Vasárnap tíz körül kelt, mert előző éjjel alig aludt. Amint egy pillanatra lehunyta a szemét, Halálfalók százai jelentek meg előtte, akik bekerítik, majd Voldemort kegyetlen nevetésbe kezd és ráküldi a halálos átkot. Azt viszont, hogy az átok végül eltalálja-e, egyszer sem tudta meg, mert idő előtt felébredt.

Most lassan felöltözött, és összeszedte a holmijait. Bepakolt a ládájába, és azon gondolkozott, hogy a seprűjét is elrakja-e, amikor Vernon bácsi feldörmögött neki, hogy menjen le ebédelni, így letette a Tűzvillámát az ágyára, majd lement a konyhába.

-         Mikor jönnek ezek? – kérdezte a bácsi.

-         Kettőkor.

-         Egy óra múlva?! Szólhattál volna hamarabb is, hogy elmehessünk.

-         Nem kell elmennetek. Nem lesz semmi baj. Tilos a feltűnést keltenünk, mert megbüntetnek, ha valami mugliellenes dolog történik erre. – vont vállat Harry.

Nem faggatták tovább, de látta a rémületet nevelői arcán. Gyorsan megette az ebédjét, és visszament a szobájába. Leült az ágyára, és kezébe vette apja könyvét, és ismét lapozgatni kezdte. Minden lap sarkán ott volt a L. E. felirat. Eszébe jutott, hogy Piton merengőjében is ezt a két betűt cifrázta az apja. Most jött csak rá, hogy valószínűleg az édesanyja monogramja lehet a két betű. Ijedten rezzent össze, amikor Tonks hoppanált mellette, elég hangosan – ugyanis leverte a lámpát az asztalról.

-         Szervusz, Harry! Hogy vagy? – kérdezte mosolyogva. Haja most ismét lilás árnyalatú volt.

-         Szia! Jól! Mivel megyünk?

-         Ne siessünk ennyire előre… - mosolygott tovább. – Először is szóljunk Dursleyéknek, hogy itt vagyok. Aztán mehetünk. Rendben?

-         Aha, persze. Akkor menjünk le.

Együtt kimentek a szobából, és lementek a lépcsőn. Petúnia és Vernon a nappaliban nézték a híreket. Összerezzentek, amikor Harry megszólította őket.

-         Öhm… Petúnia néni, Vernon bácsi… Itt van Tonks… Tudjátok, ő jött értem…

-         Jó napot! Szép házuk van… jó tiszta… - köszönt ő is, körbenézve a pormentes szobán. – Gondoltam beköszönök, és szólok, hogy elmegyünk. – szavait pár perces csönd követte, aztán Harry megszólalt.

-         Akkor… Viszlát… - Vernon bácsi ránézett Harryre, majd nagyra nyílt szemekkel megbámulta Tonksot is, visszadőlt a kanapéra, és dörmögött egyet, jelezve, hogy felfogta, amit mondtak neki.

-         Viszontlátásra… - köszönt el vidáman Tonks is – Remélem, nem találkozunk többet… - motyogta magának.

Gyorsan visszamentek Harry szobájába, és Tonks a kezébe vette a levert lámpát.

-         Transportus! – mondta.

Néhány másodperc múlva már mindketten érezték a köldökük táján a rántást, és a ládával, seprűvel és Hedvig kalickájával megrakodva hamarosan a Grimmauld téri házban találták magukat.

-         Mindjárt továbbmegyünk, csak szólnom kell Mordonnak, hogy minden rendben van, mert már rémeket lát. Mondjuk mikor nem. – magyarázta Harry értetlen arcát látva.

Úgy is történt. Tonks lement a konyhába, és pár perc múlva Mordonnal együtt jött vissza.

-         Üdv, Potter! Jól telt a heted?

-         Lehetett volna jobb is… - felelte egykedvűen.

-         Hát, akkor menjetek csak tovább, és vigyázzatok! Szerintem valami félrevezető módszert kellene…

-         NEM! – kiáltotta türelmét vesztetten Tonks. – Ne haragudj, de már eleget hallgattam a stratégiai ötleteidet. Tudok vigyázni Harryre, nem lesz semmi baja. – mondta bocsánatkérően.

