Ez a vágya sajnos a következő pár hónapban biztosan nem teljesülhetett. Most fent kuksolt a szobájában, és az Átváltoztatásról haladóknak VI. –ot bújta. Jobb dolga nem lévén a könyveit olvasgatta. Amint megérkezett, bezárkózott a szobájába – ezt Dursleyék egyáltalán nem sajnálták –, és levelet írt barátainak és a Rendnek. Szépen kifejtette, hogy utálja a bácsikáját és a családját, de ezt a hetet azért még talán kibírja.

Nem is tudta elhinni, hogy már egy hét után elmehet innen. Ilyen még sosem volt. Lunanak is írt egy levelet, hogy nagyon hiányzik neki, és mielőbb szeretné látni.

Most letette a könyvet, mert eszébe jutott valami. Elővett egy pergament, és írni kezdett.

Kedves Remus!

Nagyon örültünk a levelednek, viszont rossz, hogy nem tudsz írni nekünk. Remélem minden rendben van. Hagridtól megkérdeztük, hogy mit kell csinálnod, de csak annyit volt hajlandó mondani, hogy kicsi az esélye, hogy bármi bajod is esik. Kívánom, hogy igaza legyen.

Weasleyék azt mondták, hogy hamarosan elmehetek innen. Már alig várom, mert Vernon bácsi már az agyamra megy. Semmi baj nincs, csak nem birok egyszerűen itt lenni.

Igazából kíváncsiskodni szeretnék. Az utolsó tanítási napon, este lementünk Hagridhoz a köpenyben, hogy ne bukjunk le. Bementünk hozzá, és beszélgettünk is egy kicsit. Aztán valaki kopogott, mi pedig elbújtunk a köpeny alá. Miss. Nett jött be. Hagrid nagyon örült neki, sőt, még el is felejtette, hogy mi is a kunyhóban vagyunk. Aztán megkérdezte Nettől, hogy hol volt idáig, és hozzátette, hogy tudja, hogy Halálfaló volt, de a mondat közepén elakadt. Akkor jutottunk az eszébe. Nett, amikor észrevette a zavarát, halál nyugodtan ecsetelte, hogy mi biztosan tudjuk, hogy ő Halálfaló volt, meg minden. Valahonnan tudta, hogy ott vagyunk. Levette rólunk a köpenyt és visszakísért a kastélyba. Jó, azt mondta, hogy látta, ahogy kijöttünk a kastélyból, de akkor honnan tudta, hogy a kunyhó melyik sarkában bújtunk el?

Volt egy másik eset is, másnap, amikor mentünk a vonathoz. Azon gondolkoztam, hogy milyen borzalmas nyaram is lesz, mire megszólal, hogy annyira biztosan nem. Még Piton is értetlenül nézte. És azt is tudta, hogy én küldtem gáncsoló bűbájt Malfoyra, amikor Lunán és rajtam kívül senki nem hallotta a varázsigét, még Draco sem.

Szóval azt szeretném kérdezni – csak úgy egyszerűen –, hogy ki ez a nő? Tud rólatok is mindent: hogy apáék animágusok voltak, a Tekergők Térképéről és a köpenyről is, meg minden. Sirius szerint rendes. (amikor megkérdeztem, hogy szerinte rendes-e, sokkal nagyobb fénnyel világított a hold)

Légy szíves, amint tudsz, válaszolj! Sok sikert a feladatodhoz!

Harry

Harry letette a pennát, és újra elolvasta a levelet. Amint meggyőződött arról, hogy jó úgy, ahogy van, egy borítékba tette, és lerakta az asztalra. Hedvig még nem érkezett meg, hiszen csak két napja vitte el a négy levelet, a négy különböző helyre.

- Gyere le vacsorázni! – kiáltott fel Petunia néni.

- Megyek – kiáltott vissza.

