Piton felállt a helyéről és járkálva előadta az aznapi főzet nevét, tulajdonságait és hozzávalóinak listáját, ami pálcasuhintására megjelent a táblán is.

-         Alkossanak párokat, egyedül nem tudják elkészíteni. Dolgozzanak! – mondta ridegen. Leült a tanári asztal mögé, és írogatott.

Ron és Hermione voltak együtt és Alan és Harry.

-         Te meg tudod ezt csinálni, jól? – kérdezte bizonytalanul Harry.

-         Persze… nálunk ez másodikos anyag volt. Ha akarod, megcsinálom helyetted. De vizsgán szerintem fogják kérdezni…

-         Ezt honnan veszed?

-         Nekünk ez volt a feladat… Év közben többször kellett gyakorolnunk, hogy a végén egyedül is el tudjuk készíteni.

-         Szuper… - felelte minden lelkesedés nélkül. Piton felállt a helyéről és járkálni kezdett.

-         Tedd bele azt lábat! – suttogta Alan.

Harry a mellette levő varangy felvágott részeire pillantott, és megkereste a lábat. Megmutatta Alannek, aki bólintott, és Harry beledobta az üstbe a darabot. Piton épp mellettük ment el, és egy pillanatra meg is állt. Harrynek összeszorult a torka, gyorsan a táblára nézett, mintha a következő hozzávalót keresné. Szerencséjére Piton szó nélkül továbbment.

-         Mázli… És most?

-         Keresd meg a holyvát… - utasította halkan Alan.

-         Az meg mi? – kérdezett meglepetten vissza.

-         Ilyen hangyaszerű izé.

-         Ez? – kérdezte egy nagyobb hangyaszerű rovarra mutatva. Alan bólintott. Harry már dobta volna az üstbe, amikor Alan rászólt.

-         Bele ne tedd! – rémüldözött. – Csak a feje kell.

-         Ezt most komolyan mondod? Hogyan vágjam le ennek az izének a fejét? Egyáltalán hol van a feje?

-         Add ide. – Piton megint feléjük ment. – Azokat vagdosd fel kicsi kockákra. – mutatott a fiú néhány gyökérre. Harry örült, hogy Piton előtt lesz majd mit csinálnia. Látta, ahogy Alan megfogja a kis hangyát, és egy kihegyezett ceruzával leszaggatja azt a részét, amiből két csáp nőtt ki.

A tanár megint megállt mellettük, de most nem őket nézte, hanem Ront és Hermionet. Mindketten nevettek valamin, halkan, de Piton mégis észrevette. Mikor mindketten észbe kaptak, a tanár már ott állt mellettük.

- Elmondanák, hogy mi olyan vicces? – kérdezte méltóságteljesen.

- Semmi tanár úr… - felelte Hermione, de alig tudta visszatartani feltörő nevetését. Ez pirosodó arcából is látszott.

- Mitől lett kék ez a főzet? – kérdezte ismét az üstben bugyborékoló lére nézve. – Ennek pirosnak kellene lennie. Talán Potter tudna segíteni önöknek, igaz? – hirtelen megfordult és Harry szemébe nézett. Ő állta a hideg tekintetett. – Igaz, Potter? – kérdezte mozdulatlan ajkakkal.

- Igen, tanár úr.

- Akkor pattanjon! – ripakodott rá, mire Harry ijedtében lefejezett egy csigát a kezéből kieső késsel. Felállt, és odament barátaihoz. – Fonce, egyedül is tudja folytatni?

- Természetesen, tanár úr.

- Helyes. Maguk pedig hozzák helyre a főzetet, különben mindannyian elégtelent kapnak. – a tanár visszament az asztalához, és leült mögé. Nem nézett fel, csak írt és írt. – És 15 pont a Griffendéltől, Granger hiányos válasza miatt.

- Imádom ezt a tanárt… Most viszont mondjátok el, mi olyan vicces, hagy nevessek én is!

- Először segíts, mert ezt még én sem értem… mi az a holyva?

- Az ott.

- Ez egy hangya, nem?

- Nem, Alan mondta, hogy az a holyva. Biztos. Mit nem tettetek még bele?