-         Jól van, menjetek, de ha bármi baj történik, az nem az én hibám lesz. Viszlát! – felelte kissé sértődött hangon.

-         Viszlát! – mondta a két átutazó.

-         Transportus! – mondta ismét a lámpára ütve a pálcájával.

Most már az Odúba érkeztek, ahol egy csapatnyi Weasley várt rájuk. Charlie, Bill, Mr. és Mrs. Weasley és Ginny. Pontosan a nappali közepére érkeztek. Ron épp akkor szaladt le a lépcsőn, és Harry hallotta, ahogy felkiált a lépcsőn: „Itt vannak!” Magában a házban semmi szembetűnő változás nem történt, de Weasleyék mind fülig érő mosollyal fogadták.

-         Szervusz, Harry drágám! Készítettem neked egy kis finomságot. – köszöntötte Mrs. Weasley.

-         Köszönöm, nem kellett volna… - felelte elpirulva.

-         Szia, Harry! Képzeld, Fred és George is itt vannak! – kiáltotta Ron. – Sőt… még van itt valaki… - ebben a pillanatban megjelent Percy a lépcső aljában.

-         Szervusz, Harry. Hogy vagy? Remélem, megbocsátod nekem azt a levelet, amiben Ront arra kértem, hogy ne barátkozzon veled… - mondta őszinte sajnálattal – Hülye voltam. Nem akartam hinni neked. – most feltűnően normális volt, tőle meglepő módon. Harry csodálkozva nézett rá.

-         Semmi gond. – felelte, és kezet nyújtott a fiúnak. – Mindenki hibázhat. – Percy elfogadta a kézfogást. Pár percig csend volt a házban, majd Mr. Weasley szólalt meg.

-         Hát akkor… Ron, megmutatnád Harrynek a szobáját? – kérdezte, olyan hangsúllyal, mintha nem is kérdezni akarta volna.

-         Igen… persze. – felelte habozás nélkül Ron. - Gyere, Harry.

Harry szótlanul követte, bár nem értette, hogy miért kell megmutatnia Ronnak, hogy hol fog aludni, hiszen már volt itt. Amikor hallótávolságon kívül voltak, Ron hozzáfogott a magyarázkodáshoz.

-         Tudod, Percy most jött haza, pár perccel ezelőtt. Biztos beszélni akarnak vele. Fred és George a szobájukban alkotnak, azt mondták, hogy amint megérkezel, menjünk be hozzájuk. Gyere, itt vannak. – mondta, egy ajtóra mutatva.

Mindketten bementek a szobába. Fred és George szájukra szorították az ujjukat, jelezve, hogy legyenek csendben. Az egyikük egy rugalmas, rózsaszínű valamit tartott a kezében, amit a másik egy ceruzával bökdösött. Ron felkiáltott:

-         De jó!

Egy pillanat volt az egész. A kis rózsaszín paca éles hangot adott ki, majd szélsebesen körbe repült a szobában, mindent összetörve, és leverve, teljes káoszt csinálva, majd kiment a nyitva hagyott ajtón, amin Harryék bejöttek.

-         Szép volt, öcsi! – szidta le Ront Fred.

-         Kapjuk el, mielőtt mindent tönkretesz! – kiáltotta George.

-         Oké, de mi ez?

-         Majd később, futás!

Mind lerohantak a lépcsőn, és meg is pillantották a kis pacát. Az éppen az órát támadta, de amikor észrevette az érkezőket, erősen a földhöz vágódott, és végigpattogott minden tárgyon, ami az útjába került.

-         Fred! George! Mi a ménkű ez már megint? – kiabálta Mrs. Weasley.

-         Ne haragudj, anya, nem a mi hibánk. Ron nem zárta be az ajtót, és az ordibálásától megbolondult. De mindjárt elkapjuk… 

Futkározva kergették a rózsaszín pöttyöt. Felmásztak az asztalra is, sőt, Fred még meg is próbálta rávetni magát a mozgó lényre, de elhibázta, és hasra vágódott a földön. Felpattant, majd odakiáltott Georgenak:

-         Menj fel egy mágnesért!

