Amikor pénteken legendás lények gondozásáról mentek vissza a kastélyba, és kinyitotta a száját, hogy ismét megkérdezze, Alan türelmét vesztetten válaszolt neki.

-         Nem, Harry. Péntek van, és most volt vége az utolsó óránknak. Apropó, mit csinálunk a hétvégén?

-         Nem t’om… Menjünk le Hagridhoz! De most… – vetette fel Ron.

-         Jó ötlet, már úgyis olyan rég láttuk.

-         Igen, pont két perce. – felelte Harry. – De igen, menjünk!

-         Ti ilyen jóban vagytok a tanárokkal? Délutáni teázásokat szoktatok tervezgetni? – kérdezte meglepődve Alan.

-         Dehogy is! Csak Hagriddal. Milyen lenne, ha McGalagonnyal beszélgetnénk, és teázgatnák… Belegondolni is vicces. Hagrid egy nagyon jó barátunk, már első óta, pedig akkor még nem volt tanár. Ideje, hogy jobban megismerd. – mondta nagy bölcsen Ron és visszafordult az erdő felé. A többiek követték.

-         Ő egy… egy félóriás? – kérdezte bátortalanul a fiú.

-         Ö… - habozott Ron, és barátaira nézett. Ők bólintottak. – Igen, az. Baj?

-         Dehogy baj. – legyintett Alan. – Csak megijedtem, hogy nem tudjátok. Semmi bajom nincs a félemberekkel. Végül is egy vérfarkas nevelt fel…

-         Igen? – kérdezték meghökkenve.

-         Vagy ti elítélitek őket? – kérdezte ismét félénk hangon.

-         Nem, nekünk is van egy vérfarkas ismerősünk.

-         Remus Lupin? – kérdezte mosolyogva.

-         Igen… csak nem…?

-         Nem. – mosolygott a fiú. - Ani mesélt róla. Én nem ismerem, még soha nem láttam. Viszont Aninek rengeteg ismerőse van, mindenféle. Azon sem lepődnék meg, ha hangyákkal beszélgetne… na jó, ez azért túlzás, mert állatokkal nem tud beszélni. – mosolygott ismét.

-         Tényleg sok mindenkit ismer, és ami még furcsább, hogy nagyon jól, nem csak felületesen. Az meg már más kérdés, hogy kedvére olvasgat a gondolatainkban, meg hasonlók… - tette hozzá Harry.

-         Nem tudja olvasni a gondolataidat. – vágott közbe Alan.

-         Akkor honnan tudja, hogy mit gondolok? – kérdezte értetlenül Ron. Bekopogott Hagrid kunyhója ajtaján.

-         Jól mondod. Tudja. – felelte Alan, de nem folytatta.

-         Hát ti? Itt hagytatok valamit? – brummogta egy hang az ajtóból.

-         Nem, csak szeretnénk beszélgetni veled. – felelte Hermione. – Bejöhetünk?

-         Persze, gyertek csak! – invitálta vendégeit. – Üljetek le. Kértek teát?

-         Igen, köszönjük. – felelte Harry. – Mit csináltál a nyáron? – érdeklődött.

-         Hát ö… Azt, amit két évvel ezelőtt, csak nem mentem olyan közel. – célozgatott óvatosan. – Veletek mi van? Nem is láttalak benneteket leszállni a vonatról… Igaz, hogy kicsit elkéstem, biztosan előttem mentetek el… Te Alan vagy, igaz? – kérdezte a fiút, és sütit kínált a fiúnak.

-         Igen. Köszönöm. – felelte, és elvett egy darabot. Harry és Ron tátogva mondták, hogy ne egyen belőle, így amikor a vadőr elfordult, beletette a zsebébe.

-         Semmi… Nem tudod véletlenül, hogy hol vannak apa könyvei? – kérdezte hirtelen Harry. Hagrid megütközve nézett rá.

-         Nem, honnan kéne tudnom… Miért kérded?

-         Mert… mert valaki a ládámba csempészte a régi bájitaltan könyvét, de nem tudjuk, hogy hogyan és hogy ki. De Sirius is írt bele…

-         Nem tudom…

-         James Potter, és Sirius Black? – kérdezett közbe Alan. Ők bólintottak. – Láttam egy könyvet, amin a James Potter név állt, de az azt hiszem bűbájtan volt… - ráncolta a homlokát. – De lehet, hogy félreolvastam…

-         Hol? Mikor?