- Hát, szerintem bele tettünk mindent, csak ezt nem… de hogy fejezzük ezt le?

- Add ide. – mondta, és úgy, ahogy Alan is tette, lefejezte az állatot.

- Mióta vagy ilyen jó bájitaltanból? – kérdezte meglepetten Ron.

- Amióta Alan mellett ülök.

Az óra végére a főzetük már piros volt. Merítettek belőle egy palackba, és ráírták a nevüket. Harry a biztonság kedvéért még egy palackba rakott a léből, nehogy véletlenül eltörjön a másik, és ne legyen tartalék. Letették Piton asztalára a készítményüket. A tanár arca kis meglepettséget tükrözött. Amikor visszamentek a helyükre, a tanár még elmondta a leckéjüket: két oldalas házi dolgozat holnapra az álfőzetekről. Alan is letette a főzetét, és táskájával a vállán kiment a teremből. Harryék is követték. A fiú a folyosón várta őket.

-         Ez a tanár nagyon szereti a Griffendéleseket… - jegyezte meg. – Tök igazságtalan volt, hogy neked kellett segítened. Mi van, ha béna vagyok, és nem tudom elkészíteni ezt a löttyöt? – kérdezte álsértődöttséggel.

-         Tudta, hogy meg tudod csinálni. Valahogy mindent tud… Mint Nett. – mondta Ron.

-         Piton legilimentor. Ezért tud sok mindent.

-         Mi az a legilimentor? – kérdezte Ron.

-         Gondolatolvasó. – felelte Alan. – De Nett nem az. Ez száz százalék.

-         Mert ha az lenne, te tudnál róla? – kérdezte Harry.

-         Igen. – mosolygott a fiú. – Ebédelni megyünk, ugye?

-         Aha… Hogy bírsz mindig mosolyogni?

-         Így neveltek. – mosolygott megint, de ez a mosoly most nevetéssé fokozódott. – A többiekkel nem is szoktatok barátkozni? Mindig csak így hárman vagytok?

-         Dehogy is! Meg is halnánk az unalomtól…

-         Az én barátnőm például Hollóhátas… - felelte büszkén Harry. Luna – mintha csak arra várt volna, hogy róla beszéljenek – megjelent a sarkon, és odafutott Harryhez. A fiú megölelte, és megcsókolta a lányt. – Ő Luna Lovegood, ő pedig Alan Fonce.

-         Szia! – köszönt Alan.

-         Hello. Te új vagy itt, nem? Láttalak a beosztáson.

-         Igen, az vagyok.

-         Milyen órátok volt? – kérdezte Hermione.

-         Átváltoztatástan és legendás lények gondozása. Most lesz sötét varázslatok kivédése… Kíváncsi vagyok a tanárra…

-         Nekünk vele volt az első óránk. Tök rendes volt. Arról tanított, amiről mi akartunk…

-         Ja, a Halálfalókról. Tök jó volt az óra. – tette hozzá Ron, és elővette az órarendjét a táskájából. – Holnap nem lesz, de a többi napon mindig van, dupla órában. És Mardekár-mentes is lesz a holnapi nap… Szuper!

-         Az tök jó! Remélem, mi is róluk fogunk… Érdekel, hogy mégis milyenek a Halálfalók… bármennyire is utálom őket.

-         Hogy fogod megírni a dolgozatot? Tudod, mert hiányoztál az óra egy részéről… – kérdezte Harry Alantől.

-         Nem hiányoztam sokat, különben is, eleget tudok a Halálfalókról. Ne aggódj, menni fog. Ha meg nem, úgyis segítetek, nem?

-         De, persze! – felelte Harry.

Megérkeztek a Nagyterembe. Luna leült a Hollóhátasokhoz, Harryék pedig a Griffendélesekhez.

-         Nem semmi az a nő, mi? – kérdezte Dean Harryéktől. – Nekem nagyon tetszik, ahogy tanít. Jó volt, ahogy Malfoyjal szórakozott, nem?

-         Aha… Biztos nem kedvelte az apját. – mondta Ron.

-         Mindjárt éhen halok… - mondta Alan.