Harry korgó gyomrával leballagott a lépcsőn, és türelemmel várta az azesti nyúltápot. Reggelire reszelt répát ettek, ami citromlével volt meglocsolva. Ízlett neki, de nem lakott jól vele. Amikor leért a konyhába, és a leült az asztalhoz, egy alma várt rá, és egy pohár narancslé. Nem tudta, hogy ez a kettő hogy illik össze, de nem hozta nyilvánosságra a véleményét. Közben Vernon bácsi a tévét kapcsolgatta, majd egy híreket mondó műsornál megállította.

-„...Tegnap hozták nyilvánosságra, hogy a közel négy évvel ezelőtt megszökött Sirius Black vádját ejtették. – Harry felkapta a fejét - Többen tanúsítják, hogy látták azt az embert, akinek a meggyilkolásáért elítélték a férfit, és - mind azt mondják - nagyon is élt. Tomas Klorgins így nyilatkozott: „Még az ujja is hiányzott. Éppen egy gyanús embercsoporttal sietett valahová. Furcsa fekete ruhát viselt… az arca nagyon beesett volt.” Emellett arra is fény derült, hogy az áldozat volt a gyilkos. Peter Pettigrewt valóban meg akarta ölni Black, de azért, mert Pettigrew előtte elkövetett egy kettős gyilkosságot, amikor is megölte a Potter házaspárt, tizenhat évvel ezelőtt. – erre az egész család a képernyőre meredt. – Ugyanakkor azt is megtudtuk, hogy az említett Black egy évvel ezelőtt, nyáron valamilyen titokzatos módon életét vesztette. – a bemondó szünetet tartott. - Ez az érdekes és megdöbbentő hír után jöjjön egy kis reklám…”

Vernon bácsi és Petunia néni mély levegővételekkel, lihegve meredtek egymásra, majd dühösen Harryre néztek. Harry csak meglepetten bámulta tovább a tévét.

-         Ez a Black… - szólalt meg kis idő után a néni. – Ő volt a te… ő volt a te keresztapád… nem igaz? – hebegte.

-         De igen – felelte szomorúan Harry. – Csak az unokahúga megölte – tette hozzá, mire mérhetetlen düh kerítette hatalmába.

-         Az unokahúga? Milyen családja volt ennek? Már te is nagy szám vagy, de hogy a saját unokahúga ölte meg, az már egyenesen nevetséges! – kiáltott fel meglepetten a bácsi.

-         Egyáltalán nem nevetséges! – csattant fel Harry. – Nem… nem az.

-         És mégis… hogy ölte meg? És egyáltalán… miért? – kérdezte ismét Petúnia.

-         Nem akarok róla beszélni – felelte, és már állt fel a székről, de Vernon visszanyomta.

-         Senki nem kérdezte, hogy te mit akarsz. Válaszolj a kérdésekre!

-         Nem! Mit érdekel titeket? Nem is ismertétek, és különben is… utáljátok a mágiát, ahogy a varázslókat, és a boszorkányokat is, akkor miért érdekel, hogy mi folyik az én világomban?

-         Ha az a te világod - kezdte lila fejjel és lüktető érrel Vernon bácsi –, akkor miért vagy itt? Miért nem a magadfajták között vagy?

-         Kérdezd meg tőle! – felelte Harry, miközben Petunia nénire mutatott, aki elkerekedett szemekkel nézte a fiút. Dudley ijedtében feliszkolt a szobájába.

-         Te… - kérdezte kiszáradt szájjal a néni. – te tudod, hogy miért kell… miért kell nálunk lenned?

-         Igen… de nem olyan régóta. Csak egy éve, mióta Sirius meghalt.

-         Lehet, hogy ti tudjátok, de én még mindig nem! – csapott az asztalra a bácsi. Petunia mély levegőt vett, és belekezdett.

-         Dumbledore, aki lerakta a kölyköt a ház elé, valami olyan varázslatot hajtott végre, hogy ha befogadjuk Harryt, akkor biztonságban van itt, és senki és semmi nem támadhatja meg. – hadarta el gyorsan.

-         De hát… azok a demevalamik is meg tudták támadni tavaly előtt.