-         Már régen, de azt nem tudom, hogy hol… - rázta a fejét. Harry lemondóan sóhajtott. Eszébe jutott a kis cetli. Ezek szerint még nem találkoztak.

A továbbiakban – elfelejtve a könyvet – az aheti órákról beszéltek, és Harry megkérdezte, hogy honnan ismeri Hagrid Nettet. Ő azt mondta, hogy onnan, ahonnan a szüleit is: a Roxfortba járt. Amikor elérkezett a vacsora Hagrid visszakísérte őket a kastélyba. Hagrid és Alan is nagyon jól szót értettek. Kiderült, hogy sok közös ismerősük van, persze Netten keresztül.

- Hagrid nagyon kedves ember. – mondta el véleményét a Nagyterembe menet.

Vacsora után bedőlt az ágyba, és úgy beszélgetett a három fiú. A hétvégi program volt a fő téma, de nem sokra jutottak.

*

Harry másnap tízkor kelt. Felöltözött, és lement a klubhelységbe. Ott Csámpás várta. Harry leült a kandalló előtti egyik fotelbe, és a macska az ölébe ugrott. Ő elmélázva simogatta az állatot. Nem tudta kiverni a fejéből az apja könyvét, és annak titokzatos feladóját. Gondolataiból Ron zökkentette ki.

-         Jó reggelt! Min töröd a fejed?

-         Semmin… csak apa könyvén. Úgyse találom ki, hogy ki adhatta…

-         Ne törődj vele. Nem olyan fontos… vagy igen?

-         Nem… tényleg nem. – felelte Harry. Néhány csendes pillanat után Ron megszólalt.

-         Mi a véleményed Alanről? – kérdezte halkan.

-         Rendes srác. De valami nem stimmel körülötte…

-         Igen, nekem is ez a véleményem. Milyen sokat tud mindenről, pedig fiatalabb nálunk…

-         Ez meg a másik… hogy kerülhetett hetedikbe? Miért nem Ginny osztálytársa? – kérdezte Harry. Egyre jobban érdekelte a dolog.

-         Nem t’om… de amit az anyjáról mondott az se semmi…

-         Furcsa nő lehet, az biztos. Szívesen megismerném… De tényleg! Te nem vagy rá kíváncsi? – fűzte hozzá Ron rosszalló pillantását látva.

-         De igen…

-         Szívesen bemutatnám, de nem lehet. – szólalt meg egy hang a hátuk mögött. Alan jött le a lépcsőn. Harry nagyon megijedt és elszégyellte magát. – Semmi baj. Tudom, hogy állandóan a nyakatokon lógok, és ezért nem tudtok beszélgetni. De most hagyok nektek egy kis nyugtot, mert dolgom van. – mondta vicces hangon.

-         Ne haragudj…

-         Nem haragszom, tényleg van egy kis dolgom. – mondta komolyabban.

-         Hova mész? – kérdezte Ron.

-         Egy óra és jövök, addig beszéljetek ki. – mosolygott tovább, nem válaszolva Ron kérdésére.

-         Úgy lesz. – kacsintott rá Harry. Érezte, hogy a fiú komolyan beszél: valóban nem zavarja, hogy róla és a családjáról beszélnek, csak azért megy el, mert tudja, hogy ők is most erre vágynak.

Alan kiment a portrén, és Ron és Harry folytatták a beszélgetést. Fél óra múlva Hermione is csatlakozott hozzájuk. Amikor elmesélték, hogy hol van Alan, nagyon megharagudott, és megparancsolta, hogy keressék meg. Tíz percet veszekedtek ezen, mire Harry és Ron feltápászkodtak, és kimentek megkeresni Alant. Nem tellett sok időbe, és meg is találták. Éppen feléjük sétált a negyedik emeleten.

-         Mit csináltok itt? – kérdezte meglepetten. – Kifogytatok a témából? – mosolygott a fiúkra.

-         Hermione. – felelte fásultan Ron.

-         Értem…

-         Te hol voltál?

-         Sétálgattam… Jó hogy jöttetek, már nem tudom, hogy hol vagyok. – mondta, és elindultak arra, amerről Harryék jöttek.

-         A negyediken. Utálom ezt a helyet, mert Hóborc szereti… - mondta Ron. Szavaira megjelent a kopogó szellem.

