Kapkodva szedték össze magukat, felöltöztek, és lementek, reggelizni. Mrs. Weasley készített nekik szendvicseket is az útra.

-         Gyerünk, gyerünk, igyekezzetek. Mindjárt itt vannak Tonksék. – siettette csemetéit.

Harryék bekapták az utolsó falatokat is, és kirohantak az ajtón. Tonks és Mordon már várta őket.

-         Tegyétek be a csomagokat. Az állatokat inkább az öletekben fogjátok, nehogy valami bajuk essen. – utasította Tonks.

Háromnegyed tízkor már mind az autókban ültek, és már a King’s Cross felé robogtak. Az út csendben telt. Az egész Weasley család kikísérte őket a pályaudvarra. Az ikrek egész úton Dewyvel szórakoztak, aki különböző tárgyak és élőlények alakját is fel tudta már venni. Most épp Mordonná változott.

-         Legyél Piton! – kérte Ron.

-         Azt se tudja, hogy hogy néz ki Piton, te agyas. – hordta le Fred. Állítása ellenére a kis ragacs kampós orrú fiúvá változott. Olyanná, amilyen Harry apjának a könyvének a lapjain volt rajzolva. – De király! Ezt meg honnan tudja? De itt fiatalabb… - jegyezte meg.

-         Igen, mert csak a fiatalabb énjét látta még. – mondta Ron. – Harry egyik könyvében.

-         Lerajzoltad Pitont? – kérdezte reménykedve George.

-         Nem én, hanem még apa. – felelte Harry. – De nagyon valósághű lett.

Féltizenegykor megérkeztek a King’s Crossra, és csomagjaikkal megrakodva, a kilences és a tízes vágány felé tartottak. Feltűnés nélkül átmentek a falon. A piros Roxfort Express most is ott állt a vágányon, és várta az érkező diákokat. Harry, Ron, Hermione, Luna és Ginny felvitték a csomagokat, és berakták egy üres fülkébe, aztán leszálltak elköszönni a kísérőktől.

-         Nagyon vigyázzatok magatokra! Harry, beszéltem Piton professzorral… - kezdte Mr. Weasley, mire Harry undorodó arcot vágott. -, hogy tanítson neked még okklumenciát, amíg nem megy tökéletesen. Tőled viszont elvárom, hogy szorgalmasan gyakorolj, rendben?

-         Rendben… de miért? Már tavaly sem tanultam… - felelte egykedvűen.

-         Igen, ez elég szomorú. Tavaly is bármi bajod eshetett volna. Nem tudjuk, hogy pontosan mit akar Voldemort, jobb az elővigyázatosság. Te csak tanulj szorgalmasan.

-         Rendben…

-         Gyertek csak Ron… - szólt hátulról Bill. Harry, Ron és Hermione követték. Luna Mrs. Weasley jó tanácsait hallgatta.

-         Igen? – kérdezte furcsállva Ron. – Mi történt?

-         Semmi. Csak Nettről szeretnék beszélni veletek.

-         Te ismered Nettet? – hüledezett Ron. – De hát honnan?

-         Tanított engem is. Elsős koromban volt egy balesetem, és hiányoztam pár hetet a suliból. Ő korrepetált. – mindhárman tágra nyílt szemekkel nézték a fiút. – Csak annyit akarok mondani, hogy ne feszítsétek túl a húrt, rendben?

-         Mármint?

-         Ne beszéljetek neki vissza, legalábbis ne határtalanul, mert azt nagyon nem szereti. Egyébként nagyon rendes, csak nem szabad sokat visszabeszélni neki, mert megunja, és olyan büntető feladatot ad, hogy életed végéig bánni fogod. – mondta, de az utolsó mondatot már vicces komolysággal. – Nem gondoltam komolyan, te! – tette hozzá Ron ijedt arcát látva. - De tény, hogy nagyon jó büntető feladatai vannak… kideríti, hogy mit utálsz a legjobban, és azzal kapcsolatban ad valamit. Szóval csak óvatosan. De nyugi, nagyon jó fej. Érti a tréfát is, ha nem vagytok szemtelenek. – biccentett a gyerekeknek. – Most pedig menjünk vissza, mert mindjárt indul a vonat.  