-         Dementorok. – szólt közbe Harry csöndesen. – Azt nem tudjuk, hogy miért sikerült, de többet nem történhet meg. Főleg mivel a hétvégén elmegyek.

-         Igen? És hova mész? – kérdezte merő kíváncsisággal a bácsi. – És ha már itt tartunk… hogyan?

-         A barátomhoz, Ronhoz. Értem jön valaki. Nem lesz semmi baj, nem jön be a házba.

-         Persze hogy nem! Még csak az kéne, hogy a magadfajták itt rohangáljanak a házamban!

-         Igen az kéne. Akkor végre belátnátok, hogy a varázslók csak abban különböznek, hogy varázsolnak, semmi másban! – kiáltotta Harry. – És abban, hogy ők tudnak normálisan gondolkozni, és nem félnek attól, ami más.

-         Ami más? Ez alatt mégis mit értesz?

-         Azt, hogy nem félnek a mug… varázstalan emberektől, és a többi ismeretlen lénytől!

-         Milyen ismeretlen lénytől? Milyen lények vannak még? Az állatokra gondolsz?

-         Nem. A kentaurokra, óriásokra, sellőkre és a többi hasonló varázslényre.

-         Sellők? Léteznek sellők? – kérdezte hitetlenkedve Petúnia.

-         Igen, léteznek. Az iskola melletti tó aljában is élnek. Zöld hajuk van, és nyikorgó hanggal beszélgetnek.

-         És ezt te honnan tudod? Lementél a tóba? – kérdezte fintorogva a bácsi.

-         Igen, egyrészt, de tanulunk is róluk egyik órán.

-         Ilyeneket tanítanak abban az iskolában, hogy mi az a sellő? Azt nem, hogy hogyan védd meg magad? – kérdezte felháborodva a bácsi.

-         Mit érdekel téged, hogy én mit tanulok?! Egyébként pedig nem csak legendás lények gondozását tanulunk, hanem sötét varázslatok kivédését, bájitaltant, átváltoztatástant, mágiatörténetet, sőt, aki akar még mugliismeretet is.

-         Mi az a mugliismeret?

-         A varázstalan emberek szokásairól lehet tanulni. De nekem nincs ilyen órám, hiszen muglik között nőttem fel, felesleges lenne. – Harry akart még valamit mondani, de ajkára forrott a szó, mert Hedvig ezt a pillanatot választotta a megjelenésre. – Hedvig!

-         Baglyok!! Utálom a baglyokat!

-         Most mit csináljak? – kérdezte Harry felháborodva. – Köszönöm Hedvig. Ha nem gond, most felmegyek.

Harry merte ajánlani, hogy ne legyen gond, és Hedviggel a vállán felállt, és a lépcső felé vette az irányt. Bement a szobájába, és magára zárta az ajtót. Leoldotta a bagoly lábáról a borítékokat. Összesen öt levelet kapott. Először Ronét nyitotta ki, aki azt írta, hogy majd vasárnap válaszol minden kérdésére, és hogy vasárnap délután kettőre már ott lesz érte Tonks. Harry nagyon örült, hogy nem kell majd estig várnia az utazásig. Ezután Hermione levelét vette kézbe. A lány megírta, hogy jövő hétfőtől lesz az Odúban, és hogy már várja, hogy újra lássa Harryt. A következő levél Tonkstól jött. Ő is leírta, hogy vasárnap kettőre már ott lesz, de nem írta meg, hogy mivel fognak utazni, nehogy egy illetéktelen személy megtudja. A negyedik levelet Luna küldte, ő megírta, hogy július második hetétől már az Odúban lesz, de most az apjával megy nyaralni Ausztriába, ezért írni se nagyon fog. Az utolsó levelet – az írás szerint – Dumbledore írta. Harry meglepetten vette kézbe. Még sosem kapott levelet az igazgatótól.

Kedves Harry!