-         Sétálgatunk, sétálgatunk? Az új fiúcska eltévedt, Potty meg segít neki… Milyen megható…. – mondta vidáman. – Szólnom kellene a tanár úrnak…

-         Milyen tanár úrnak? – kérdezte Harry. – Nem vagyunk tilosban…

-         Piton professzor még örülhet nektek… - mondogatta magának a szellem, ügyet sem vetve Harry szavaira. - Megyek is… - mondta és elúszott a pinceterem felé.

-         HÓBORC! NE! – kiáltotta Harry.

-         Piton nem tehet semmit. Nem sértettük meg az iskola házirendjét. – mondta homlokráncolva Alan.

-         Az iskoláét nem, de Pitonét igen: élünk.

-         Mi ez a hangzavar? Mit csinált már megint az a lökött szellem? – kérdezte egy kedves női hang az egyik ajtóból. Nett mosolygott álmosan rájuk az ajtófélfának támaszkodva.

-         Jó napot Miss. Nett. – köszöntek. – Nem csinált semmit… - mondta Harry.

-         Még nem. – morogta Ron.

-         Biztos szól valamelyik tanárnak, igaz? – kérdezte hamiskásan a nő. Kérdésére megjelent a sarkon egy lobogó talárú férfi. – Úgy látom igen. – mosolygott. – Jó reggelt, Perselus. – a férfi biccentett.

-         Mit csinálnak itt, fiúk? – kérdezte rideg hangon.

-         Hozzám jöttek. – felelte habozás nélkül a nő. Harry már nyitotta a száját, de Alan oldalba bökte. – Szeretnék szót váltani velük, persze, csak ha megengeded. – mondta. Piton felvonta a szemöldökét, és dühösen méregetni kezdte a gyerekeket.

-         Persze. – bökte ki végül, és továbbment a folyosón. Hamarosan elfordult a sarkon.

-         Köszönjük.

-         Nincs mit. Tényleg szeretnék beszélni veletek. – felelte egyszerűen a nő.

Harryék egymásra néztek, majd bólintottak. Nett beengedte őket az ajtón. Harry immár sokadszorra járt a mindig változó irodában. Most tele volt könyvekkel, az asztal pedig nem a régi volt, hanem egy csupa-fiók asztal, amin legalább harminc fiók volt, elől, hátul és oldalt. Nett csettintett, mire megjelent három kényelmes szék.

-         Üljetek csak le. – mindhárman leültek. Alan tökéletesen otthon érezte magát, keresztbe tette a lábait, és Harry fogadni mert volna rá, hogy ha valami nem tartaná vissza, akkor az asztalra is feltenné. – Harry, neked tartozom néhány dologgal… először is egy magyarázattal, James könyvéről. – mondta még mindig hamiskás mosollyal, Harry feszülten figyelte a nőt, és Ronra nézett, aki hasonlókat művelt. – Nálam van az összes. – mondta, és kihúzta az egyik fiókot. – Tudod, az összes könyv árvaházakba került, hogy azok is tanulhassák a mágiát, akiknek nincs pénzük könyvekre. De az övét nem lehetett odaadni, hiszen össze van firkálva. - mosolygott ismét.

-         Mindenki másé odakerült? – kérdezte Harry. – Az öné is?

-         Igen. De nem mindenkié, csak akinek már nincs rá szüksége. 

-         És hogy került magához apa könyve? – kérdezte kíváncsian.

-         Lily adta, hogy tegyem el, mert Jamesnek az „családi ereklye”. Pontosan nem tudom, hogy mit értett ez alatt.

-         Gondolom a rajzokat. – nevetett fel Ron. Mind a négyen mosolyogtak.

-         Hát… nem hiszem. Azokat mind Sirius rajzolta. Csak Lily portréja James alkotása. – felelte elgondolkozva.

-         Csak nem megnézted? – kérdezte Alan. Harry elcsodálkozott a fiún. Miért tegezi? Aztán eszébe jutott, hogy régebbről már ismeri a nőt.

-         Még szép. Ilyen kis kíváncsi lélek vagyok, bár az is igaz, hogy régebben már láttam. Csak akkor nem az összeset, mert nem évvégén néztem meg. Szóval… odaadom a többit is, hiszen elvileg a tied, nem az enyém. És a szüleid is megkértek rá. – mondta, és kiemelt a fiókból néhány könyvet. – Még hasznát is veheted.

