Egyikőjük sem kelt fel tíz óra előtt, aztán a klubhelységben beszélgettek.

-         Szerintetek nem furcsa, hogy Piton megmentette az életünket?

-         Szerintem az egész pasi furcsa… Hogy lehet az, hogy egyik pillanatban a legutáltabb ellenségei vagyunk a másikban meg már úgy vigyáz ránk, mintha… nem is tudom…

-         Ron, emlékszel, amikor azt mondtad, hogy ha életveszélybe kerülünk, akkor segíteni fog? – ráncolta a homlokát Hermione. – Most megtetette, de nem hiszem, hogy az órákon változni fog a dolog vele… biztos, hogy ugyanolyan undok lesz, sőt talán még undokabb is, mert büszke arra, hogy megmentett minket…

-         Jó, én csak reménykedem… Mi a baj Harry? – kérdezte barátját Ron. Harry feltűnően hallgatag volt, és látszott rajta, hogy valami nagyon bántja.

-         Hát… igazából több dolog is…

-         Mi? Igaz, hogy Voldemort még él, de mi is.

-         Trelawney jóslata, az, hogy mi az amit Pitonnak adnia kell, és még sorolhatnám…

-         Tényleg, nem megyünk fel Dumbledorehoz? Biztosan érdekli a történtek.

-         Piton már valószínűleg elmondta… - vonta meg a vállát Ron.

-         Nem baj, szerintem is menjünk…

Így hát kimentek a klubhelységből, egyenesen fel Dumbledore irodájához, elhadarták a jelszót („Védelem”) és felmentek a lépcsőn. Bekopogtak, és az igazgató kinyitotta az ajtót.

-         Már vártalak titeket, gyertek be. – mondta kedves mosollyal. – Piton professzor már elmesélte a tegnap esti kalandotokat, és Caramel is elhitte. Néhány Halálfalót is sikerült elfognunk, most éppen őket hallgatják ki. Szeretném, ha ti is elmondanátok, hogy mi történt, mert a tanár úrnak voltak kétségei néhány dologban, mert nem volt végig jelen.

-         Mikortól volt ott? – kérdezte Ron.

-         Pontosan én sem tudom, de azt mondta, hogy már üldöztek titeket, amikor ő érkezett.

-         Rajta volt csak csuklya! Ő volt az, akire azt hittük, hogy Bellatrix! – sikoltott fel Hermione.

-         Igen, tényleg… - bólogattak a fiúk is homlokráncolva.

-         És előtte mi történt? Elmondanátok? – kérdezte az igazgató.

-         Igen persze… Amikor Voldemort elkapott minket, az apja régi házába vitt minket…

-         … mi próbáltuk húzni az időt, és sikerült is…

-         … meg kellett átkoznunk, hogy tudja, mennyire vagyunk erősek…

-         … utána pedig párbajoztunk: ő volt egyedül, mi pedig hárman…

-         … de, ha nincs a pajzs, akkor megölt volna… - mondta Hermione. Dumbledore felemelte a kezét, jelezve, hogy közbe szeretne szólni.

-         Tehát sikerült a pajzs… Nagyszerű! És pontosan mi történt? Harry, kérlek te mondd egyedül, különben nem értem.

-         Hát, Voldemort bejelentette, hogy most jön az Adava Kedavra, nekünk eszünkbe se jutott a pajzs, ösztönösen megöleltük egymást, és amikor Voldemort kimondta az átkot, még erősebben öleltük meg egymást… Az átok útját én lassan láttam, lehet, hogy tényleg lassan is jött, de az is lehet, hogy csak a félelem miatt éreztem így… Aztán már majdnem elért minket, amikor egy pont lett belőle, és Voldemort felé ment. Ő pedig gyorsan elugrott az átok elől, de nagyon meg volt lepve. – fejezte be monológját Harry.

-         Értem. És mire gondoltatok?

-         Én arra, hogy mennyire szeretem a fiúkat, és hogy nem akarom, hogy meghaljanak.

-         Igen, én is, és hogy nincs a világon jobb dolog, mint az, hogy ilyen barátai vannak az embernek. – felelte Ron.

-         Csatlakozom Ronhoz, azt hozzátéve, hogy azt kívántam, hogy ne haljanak meg, hogy csak én, de nekik ne legyen semmi bajuk. Aztán amikor már ott volt szemben velem a sugár, arra, hogy az egész az én hibám. – felelte szomorúan Harry.

-         Nem a te hibád! - mondták mindhárman, mire Harry elmosolyodott.

-         Harry, nem a te hibád. Erről igazából senki sem tehet, de ha bűnöst akarunk keresni, akkor az a sors. Nem Voldemort hibája, nem a te hibád, senki nem tehet róla.

-         Nem Voldemort hibája?! – kérdezte felháborodva Ron. – De hát, ha ő nem lenne, akkor Harry most is a szüleivel élhetne, és nem kellene minden évben életveszélybe kerülnie, Voldemort miatt!

-         Ron. Ha Voldemort nem lenne, akkor valaki más lenne a helyén, de mindig van egy főgonosz, egy Sötét Nagyúr. Lehet, hogy akkor nem Harry lenne a célpont, hanem például te, vagy Hermione, vagy bárki más a Földön. Érted?