Visszasétáltak a többiekhez, és nagy ölelkezések közepette elköszöntek mindenkitől.

-         Tartsd nyitva a szemed, Potter! – hangzott Mordon jó tanácsa.

-         Nagyon vigyázzatok magatokra, és kerüljétek a bajt, rendben? – kérte Mrs. Weasley, miközben megölelte Harryt, immár negyedszerre.

-         Na, szálljatok fel, már indul a vonat.

Mind az öten felszálltak. Bementek a fülkéjükbe, és az ablakból integettek Weasleyéknek, Mordonnak és Tonksnak.

-         Jó kis nyár volt, mi? – kérdezte Ron.

-         Igen az. Még egyszer kösz a meghívást. Nem tudom, mi lett volna velem Dursleyéknél. Nem is akarom megtudni. – felelte őszinte hálával Harry.

-         Igen, én is nagyon köszönöm. – felelte Luna. – Remélem az idei év nem lesz ilyen zűrös, mint az eddigiek… Voldemort már nyugodtan leszállhatna rólad, Harry.

-         Könnyű azt mondani… - motyogta magának. Eszébe jutott a jóslat… Az egyiküknek meg kell halnia. Vagy ő lesz az áldozat, vagy ő lesz a gyilkos. Nem valami biztató jövő.

-         Te meg mit csinálsz? – kérdezte Ron Hermionet figyelve. A lány a ládájában kutatott, majd kivett belőle egy könyvet. – Csak nem tanulni akarsz? – hüledezett.

-         Csak de. – felelte kurtán és kinyitotta a Lázadások korszakát és olvasni kezdett.

-         Nem vagy normális… - mondta Ron.

-         Én megyek, mert találkozom az egyik Hollóhátas gyerekkel. Van egy aranyos szőrgolyója, és azt meg akarom nézni. – mondta Ginny.

-         Veled megyek én is! – kapott az ötleten Luna, aki minden újdonság után nagyon érdeklődött. A két lány kiment a kupéból, így Harryék hárman maradtak.

-         Majd nekünk is el kell mennünk, úgy félúton. Tudod, a prefektusokhoz… - fintorgott Ron. – Hál’ Istennek idén később gyülekezünk.

-         Úgy érted, hála nekünk. Ugyanis mi adtuk meg az időpontot, ha nem tűnt volna fel. – morogta Hermione a könyv mögül.

-         Te olvassál! Nem igaz, miért… - kezdte Ron a lány lényének jellemzését, de nem folytatta, mert a fülke ajtaja megint kinyílt, és egy fiú helyes arca jelent meg mögötte. Hosszú, fekete haja, és csillogó fekete szeme volt. A haja – akárcsak Billnek – copfban volt.

-         Sziasztok! Ne haragudjatok, van itt szabad hely? Tudjátok, minden fülke tele van… - kérdezte. Hangja nagyon kellemes volt.

-         Persze, ülj csak le. Én Harry vagyok, ő Ron, ő pedig Hermione.

-         Engem Alannek hívnak. – biccentett, és kezet nyújtott a fiúknak.

-         Eddig nem a Roxfortba jártál, igaz? Még sosem láttalak a vonaton, de a kastélyban sem. – érdeklődött Hermione, miközben becsukta a könyvét.

-         Nem, Beauxbatonsos vagyok. Illetve az voltam. – felelte mosolyogva. Harrynek ismerős volt a mosolya, de abban teljesen biztos volt, hogy a fiút még soha nem látta.

-         Ahhoz képest nagyon jól beszéled a nyelvünket… - tette hozzá Ron.

-         Igen, mert nem vagyok francia. A szüleim angolok. És a tiétek is, gondolom. – Harry észrevette, hogy a fiú szeme a sebhelyére esik, majd az ő szemébe néz, de nem tette szóvá felfedezését, csak elismerően mosolygott.

-         Igen. – felelték egyszerre. – Hanyad éves vagy?

-         Végzős. Ti is, igaz? – kérdésére mindhárman bólintottak. - Hogyan osztottak be a házakba? – kérdezte kíváncsian.

-         Egy süveget tesznek a fejedre, és az megmondja, hogy melyikbe kerülsz. Nem nagy dolog. – felelte vállvonogatva Ron.

