagy ha hazudnak a közelében. És az egyik osztálytársam, aki mellettem ült, valami hülyeséget súgott, hogy a tanáron rózsaszín alsógatya van, vagy valami hasonló… A sapka meg elkezdett visítani, de nagyon, és a visítás érthetővé vált, és „bemártott”. Ordítozva előadta, hogy minek vettem meg előző nap, ha folyton csak a hazugságokat kell hallgatnia… Óriási volt! – nevette el magát.

- Anyám… te rosszabb vagy, mint a tesóim… - mondta ámuldozva Ron.

- Azért ez nagyon veszélyes volt… utána beszélt veled az igazgató? – kérdezte Hermione.

- Aha… meg behívta anyut is, meg a nevelőszüleimet, meg mindenkit, aki nevelt… és belőlük van egy pár…

- Miért, hányan neveltek téged? – lepődött meg Harry.

- Egy jó páran… De egyikük sem vérszerinti rokonom, inkább barátok. Illetve anyu az, de a többiek tényleg csak barátok. Semmi közünk nincs is egymáshoz. Szóval, megbeszélték, hogy abban az évben még járhatok oda, de idén már nem… így hát, anyu ide íratott be.

- Te tényleg furcsa vagy… - állapította meg Harry.

- Anyukád nem haragszik meg rád, vagy nem lesz dühös, amikor rosszalkodsz? – kérdezte Hermione.

- Többnyire nem, de meg szokott szidni, és akkor nagyon elszégyellem magam. Utána meg rám mosolyog, és megkérdezi, hogy hogyan is történt, és aztán végigneveti az egész történetet. Azt mondta, hogy jóindulatból lehet rosszalkodni, ha annak nincsen olyan következménye, ami valakiben kárt okoz. És különben is… ez teljesen véletlenül történt… Nem én akartam, hogy az a sapka ordibálni kezdjen…

- És hol vettél te ilyen sapkát? Még sosem hallottam róla…

- Hát… igazából… izé… két sráctól… meg egy lány is volt velük… asszem a húguk.

- Ez mikor is történt? – kérdezte Hermione.

- Tavaly, tavasszal. Miért?

- Csak úgy… az a két fiú ikertestvér volt?

- Igen…

- Fred és George… - motyogta Ron. – és Ginny…

- Ö… igen… így hívják őket. Ismeritek?

- Persze… a testvéreim… - felelte Ron.

- Komolyan? Tök jó! Nem nyitnak valami boltot? Nagyon tehetségesnek látszanak…

- De, már van helységük is… Mikor találkoztál velük utoljára?

- Nyár elején… de véletlenül futottunk össze… Aztán nem nagyon járkáltam el otthonról…

- Te Franciaországban laktál, nem? Akkor hogy kerültél Londonba?

- Járok-kelek, amerre akarok. Nem nagyon zavartatom magam, és senkit nem érdekel, hogy épp hol csatangolok… - felelte vállat vonva.

- És az anyukád? Őt sem érdekled? – kérdezte meghökkenve Hermione.

- Dehogynem. Mindegy, nehéz is, és hosszú is lenne elmagyarázni… - felelte, és látszott, hogy nem akarja folytatni a témát.

- Ne haragudj…

- Semmi gond… el tudom képzelni, hogy mit gondoltok az anyámról, a hallottak alapján. – mosolygott rájuk.

- De… ez csak előítélet… van róla egy fényképed? – kérdezte hirtelen ötlettel Harry.

- Van, de nem mutatom meg! – felelte hamisan mosolyogva a fiú, és ugyanúgy ült tovább a fotelban.

- Ne legyél már ilyen! Csúnya, vagy mi? – kérdezte somolyogva Ron.

- Semmi köze nincs a dolognak a szépségéhez, egyébként meg gyönyörű, ha hiszitek, ha nem. – mosolygott tovább.

- A beszélgetés kezd komolytalanná válni… - jegyezte meg Hermione. – Pedig engem komolyan érdekel az anyukád.

- Én ezt mind komolyan mondtam.

A társalgást befejezték, és lementek vacsorázni. Harry leült Neville mellé, és társalgásba kezdett vele. Nem nagyon értette, hogy miről beszél a fiú, nem is nagyon figyelt rá. Elgondolkozott Alanen. Most még furcsábbnak tartotta. Arra jutott, hogy biztosan az anyja miatt lett ilyen kis bajkeverő, mint az ikrek. Azon is külön meglepődött, hogy ismeri őket. Az egész annyira logikus volt, és mégis annyira hihetetlen.

- És voltam anyuéknál is. – folytatta Neville a nyári beszámolót.

- Igen? – kapta fel a fejét Harry. – Hogy vannak? – kérdezte kicsit bátortalanul.

- Nem nagyon változik az állapotuk. – vont vállat a fiú, és továbbette a vacsoráját.

- Sajnálom, Neville. Nem akartam tapintatlan lenni.