Ikertestvére felrohant a lépcsőn, és két perc múlva visszatért egy akkora mágnessel, mint az, amit el akartak kapni. Az izgő-mozgó pöttyre irányította, mire az a mágnes felé kezdett közeledni.

-         Szuper. – sóhajtott fel Fred. – Még egyszer bocs mindenki.

-         Ideadnád egy pillanatra? – kérdezte Tonks Georgeot. A fiú odaadta a nőnek, mire az alaposan szemügyre vette, majd egy perc alatt olyan színű lett a haja, mint a paca a kezében. A kis valaminek ez nagyon tetszett, amit úgy mutatott ki, hogy ugrálni kezdett a nő kezében, ő pedig visszaadta Georgenak.

-         Szóval mi ez? – kérdezte Harry. Tetszett neki a kis örökmozgó.

-         Hát ez egy… izé… elég sok minden van benne…

-         Például vas? – kérdezte mosolyogva Harry.

-         Nem, az pont nincs.

-         Akkor, hogyhogy vonzza a mágnes? – kérdezte ismét értetlenül.

-         Ez nem közönséges mugli mágnes. – magyarázta Fred. – Saját találmány. Csak ezt a rózsaszín izét vonzza, semmi mást. Ki kellene találni szegénynek valami nevet.

-         És mire jó? Mármint ez a bigyó.

-         Nem tudom, de nagyon aranyos, nem?

-         És nagyon káros is… ki fog összetakarítani? Mert én nem, az biztos… - szólt közbe Mrs. Weasley.

Harry körbenézett a romos helységen. Minden szanaszét volt, és minden romokban hevert. Harry sajnálkozva nézett Mrs. Weasleyre. A kis rózsaszín is ugyanígy tett, majd két nagy szemével – amik a fél testét elfedték – az ikrekre nézett, akik lehajtották a fejüket. A kis paca kirepült George kezéből, és még az előző tombolásánál is gyorsabban, mindent visszacsinált olyanra, amilyen az akciója előtt volt. Csillogott villogott minden, amit pedig eltört, valahogy összeragasztotta, és szebb volt, mint új korában. Mindenki elkerekedett szemekkel bámulta, ahogy visszarepült a fiú kezébe.

-         Nahát! Tudtam én, hogy nagyon hasznos… csak azt nem, hogy mivel az. Hiszen ez egy takarítógép… Köszönjük szépen! – mosolyogva bámulta a kis pacnit, majd hirtelen megint elkerekedett a szeme. - Fred! Legyen Dewy a neve! – kiáltotta - Emlékszel? – kérdezte mámoros mosollyal, mire testvére arcán hasonló mosoly jelent meg.

-         Hát, persze! – csillant fel a fiú szeme. - Jó ötlet… ő úgyis olyan kis dewys… Tökéletes név a számára.

-         Mi az a Dewy? – kérdezte Ron.

-         Mindegy, drága tesó. Mi tudjuk, és ez a lényeg. – legyintett Fred. – Na, mikor eszünk? – kérdezte ejtve a dewys témát.

-         Hamarosan. Még meg kell teríteni. De ha segítenétek, akkor gyorsan menne a dolog… - mondta Mrs. Weasley.

-         Dewy biztos szívesen segít… Nos? – a kis rózsaszín Dewy gazdájára nézett, és kirepült a kezéből, és a konyha felé vette az irányt. Pár perc múlva már egy asztal állt kint a kertben, terítővel, tányérokkal, poharakkal, evőeszközökkel és a vacsora is tálalva volt. – Szupi! Kösz!

-         Ilyen kell nekem is…

-         Nem olcsó… és ő még prototípus… Az sem biztos, hogy mind rózsaszín lesz, de szerintem illik hozzá, nem? Sugározza belőle a kedvességet…

-         Hűha Fred, még sosem hallottalak így beszélni. De minden kétséget kizárólag igazad van… Bár eléggé lányos színe van…

-         Lehet, hogy lány, nem? – kérdezte Harry.