Megkaptam az értesítést a vasárnapi utazásodról. Azt szeretném kérni, hogy tartsd nyitva a szemed, és ne menj el az Odúból. Az Abszol útra nem kell mennetek majd a tanszerek vásárlásához, mert minden roxfortos diáknak egy bagoly viszi el a szükséges tankönyveket és felszerelést. (erről bővebben majd McGalagony professzor ír)

            Vigyázz magadra:

                                   Albus Dumbledore

Harry letette a leveleket az asztalára. Lepergett a szeme előtt, ahogy Tonks beállít az új – esetleg hupikék – hajával, és Dursleyék felháborodott arcát is látta maga előtt, ami mosolyra késztette. Még csak most vált el a barátaitól, de már várta, hogy újra találkozhasson velük.

-         Gyere! Ezt a levelet, légy szíves, vidd el Lupinnak. Rendben? – fordult Hedvighez, aki válaszul huhogott egyet. – Köszönöm, vigyázz magadra!

Kiengedte a levéllel megrakodott baglyot az ablakon. Átvette a pizsamáját, és beledőlt az ágyába. Megpróbálta kiüríteni a fejét és elaludni.

*

Már majdnem dél volt, amikor felébredt. Már csak négy nap – számolta vissza a napokat – négy nap, és végre elmegyek.

Ebéd gyanánt valami salátának nevezett trutyit evett, aztán ismét a szobájába zárkózva töltötte a napot, és a Piton által feladott dolgozatával küszködött az agyserkentő főzetekről. Miközben a könyvében keresgélt, a szemébe ötlött valami, ami az utolsó bájitaltan óráján még biztosan nem volt a könyvében. „A bájitalok készítése csak egy tantárgy, nem életfeltétel, ahogy azt ez hiszi.” Ezt írta valaki egy rajzolt emberfej fölé, ami meglehetősen hasonlított a bájitalok mesterére. Az írás azonban ismerős volt a számára. Sirius írására emlékeztette. Tudta, ha Piton meglátná, hogy ilyesmi van firkálgatva a könyvébe, akkor még azt is megbánná, hogy megszületett. Azt viszont nem értette, hogy hogyan került az írás a könyvébe.

Tovább lapozott, hogy megkeresse az agyserkentő főzetekről szóló fejezetet, és meglepődve látta, hogy hasonló szövegek és rajzok vannak a könyvben, és nem is kevés. Szinte minden második oldalon. Tetszettek neki ezek a kis karikatúrák és a hozzájuk tartozó szöveg, mert teljesen igazak voltak. Ő maga sem tartotta fontosnak a bájitaltant, csak azért foglalkozott vele, mert ahhoz, hogy auror lehessen, szüksége van rá. Talált egy olyan képet is, ami nem a bájitaltan tanárt ábrázolta, hanem egy lányt. Egy gyönyörű lányt.

 Újabb furcsaságot fedezett fel: egy árva szót sem említettek az általa keresett főzetről. Tehetetlenségében megnézte a könyv elejét és meglepődve látta, hogy az nem is az övé. Hanem egy bizonyos James Potteré.

 Kerek szemekkel bámult a könyvre. Ez az apja könyve? Hogy kerülhetett hozzá? És hol van a sajátom? Kutatni kezdett a ládájában, és rövid idő után megtalálta a saját könyvét. Azt most letette az ágyára, és továbblapozgatta apja példányát. Ahogy forgatta a kezében, kihullott belőle egy darab papír. Felvette, és elolvasta rajta az írást.

Majd a többit is odaadom, ha találkozunk.

Ennyi állt rajta. Harrynek ötlete sem volt, hogy ki írhatta, de azt megállapította, hogy az illető nagyon egyedien ír. Semmi ötlete nem volt, hogy ki lehet az, és azt sem értette, hogy mit ért a többi alatt. Talán a többi tankönyvet, ami az apjáé volt? Honnan szerezhette meg az a valaki? Félretette a könyvet, és a sajátjában kezdett keresni a főzetről. Hamar meg is találta, és hozzálátott az íráshoz, de fejében továbbra is az első mondat csengett: „A bájitalok készítése csak egy tantárgy, nem életfeltétel, ahogy azt ez hiszi.”