- Nem voltál tapintatlan. Én hoztam szóba. Sőt, kösz, hogy érdeklődsz. – majd egy újabb falat lenyelése után megint megszólalt. – Tudod, hogy mi történt velük? Hogy miért kell a Szent Mungóban lenniük?

- Nem… - habozott Harry. – Vagyis… Dumbledore mondott pár dolgot, de nem igazán. – felelte végül. Látta Nevillen, hogy beszélni akar a dologról.

- Tudod, aurorok voltak. Szuper aurorok. De ők is „hibáztak”. Egy éjszaka néhány Halálfaló betört a házunkba és elvitték őket Tudodkihez. Én nagyinál voltam. – kezdett bele a történetbe. – Ki akarták szedni belőlük, hogy hol vannak a szüleid, és még volt valami, amit tudni akart. Azt hiszem az arról az üveggömbről, amit tavaly előtt a minisztériumban eltörtem. Az volt anyuék hibája, hogy túl sokat tudtak. Cruciatusszal kínozták őket, de ők hallgattak, semmit nem mondtak Tudodkinek. Végül az elviselhetetlen fájdalom az őrületbe kergette őket, és akkor is érezték a kínzást, amikor nem is volt rajtuk az átok. Épp meg akarták ölni őket, amikor Dumbledore, és még néhány minisztériumi auror megjelent, és elkapták néhányukat. Tudodki persze megmenekült – mint mindig. Azóta a Szent Mungóban vannak, és nem nagyon javul az állapotuk. Talán jobb lenne, ha meghalnának, mert akkor nem lennének fájdalmaik. – fejezte be a rémtörténetet.

Harry hallgatott. Úgy érezte, az ő hibája, ami Neville szüleivel történt. Ha ő nincs, akkor a Longbottom házaspár boldogan nevelhetné a fiát. Erre a gondolatra azonban a fejébe furakodott még valami: ha ő nincs, Voldemort még mindig a régi hatalmán lenne, és nem lett volna az a tizenhárom éves kimaradása.

-         Ennyire sokkoló volt, amit mondtam? – kérdezte a fiú Harry arcát fürkészve.

-         Nem… vagyis de… vagyis… nem tudom. Nagyon sajnálom, ami a szüleiddel történt. – dadogta. – Tudod, rossz, mert úgy érzem, hogy az egész az én hibám.

-         Harry! Nem jöttök? – kiáltott oda Ron. A Nagyteremben már többen távozni készültek.

-         Mindjárt! Menjetek csak! – kiáltott vissza Harry. Barátai kimentek a teremből.

-         Nem a te hibád, hanem V… Voldemorté. – felelte Neville, magát is meglepve, hogy kimondta a Nevet.

-         Szép volt! – dicsérte meg. – És köszönöm, hogy elmondtad nekem mindezt.

-         Nagyon szívesen. Most olyan, mintha magamon könnyítettem volna. – Harry megmosolyogta a fiú válaszát és felállt. A fiú követte a példáját.

-         Nem haragszol, ha most elmegyek? – kérdezte udvariasan Harry és a Hollóhátasok asztala felé sandított.

-         Dehogy. Szia! – felelte, és az ajtó felé ment.

Harry Luna felé vette az irányt. A lány is észrevette őt, és mosolyogva várt rá.

-         Szia! Hogy vagy? – kérdezte a lánytól. Luna bólintott, és megcsókolta.

-         Jól. - hangzott a tömör válasz.

-         Van valami tanulnivalód? – kérdezte Harry hamiskás mosollyal.

-         Sajnos akad… - felelte lehangoltan a lány. – Nem értem azt az óriáslázadásos históriát… Apa azt mondta, hogy muszklik lázadtak akkor, azoktól meg az óriások is félnek…

-         Muszklik? Az nekem is van…

-         Te bolond… nem az izmaidra gondoltam. – rázta mosolyogva a fejét a lány. - A muszklik ilyen nagy, zöld trutyik. 10-15m szélesek és 1-2m magasak. Ragadozók, és imádják az óriásokat, mint Ron az édességet. – Harry megmosolyogta a hasonlatot. – Valaki azt mondta, hogy a lochnessi szörny is az, de ez nem lehet igaz, mert a muszklik utálják a vizet.

-         Értem. – bólintott gyorsan közbe Harry. Ismerte már annyira a lányt, hogy tudja, ha Luna egyszer valamiről beszélni kezd, azt csak órák múlva fogja abbahagyni. – Akkor kellemes tanulást. Remélem, hogy Binns biztos benne, hogy óriáslázadás volt… – mondta, és egy csókkal elköszönt.