-         Tényleg, mi történt veled? Ennyire nem bírod a Halálfalókat? – kérdezte Alantől.

-         Nem a Halálfalókkal volt a bajom. Csak keveset ettem reggelinél, és nagyon begörcsölt a gyomrom. – hazudta szemrebbenés nélkül, és szedett a hozzá legközelebb lévő ételből. - Mit fogunk csinálni átváltoztatástanon?

-         Átváltoztatunk. – felelte Ron. – Ezt nem tanultad véletlenül fokozottan?

-         Nem, sőt, szerintem az alapnál is kevesebbet tudok… De még rágondolni sem akarok. – mondta és megrázta magát. Úgy tűnt, ettől a tantárgytól fél igazán.

-         Ne izgulj, McGalagony nagyon rendes. Segíteni fog, és ha pótolnod kell, mi majd szívesen korrepetálunk. – mondta nyugtatóan Hermione.

-         Így van.

-         Kösz, nagyon rendesek vagytok.

Ahogy befejezték az ebédet, felmentek a terembe, ahol halk beszélgetéssel várták a tanárnőt. Pár perc múlva meg is érkezett. Az óra szokásosan kezdődött. Néhány perc után azt a feladatot kapták, hogy gyakorolják a tankönyveik dobozzá változtatását. McGalagony odament Alanhez, és beszélgetni kezdett vele. Harryék nem hallották, hogy miről folyik a szó. Egész órán az átváltoztatást tanulták, a tanárnő meg csak beszélt Alanhez. Hermione már a visszaváltoztatással foglalkozott, amikor Harrynek sikerült a varázslat. Ront pár perc múlva ugyanilyen siker érte.

-         Gyakoroljanak sokat, a vizsgákon sokkal nehezebbek lesznek a feladatok, mint egy könyv átváltoztatása. Menjenek! – mondta óra végén a tanárnő.

Harryék kimentek a teremből. Rögtön faggatni kezdték Alant, hogy miről beszélt ennyit McGalagony. Alan nem győzött válaszolni.

-         Csak kérdezte, hogy miket tanultam, és mondta, hogy nagyon le vagyok maradva, meg ilyenek. Csak a tanulásról. Semmi különös.

-         És arról ennyit bírt beszélni?

-         Igen, meg még arról, hogy kérjelek meg bennetetet, hogy segítsetek. Azt mondta, hogy ti vagytok a legjobbak a csoportban, mert olyanokat is tudtok, amit a többiek órán nem tanultak, és ezért nektek könnyebben megy bármi átváltoztatása. – a három barát egymásra néztek. Tudták, hogy az animágiára gondolt a tanárnő, de olyat még sosem mondott, hogy ezért könnyebben mehet nekik más dolgok átváltoztatása. – Szóval… tudnátok segíteni?

-         Persze! Örömmel. – mondták egyszerre.

-         Kösz.

-         Van még olyan tantárgy, ami nem megy? – kérdezte Hermione.

-         Nem, szerintem a többi az megy. Átváltoztatás azért nem megy, mert valahogy nem áll rá a kezem, vagy nem tudom.

-         Szóval nem azért nem megy, mert lusta lennél… - fejtette ki Harry.

-         Nem vagyok lusta. Egyáltalán nem! – felelte kicsit felháborodott hangon.

-         Jól van, nyugi… Szoktál kviddicsezni? – terelte el a szót Ron.

-         Persze. A régi sulimban hajtó voltam, és imádtam játszani. Ti is szoktatok?

-         Aha… Én őrző vagyok, Harry meg fogó.

-         Azt nem tudok játszani… Csak a hajtó-szerepben vagyok jó. De abban állítólag nagyon. Bár én nem tudom, szerintem nem vagyok nagy szám. Hagyjuk… különben sem nagyon játszhatok, mert anyu nem szereti.

-         Mármint azt nem szereti, ha játszol, vagy magát a kviddicset?

-         Egyiket sem. – felelte mosolyogva.

-         Mondd csak, a te anyukád biztos, hogy boszorkány? Vagy csak simán nem normális? – hüledezett Ron.

-         Ron! Hogy lehet ilyet mondani?! Nem is ismered, és itt szidod? – mondta Hermione.