-         Aha értem. A Beauxbatonsban nem így osztottak minket be. Csak kérdezték, hogy ki milyen szakos szeretne lenni és olyan csoportok voltak.

-         És te milyen szakos voltál?

-         Sötét varázslatok kivédése és bájitaltan. Sötét varázslatok kivédését nem önszántamból, hanem anyu unszolására tanultam fokozottan, mert nagyon félt engem. Tudnám, miért. Mondjuk jó, hogy meg tudom védeni magamat…

-         Szereted a bájitaltant? – kérdezte Ron, nagyon elcsodálkozott a fiún.

-         Igen, érdekel ez az ága a mágiának, de most már nem tanulnám olyan magas fokon, mint eddig. Ezért is jó, hogy felvettek a Roxfortba.

-         Mi csak RBF szinten tanuljuk. De szerintem nagyon meg fogod utálni, hacsak nem a Mardekárba osztanak be.

-         Miért? – kérdezett vissza őszinte meglepettséggel Alan.

-         Csak, mert a tanár egy kötekedő, undok izé, azért. És még szépen fejeztem ki magam. Ő a Mardekárosok házvezetője, és nyíltan kivételez is velük. A Griffendéleseket, vagyis minket meg kimondottan utál. Csak ezért.

-         Hát… nem tudom, de én is lehet, hogy a Mardekárba kerülök… Mitől függ, hogy ki hova megy?

-         Képességek, tulajdonságok szerint osztanak be minket. Mardekárba a ravaszak, Griffendélbe a bátrak, Hollóhátba az okosak és a Hugrabugba meg a többiek kerülnek. De miért lennél Mardekáros? Egyáltalán nem tűnsz olyannak…

-         Mert a szüleim is azok voltak. Legalábbis anyu az volt. Apáról nem tudom, őt nem is ismerem.

-         Te akkor sem vagy olyan, mint a… - kezdte Ron, de megint nem fejezhette be, mert ismét kinyílt a kupé. Kedvenc Mardekáros társaik álltak az ajtóban. – mint ők. Sziasztok… tudnátok, hogy mennyire hiányoztatok…

-         Mi van Gólkirály? Még mindig te vagy a Griffendél őrzője? Vigyázzatok, mert nyerni fogunk… Ez meg ki? – kérdezte, mikor észrevette Alant.

-         Ő… hát, ő lehet, hogy egy új osztálytársad. De szerintem félj tőle, Draco, mert szereti a bájitaltant, és így elúszhat a jó pozíciód Piton mellől… - mondta álkomolysággal Harry. Malfoy arcán kis pír jelent meg, majd kezet nyújtott a fiúnak.

-         Draco Malfoy vagyok.

-         Alan Fonce. – biccentett barátságosan. – Lucius Malfoy fia vagy? – kérdezte. Mindenki meghökkenve nézett rá, még Malfoy két gorillája is.

-         Igen. – felelte Malfoy büszkén kihúzva magát, de mégis kétkedő pillantásokat vetve Alanre.

-         Ismered az apját? – kérdezte meghökkenve Ron.

-         Nem. – felelte egyszerűen a fiú. – Személyesen nem. De tudom, hogy ki az, már sokszor láttam. – tette hozzá.

-         Hol láttad? Az apám nem szokott mindenfelé menni. Ő nagyon nagy ember… - kezdte a szokásos apja, az Isten szöveget, de Alan fejcsóválva közbeszólt.

-         Nem olyan nagy. Vannak nála sokkal nagyobbak is. Mint például az, akinek dolgozik. – mindannyian megütközve nézték a fiút, még az ellenségeskedést is elfelejtették. – Vagy aki még nagyobb, Albus Dumbledore. De igen, tény, hogy nem csekélység a te apád sem. Ha becsülöd azt, amit csinál, akkor még büszke is lehetsz rá. Nem könnyű ilyen közel férkőzni Voldemorthoz. – erre a végső mondatra már nem tudtak milyen arcot vágni: nehéz volt eldönteni, hogy elismerően nézzenek a fiúra, vagy csodálkozással, ezért nagyon furcsa kifejezést öltött mind a négyük arca.