-         Nem, mert… hogy is mondjam? Szóval az a lényeg, hogy nincsenek szervei, meg ilyenek, ezért nem is lehet elpusztítani. Legalábbis nekünk még nem sikerült. Ezért aztán nem is lehet tudni, hogy fiú-e, vagy lány. Különben is, csak tegnap előtt sikerült ilyen formába hozni. Előtte soha nem állt össze, és folyton szétesett... nem volt ilyen rugalmas. Az a lényeg, hogy nem élőlény, de mégis él.

-         Aha, értem, mire gondolsz. – bólintott.

Kimentek a kertbe, és mindannyian leültek az asztal köré. Harryt Ron és Mr. Weasley fogta közre. Mrs. Weasley valóban ínycsiklandó vacsorát készített. Harry már nagyon vágyott az asszony főztjére. A vacsora lelkes beszélgetéssel telt. Harry azonban nem számolt be Ronnak apja könyvéről a többiek előtt, de a mugli hírekről igen. Mindenki nagyon megdöbbent, soha nem hitték, hogy Sirius ilyen híres lesz, mind a varázslók, mind a muglik körében.

-         Mr. Weasley, nem tudja, hogy Lupin, mikor jöhet vissza?

-         Sajnos, nem, de ne aggódj, nincs közvetlen veszélyben.

-         Tudom, mondta Hagrid is. Remélem, tényleg nem lesz semmi baja.

-         Nem lesz. Ebben teljesen biztos vagyok. Sőt. Még annyi se lesz, mint amennyi most van. – mondta biztató mosollyal. Harry nem tudta mire vélni a varázsló szavait.

-         Tényleg, apa… nem tudod, ki lesz a sötét varázslatok kivédése tanáruk Ronéknak? Remélem, valami borzalmas, Piton-szerű fazon… - mondta gonoszan George.

-         Nem tudom… - vont vállat. – De azért ne kívánj ilyeneket, a végén még tényleg kifognak valami hasonló szerzetet…

-         Erről jut eszembe… Nem ismersz véletlenül egy bizonyos Melanie Nettet? – kérdezte kíváncsian Ron. Mr. Weasley arca elkomolyodott, és a füle elvörösödött.

-         Nem. – felelte, de Harry tudta, hogy sántít a válasz. – Miért, te ismersz?

-         Ami azt illeti, igen. Lehet, hogy fog tanítani…

-         Értem. Nem, nem tudom ki az. Ginny, ideadnád a mártást? – kérdezte elterelve a szót.

-         Szerinted? – súgta oda Ron Harry fülébe.

-         Ismeri. – súgta vissza egyszerűen.

-         Most jut eszembe. – szólt közbe Percy, aki eddig homlokráncolva hallgatta a fiúk és apja társalgását. – A nyár végén Caramel beszélt egy ilyen nevű nővel. – Harryék érdeklődve hallgatták a fiút. – Valami olyasmit mondott, hogy küldjön érte a miniszter valakit és tartóztassák le, de Caramel azt mondta, hogy felesleges lenne Azkabanba vinni, úgy se tudná senki őrizni. Inkább maradjon az iskolában, ő majd beszél Dumbledoreral, hogy ott maradhasson tanárként. Beszélt is az igazgatóval, aki örömmel engedélyezte a dolgot. Szóval egészen biztosan tanítani fog. – fejezte be monológját. Még soha nem sikerült elérnie azt, hogy ha mondott valamit, az ennyire érdekelje Ront.

A vacsora további részében csendben ettek, majd amikor a desszertnél tartottak, már akkora volt a zsivaj, hogy Mrs. Weasley dühösen megszólalt.

-         Jól van, csend legyen! A végén lebukunk a muglik előtt! Na, nyomás aludni! Holnap jön Hermione, frissnek kell lennetek. – tette hozzá mosolyogva.

Mind elköszöntek, és felmentek a szobájukba. Dewy, Fred kérésére leszedte az asztalt, és követte gazdáit. Harry és Ron fáradtan dőltek bele az ágyba, még beszélgetni sem volt erejük.