-         Igaza van. És nyugi, boszorkány, és normális is. Vagyis… Attól függ, kinek mi a normális. Szerintem nem teljesen az… annyira, amennyire én sem. – felelte mosolyogva. – Pütypürütty! – mondta, amikor elérték a Dáma festményét, és beléptek a feltárult portrén.

-         Te csak furcsa vagy… Olyanokat tudsz, amit más nem.

-         Ez igaz. Teljes mértékben. – bólintott a fiú. – Viszont olyat nem tudok, amit ti igen. Például az átváltoztatáshoz agyilag zokni vagyok.

-         Felejtsd el! – mondta nyugtatóan Hermione, és ledőlt az egyik fotelbe. A fiúk is így tettek.

-         Engem nem zavar, mert én tudom, hogy miért nem tudom megcsinálni azt, amit ti igen.

-         Kevésbé bonyolultabban nem lehetne? – kérdezte Ron, és Hermione munkálkodását figyelte. – Most tényleg tanulni akarsz? Semmi pihenés, semmi szórakozás?

-         Hát… csak olvasok, közben meg hallgatom, hogy miről beszéltek. – felelte tétovázva a lány. – Tényleg tudsz patrónust idézni már másodikos korod óta? – fordult Alanhez.

-         Aha. Anyu tanította. Azt mondta, hogy szükségem lehet rá.

-         Hány éves vagy? – kérdezte homlokráncolva Harry. Már első óra óta meg akarta kérdezni, mert ha ő is négy éve tanulta a dolgot, akkor az harmadikban volt, nem másodikban.

-         Tizenhat múltam. Májusban leszek tizenhét. – Harryék döbbent arcát látva hozzátette. – Most még csak hatodikosnak kellene lennem, igen, tudom.

-         De hát… akkor… hogy kerültél hozzánk?

-         Azt pontosan nem tudom. De tényleg nem! Akár Veritaserummal is kihallgathattok, akkor is ezt fogom mondani! – tette hozzá a kétkedő arcokat látva.

-         Sziasztok! – köszönt Neville. – Alan… ne haragudj, de olyan furcsa érzésem van…

-         Nem ismersz. – előzte meg a fiú kérdését. Mindannyiuknak elkerekedett a szeme. – Az anyukám ismeri a szüleidet, biztos rá emlékeztetlek. – mosolygott rá.

-         Aha… értem… de honnan tudtad, hogy ezt akarom kérdezni?

-         Megérzés. Sejtettem, hogy valamikor megkérdezed.

-         Aha… tanultatok már valamit? Nett tök rendes volt ma, nem? Főleg Malfoyjal… - Neville bátortalanul elvigyorodott.

-         Igen. Rendes nő – Neville biccentett, és felment a fiúk hálójába. -, de még mindig bennem van az a rossz érzés vele kapcsolatban.

-         Gondoltuk Hermione. Alan… Segítesz ebben? Utálom a bájitaltant… - kérdezte Ron, a bájital könyve felé hajolva, hogy megkeresse az álfőzetek tulajdonságairól és felhasználásáról szóló részt.

-         Persze, de mit? Csak elolvasod, és leírod.

-         Jó, persze, de holnap el is kell tudnom készíteni. Ahhoz meg el kellene magyarázni, szóval…

-         Oké…

Mind a négyen tanulással töltötték a délutánt. Alan nagyon érthetően magyarázott, még Harry is megértette, és – amint azt szóvá is tette – ez nagy dolog. Megírták a dolgozatot, bűbájtanra és mágiatörténetre meg nem volt tanulnivalójuk, hiszen első órájuk lesz majd még csak az évben. Mire a bájitaltant befejezték, már mentek is vacsorázni. Evés alatt beszélgettek, és Alan mesélt egy kicsi a Beauxbatonsról. Elmondta, hogy ott sosem volt ilyen vacsora, legfeljebb karácsonykor, vagy más ünnepkor, hogy a tanárok nem ilyen jól képzettek, inkább a saját fejük után tanítanak, nem a könyvekből. Amikor véget ért a vacsora, és visszamentek a klubhelységbe, és fáradtan dőltek bele az ágyukba.