Crak és Monstro csak buta szemekkel néztek, mint általában. Harry meglepődött, hogy szemrebbenés nélkül mondta ki a rettegett nevet. Malfoy intett két fogdmegjének, hogy menjenek, és szájtátva elhagyta a kupét.

-         Azta… - szólalt meg Ron. – Te aztán nem vagy semmi… Honnan tudod ezeket a dolgokat? Hogy Malfoy apja Halálfaló, meg ilyenek?

-         Vannak Halálfaló ismerőseim. – felelte tömören.

-         Mennyire ismered őket? – kérdezte újabb meghökkenés után Harry.

-         Melyiket mennyire. Van, amelyiket csak látásból, mint Malfoyt, de van, akit jobban, de az már vagy meghalt, vagy már nem Halálfaló, mert elhagyta Voldemortot.

-         Te aztán furcsa gyerek vagy, hallod-e! – ámuldozott Ron. – Perselus Pitont nem ismersz véletlenül?

-         De. De őt is csak látásból. Ő a bájitaltanár, azt mondtátok, nem? – kérdezett vissza homlokráncolva. – Legalábbis ezt vágtátok Malfoy fejéhez…

-         Igen, ő. – bólogatott Ron, nem tudta, hogy mikor említette a tanár nevét. - De utáljuk, mint a rossz nyavalyát.

-         Nekünk most mennünk kell, majd a fiákereknél találkozunk. Gyere, Ron! – mondta Hermione.

-         Hova mennek?

-         Prefektusok, és megbeszélésük van.

-         Értem. Van még más Exhalálfaló a tanári karban? – kérdezte mosolyogva.

-         Nincs… ja de! Most már van! Miss. Nett…– mondta Harry.

-         Igen, őt ismerem személyesen is. Mit tanít? – érdeklődött, és most először meglepettség tükröződött az arcán.

-         Sötét varázslatok kivédését. Hermionenek nem tetszik, de azt nem mondta miért.

-         Pedig nagyon rendes. Nála rendesebb és kedvesebb nőt keresve sem találtok. – mondta minden gondolkozás nélkül Alan. – Régóta ismerem, anyu egyik barátja volt. Az is igaz, hogy már rég találkoztam vele. – tette hozzá Harry meglepett arcát látva.

-         Akkor biztos meg fog lepődni, hogy lát téged.

-         Nem. Biztos, hogy nem. Soha nem lepődik meg. Csak ha valami teljesen rendellenes történik.

-         Ilyen jól ismered? De az anyukád hol találkozott össze vele?

-         Együtt jártak a Roxfortba.

-         Akkor egy házban is voltak. – vonta le a következtetést Harry.

-         Ööö… igen. Meg amikor nem kellett „dolgoznia” mindennap láttam.

-         Ezt hogy érted?

-         Voldemort bukása után mindennap ott volt nálunk. Aztán három évvel ezelőtt visszament. Azt mondta, hogy nem akar, de nagyon félt.

-         Meghiszem azt… De akkor Piton miért nem ment vissza? Ezt annyira nem értem… Á, mindegy… Anyukád most Franciaországban él?

-         Nem, sosem lakott ott, csak nyáron, amikor vakáció volt, meg a szünetekben. Ő mindig is Londonban élt. Utálja Franciaországot. De már őt is nagyon régen láttam… Illetve nyáron végig velem volt, de előtte több évig nem találkoztunk. Csak nagyon ritkán futottunk össze. – felelte lehangoltan a fiú. Harry nagyon megbánta a kérdését.

-         Bocsánat… - mondta. – nem akartam…

-         Nem, semmi baj. Csak kicsit rossz, hogy nem láthatom akkor az anyámat, amikor akarom. Bár neked sokkal rosszabb, nem?

-         Hát, talán. De nem tudom, mi a rosszabb: nem ismerni a szüleidet, vagy nem velük élni, mert nem akarják.

-         Egy szóval sem mondtam, hogy azért nem látom az anyámat, mert ő nem akarja. – fejtette ki Alan. – Nem ér rá. Nagyon sok a dolga, és ha úgy vesszük, miattam nem látom mindig.

-         Hát ezt nem értem, de inkább ne is menjünk bele. Nem akarlak a családi ügyeidről kifaggatni.