-         Köszönöm…

-         Hogy van a családod, Ron? Te biztosan nem emlékszel rám, mert még meg sem születtél, amikor én eltűntem…

-         Ö… köszönöm, jól… -felelte meglepetten.

-         Percy még mindig amellett áll, hogy Voldemort nem tért vissza? – csevegett tovább a nő.

-         Nem. Már rájött, hogy hülye… - válaszolta lazán.

-         Hozzád meg nem szólok… - mondta oda Alannek.  – Te nem érdekelsz… - mosolygott a fiúra. Alan csak somolygott és a vállát rázta.

-         Mennyire volt jóban a szüleimmel? – kérdezte hirtelen Harry.

-         Nagyon. Ők voltak a legjobb barátaim, főleg Lily. De Siriusszal és Lupinnal is nagyon jóban voltam… meg persze Peterrel. Igaz, hogy a fiúkkal rengeteget veszekedtem is, de nem azért, mert nem szerettem volna őket.

-         Akkor miért? – kérdezte Ron. Alan is érdeklődve kapta fel a fejét.

-         Piton miatt.

-         Piton? – kérdeztek vissza meglepetten. Alan meg se szólalt.

-         Igen. Gondolom, tudjátok, hogy ő volt az egyetlen Mardekáros, akivel szóba álltam. Meg ő volt az egyetlen, aki szóba állt velem. A házamból sokan nem szerettek, mert nem voltam olyan, mint ők. Vagyis nem akartam a többi ház vesztét, és ez nekik valamiért nem tetszett.

-         És más ház diákjai miért álltak szóba önnel? Mi sem beszélünk a Mardekárosokkal.

-         Vagy ha mégis, akkor csak gúnyoljuk őket, és ők is minket. – bólintott Ron.

-         Azt nem tudom. Tőlük kérdezzétek. – vont vállat.

-         És miért veszekedtek Piton miatt?

-         Mert ki nem állhattam, hogy ennyire utálják egymást. Jamest és Siriust naponta legalább kétszer kértem, hogy hagyják békén, de nem értem el vele sokat. Csak annyit, hogy ötödiktől az én jelenlétemben Sirius nem szólt hozzá, nem átkozta meg, meg semmi. Szinte tudomást sem vett róla. Csak ha nagyon muszájnak érezte. De Lilyt is épp annyira zavarta ez, mint engem.

-         És ezt miért tette meg? Mármint Sirius… – kérdezte Alan. A kérdést úgy tette fel, mintha zavarba akarná hozni a nőt.

-         Nem mondta. – felelte könnyeden. – De szerintem most menjetek, mert Hermione már biztos aggódik, hogy hol vagytok. – tette hozzá. A fiúk felálltak, elköszöntek, és kimentek a szobából.

Útközben nem beszélgettek. Alan és Ron segített Harrynek vinni a könyveket, összesen ötöt adott neki Nett. A portrénál voltak már. Hermione a klubhelységben várt rájuk.

-         Hol voltatok idáig? Már utánatok akartam menni… Csak nem a könyvtárban? – kérdezte könyvekre pillantva.

-         Dehogy is… így ismersz te minket? – kérdezett vissza Ron.

-         Nem… de Alan ettől még lehetett a könyvtárban. – fejtette ki gondolatmenetét.

-         Nem, Nettnél voltunk. Megmentette a Griffendélt egy kis pontlevonástól… - kezdett bele Harry a mesébe. Hermione tátott szájjal hallgatta, majd megharapta az ajkát. – Na mondjad, mi nem tetszik? – kérdezte Harry. Már ismerte ezt a viselkedését a lánynak.

-         Csak furcsa… - vont vállat a lány, és lehuppant a legközelebbi fotelbe, és belebámult a tűzbe. Harry látta, hogy nem tart igényt további magyarázat adására, és ő nem is erőltette.

-         Mit csináljunk? Van még… - Ron az órájára nézett. – két perc az ebédig.

-         Oké, ezeket felviszem – kezdte Harry, és elvette a fiúktól a könyveket -, és mehetünk.

Felment a hálóba, és letette a könyveket az ágyára, aztán visszament a barátaihoz, akikkel elindult a Nagyterembe.