Elindult a Griffendél klubhelysége felé, de félúton megtorpant. Kiabálást hallott a negyedik és a harmadik emelet közötti lépcsőről. Két ember veszekedhetett. Aztán hallott egy újabb hangot. Még egy ember szólt a vitába. Aztán hirtelen mind elhallgattak. Harry habozott. Kíváncsi volt, hogy kik azok, akik ilyen hangosan veszekednek. Léptek zaját hallotta, ezért gyorsan behúzódott egy sarokba. Nem nézett ki, hogy ki ment el, de hallotta, ahogy az illető befordul a sarkon. Mélylevegőt vett, és elindult a lépcső felé, ahol a veszekedést hallotta. Újra meghallotta a veszekedőket. Először halkan beszéltek, aztán egy férfi – a hangjából ítélve- szó szerint ordítani kezdett. Harry majdnem feldöntötte a mellette levő páncélt, annyira megijedt. Volt egy tippje a hang tulajdonosára.

-         Igen… Sajnálom… – mondta egy másik, higgadtabb női hang, és hallotta, ahogy dühösen becsapódik egy ajtó.

Talár suhogását hallotta, és gyorsan bebújt a majdnem feldöntött páncél mögé. Jól sejtette, valóban Piton kiabált az előbb. Másról el sem tudta képzelni, hogy ilyen hangerővel veszekedjen. A nő – saját gondolatai alapján – Nett volt.

-         Hülye liba… - morogta maga elé a bájitaltan tanár.

Harry meglepődött egy kicsit. Nem hitte volna, hogy ez az undok férfi magának is tud beszélni. Megvárta, míg tiszta lett a levegő, és utána elosont a klubhelységükhöz.

-         Pütypürütty! – zihálta, mire a portré feltárult, és utat engedett neki.

-         Hol voltál idáig? – kérdezte Alan.

-         Sétáltam, meg beszélgettem Lunaval, és… - megállt a beszédben.

-         És? – sürgette Ron.

-         Ö… - lehalkította hangját, és suttogva előadta, a nem rég hallott „beszélgetés” történetét.

-         Biztos nem hallottál többet? – kérdezte izgatottan Ron.

-         Sajna, nem. Pedig érdekelt volna, hogy min veszekedtek… ennyire.

-         Alan? Ötlet?

-         Hm? – kérdezett vissza értetlenül a fiú.

-         Te ismered Nettet, csak tudod, hogy min bírtak veszekedni…

-         Most meg fogsz lepődni, de nem tudom. Tényleg nem.

-         Kérdezd meg tőle. – vetette fel Hermione.

-         Biztos a vitáiról fogom faggatni… Különben már megtettem.

-         Mi? – kérdezte meglepetten Harry. – Ezt hogy érted? – barátai is várakozva néztek a fiúra.

-         Nem láttál engem? – Harry elgondolkozott. Alan volt a harmadik személy. Ő ment el, őt nem nézte meg, amikor elment. – Arra jártam, mert kérdezni akartam Anitől valamit, csak aztán láttam, hogy nincs épp beszélgetős kedvében, így megkérdeztem, hogy min vitáznak. Azt mondta, mindegy, és elküldött aludni. Piton meg nagy boldogan levont tíz pontot, a séta miatt. Úgy tűnt, nagyon örült, hogy megteheti, mintha csillapította volna a dühét… - gondolkozott el a fiú.

-         Miért nem maradtál ott, hogy kihallgasd őket? – csattant fel csalódottan Ron.

-         Nem szoktam hallgatózni. Valahogy mindig rossz vége lett, mert rossz dolgokat tudtam meg. – mentegetőzött.

-         Az nem lett volna rossz, ha megtudod, mi az összezörrenésük tárgya… - vont vállat Ron.

-         Jó, mindegy, már nem lehet visszacsinálni. – csapta össze a kezét, és felállt a kényelmes fotelből. – Megyek aludni, hulla fáradt vagyok.

-         Mindjárt megyünk mi is. – bólintott Harry, Alan pedig bement a hálóba. – Szerintetek tudja?

-         Nem, nem hiszem. Miért nem mondta volna el, ha tudja, hogy min veszekednek?! Különben is… miért érdekel minket, hogy min veszekedtek? Az ő dolguk. – kérdezte vállvonogatva Hermione.

-         Nem tudom, mennyire vagy tisztában vele, hogy milyen az, amikor Piton dühös. Ilyenkor rendszerint engem szekál. – magyarázta türelmesen Harry.

-         Igaz… de legalább tudjuk, hogy most mi oka lesz rá. Menjünk aludni… - kérte fiúkat. – és felejtsük el, ami történt. Ne merészeljétek nekem említeni. Különben is megígértétek, hogy idén rendesek lesztek, és nem keveredtek bajba.

-         Tényleg? – kérdezett vissza Ron.

-         Igen, tavaly mondtátok. Szóval, légy szíves tartsátok be. – mondta a lány, és felment a szobájába. Harry és Ron is Alan után mentek. Fáradtan huppantak az ágyba. Alan már aludt, és biztosan nem csak tettette, ezt Ron is alaposan megvizsgálta.