-         Nem is tudnál. Csak azt mondom el, amit akarok, nyugodtan kérdezz, bármit, legfeljebb nem válaszolok. – mosolygott megint. Honnan ismerem ezt a mosolyt? Futott át Harry agyán.

-         Jól van… Hogyhogy nem ismered az apádat? – kérdezte kissé bátortalanul.

-         Anyu sosem mondta el, hogy ki az, csak annyit, hogy már nagyon rég látta. Amikor utoljára találkoztam anyuval, akkor is megkérdeztem, és csak annyit mondott, hogy még él, de sajnos mást nem tudok. Valószínűleg azért nem mondja el, mert félt engem.

-         De hát mitől? – kérdezte meglepett-értetlenül Harry.

-         Ezt sajnos nem mondhatom el. – felelte sajnálkozva a fiú.

A beszélgetést nem folytatták, mert a vonat lassítani kezdett, majd megállt. Észre sem vették, de már besötétedett.

- Érdekes, még a büfés boszorkány sem volt nálunk… - jegyezte meg Ron, miután leszállt a vonatról, és Hermioneval Harryék mellé léptek.

- De volt, csak épp Malfoyjal beszélgettünk. – mondta Hermione. – Mondtam neki, hogy nem kérünk semmit és továbbment.

- Ja, értem.

Beültek a fiákerekbe. Alan kihajolt és szemügyre vette a száztornyú kastélyt, és mosolyra húzódott a szája.

-         A Beauxbatons a nyomába sem ér a Roxfortnak! Gyönyörű ez az épület… Nálunk nem thesztrálok húzták a kocsikat, hanem…

-         Te látod a thesztrálokat? – fojtotta belé a szót Harry.

-         Igen. A nagymamámat láttam meghalni. – felelte. – Szóval nálunk egyszarvúak voltak. Sajnáltam is őket, hogy hogy lehet ilyen munkára befogni őket… Egyszer meg is büntettek, amiért elengedtem egy párat… - mondta visszaemlékezve, és újabb mosoly jelent meg az arcán.

-         Ilyen rendes fiú vagy? – kérdezte Ron.

-         Aha… volt egy pár ilyen esetem, de semmi komoly… és akkor még kicsi voltam… - szabadkozott.

A fiákerek lassan begurultak a kapukon, és megálltak. Kiszálltak a kocsikból, és bementek a nagy tölgyfaajtón. Harry, ahogy belépett, azt érezte, hogy végre hazajött. Már nagyon hiányzott neki a Roxfort minden mágiája.

- Merre? – kérdezte Alan. Még mindig nagyon nyugodtnak látszott, pedig Harry emlékezett, hogy ő iszonyatosan izgult a beosztásnál.

Harryék továbbmentek, de a Nagyterem előtt McGalagony megszólította őket.

-         Jó estét! Mr. Fonce, kérem, Ön jöjjön velem! Maguk menjenek be, és üljenek le a helyükre. – tessékelte be Harryéket.

Hermione még odasúgott egy „Szorítunk” -ot és bement a terembe. Leültek a Griffendélesek asztalához. Minden tanár a helyén ült, kivéve McGalagonyt és Hagridot. Utóbbi biztosan az elsősöket hozta. Pár perc múlva a Nagyterembe csapatnyi kicsi lépett be, élükön Alannel. Mind megálltak a tanári asztal előtt. Alan még mindig felettébb nyugodtnak tűnt.

-         Akit szólítok, az tegye fejére az iskolai Teszlek süveget, hogy beoszthassa a házakba. Önnel kezdjük, Fonce, Alan!

Alan odalépett a háromlábú székhez, felvette a süveget, és leült székre. Még mindig nyugodt volt az arca. Pár csendes perc után hirtelen elmosolyodott, majd a süveg felkiáltott:

-         GRIFFENDÉL! - Hatalmas taps tört ki Harryék asztalánál, nagyon örültek, hogy nem a Mardekárba került.

-         Gratulálok! – visította Hermione.

-         Kösz. – bólintott miközben leült a Harry mellé.

-         Nem izgultál? – kérdezte kíváncsian Ron.

-         Dehogynem, állatira. – felelte, és megremegett. Ránézett a tanári asztalra. A taps még mindig nem halt el. Harry is odanézett. Nett fülig érő szájjal tapsolt és közben Alanre nézett. – Hú… - fújta ki a levegőt. A taps elhalt, és a következő diákot szólították beosztásra. Harryék suttogva folytatták a beszédet.

-         Nem is látszott rajtad, hogy izgulsz… - jegyezte meg, aki még mindig a tanári asztalt bámulta, mire meglepetésére Nett ránézett, és rámosolygott.

-         Szimpi vagy neki. – állapította meg Alan követve Harry pillantását. – Pedig nagyon izgultam. De az igaz, hogy sosem látszik rajtam, csak a kezemen. Nem láttad, hogy mennyire remegett?

-         Igen, még most is. – felelte nevetve Hermione.

Pár perc múlva beosztották az utolsó elsőst is a Hollóhátba, és Dumbledore felállt. A teremben csend lett.

-         Köszöntök mindenkit az év első napján! – kezdett bele. – Először is, az általános szabályokkal kezdeném, amiket hiába mondok el évről évre, valaki mindig megszegi őket. – mondta mosolyogva, mire a termen nevetés futott át. – Nos, az iskola melletti erdő tiltott terület minden tanulónk számára, mert veszélyes, mint minden varázserdő. A folyosókon a varázslást, kérem, hogy próbáljuk mellőzni… - már nyitotta a száját, hogy folytassa, de meggondolta mondanivalóját, és becsukta, majd így folytatta. - Az egész házirendet inkább nem ismertetném, mert itt ülnénk ítéletnapig. Viszont minden terem ajtaján elolvashatjátok azt, és kérlek benneteket, hogy betartani is próbáljátok. – mondta, és arcán hamiskás mosoly jelent meg, ami elsősorban a Griffendéleseknek és a Mardekárosoknak szólt. – Akkor had mutassam be tanári karunk új tagját, Melanie Nett professzort, aki sötét varázslatok kivédését fog oktatni itt az iskolánkban, egyelőre meghatározatlan ideig. – itt újabb mosoly jelent meg az arcán, mindenki tudta miért: egyik sötét varázslatok kivédése tanáruk sem tanított egy évnél tovább, kivéve Lupint, aki kétszer egy évet tanított. Nett mosolyogva fogadta a tapsot, ami a fiúk körében elég hangos volt. – Nincs más hátra, mint hogy hozzákezdjünk a vacsorához! Jó étvágyat!

Mind a tányérjuk fölé hajoltak, és szedtek maguknak, mindenféle finomságot. Igazi, nagy lakoma volt, mindannyian többször repetáztak. Amikor már a desszertnél tartottak, megjelentek a kísértetek, és ami még a régi diákokat is meglepte, Hóborc is betévedt a terembe.

-         Lesz itt nagy felfordulás… - mondta vészjóslóan Ron.

-         Miért? – kérdezte kíváncsian Alan.

-         Hóborc… Ő az itteni kopogó szellem, és hát… van humora… méghozzá elég rossz humora… mások megalázása neki poén…

-         Nálunk nem volt kopogó szellem. – vont vállat Alan, és tovább ette a habos sütiét. Közben a szellemet nézte. Hóborc odament Nickhez, és vele kezdett kötekedni. Aztán megjelent a Véres Báró és attól a perctől már senki nem látta. – Ki az a szellem, akinek véres a ruhája?

-         A Véres Báró. A Mardekár-ház szelleme. Hóborc csak tőle fél.

Mikor mindenki befejezte az evést, a prefektusok felkísérték az elsősöket. Harry és Alan követték őket.

-         Te hogyhogy nem vagy prefi? – kérdezte meglepődve Harrytől Alan.

-         Hosszú lenne elmagyarázni, miért nem. – tért ki a válasz alól. – A Beauxbatons milyen suli?

-         Teljesen más. Sokaknak az jobban tetszik, de szerintem ez jobb. Az valahogy túl… túl mű. Ez igazi. – Harry elmosolyodott. Eszébe jutott Fleur, aki csak szidni tudta a Roxfortot, és dicsőíteni a saját iskoláját. – Most hova megyünk?

-         A klubhelységbe. Maj