-         Igen, persze, de… - nem fejezte a be a mondatot, mert nem tudta hogyan. Tudta, hogy Dumbledorenak igaza van.

-         Tehát.. ott tartottunk, hogy működött a pajzs…

-         … igen, mi pedig egymás kezét fogva futni kezdtünk, ki egy ajtón…

-         … közben a Halálfalók átkokat küldtek ránk…

-         … de azok lepattantak…

-         … kimentünk az utcára, és ők még mindig követtek…

-         … aztán megjelent Piton, de mi nem tudtuk, hogy ő az, de észrevettük, hogy eddig nem volt ott…

-         utána bementünk a faluba, onnan pedig az erdőbe…

-         Igen, és innen már ismerem a történetet. – bólogatott Dumbledore.

-         Igazgató úr… nem tudja, hogy hova ment Piton, miután ott hagyott minket a barlangban, és bezárt minket?

-         Először is: nem zárt be, csak egy sziklát varázsolt oda, és azon ti egyszerűen kimehettetek volna. Az csak a szemeteket csapta be. Másodszor: Piton professzor. És tudom, hogy hova ment. A Halálfalók és Voldemort szétváltak az erdőben. Voldemort Pitont bízta meg az egyik csapat vezetésével. Így a tanár úr vezetett körülbelül tíz Halálfalót. Őket csapdába vezette, és most őket hallgatják ki. Egy zsupszkulccsal ideküldte őket.

-         Akkor mi miért nem zsupszkulccsal jöttünk? Sokkal gyorsabb lett volna, és kevésbé fárasztó.

-         Azért, mert ahogy mondtad gyorsabb lett volna. Voldemort járt az iskolában, és keresett titeket. Átkutatott mindent, de amikor nem talált meg benneteket, harcba kezdett.

-         És… történt valami…? – kérdezte lélegzetvisszafojtva Harry.

-         Majdnem. Szerencsére a minisztérium emberei még időben jöttek ki, és nem történt komoly sérülés.

-         És Trelawney jóslata? – kérdezte ismét Harry.

-         Malfoy majdnem meghalt, mert az apja nem tudott pontosan célozni… amikor kimondta a halálos átkot a lába összecsuklott, - itt a három gyerek egymásra nézett, és vigyorogni kezdett - és az átok Draco felé röppent. De McGalagony hárító varázslata még éppen időben arrébb sodorta a sugarat, így az egy Halálfalót talált el. Min nevettek? – kérdezte Dumbledore bujkáló, kíváncsi mosollyal.

-         Hát… Ron akciója miatt csuklott össze Lucius Malfoy lába… - felelte nevetését visszatartva Hermione.

-         Értem, de ez majdnem Draco életébe került…

-         De ha Ron nem lép közbe, akkor a mi életünkbe került volna. – érvelt Harry, és barátjára kacsintott.

-         Ez igaz. Nos, van esetleg még valamilyen kérdésetek?

-         Nekem volna… - mondta bátortalanul Harry. Az igazgató bólintott. – Nem tudja, hogy mi az, amit Pitonnak adnia kell nekem? Tudja, amit Sirius kért…

-         De tudom… - felelte  elgondolkozva. – Két dolgot, az egyikkel már megpróbálkozott, de hosszútávon nem ment neki. A másikat pedig akkor kell odaadnia, ha már nagykorú leszel.

-         És mi az ami nem ment neki?

-         Harry… - szólalt meg Hermione. – Szerintem tudom, hogy mi az, és neked is kellene tudnod.

-         Igen, jól mondod Hermione. Tudnotok kell, hogy mi az. De ha akarod, rávezethetlek. Mi az, amit furcsállottatok ebben az évben benne?

-         Az, hogy kedves volt velünk, és… Hát persze! De miért kérte Sirius azt, hogy szeressen?

-         Azért, mert nem akarta, hogy még több dolog legyen, amit el kell viselned, és hogy ne kelljen amiatt aggódnod, hogy a bájitaltan miatt nem vesznek fel egy olyan mágusiskolába, amilyenbe te szeretnél menni majd a Roxfort után.

-         És Piton miért akarja megtenni? Hiszen utálta Siriust…

-         A lelkiismerete miatt. Egyébként pedig csak Jamest utálta, Siriusra csak haragudott, ahogy Remusra is, amiért Jamessel barátkoztak.

A beszélgetésben csend állt be. Harry elgondolkodott a hallottakon. Piton szóval azért volt ilyen sokáig kedves vele, mert Sirius megkérte. Aztán valószínűleg mérges lett rá, amiért kilopózott éjjel, és büntetlenül megúszta. De az is lehet, hogy csak aggódott érte, hogy nehogy megint kimenjen. – suhant át egy pillanatra az agyán. De ebben sem volt biztos…

- Dumbledore professzor… valamit nem értek… miért nem volt rá képes?

- Szeretni szeret, csak nem képes kimutatni. Tudnotok kell, hogy miért nem. De már ez is nagy teljesítmény tőle. Sirius nem tudta, hogy milyen nehezet is kér.

- Ön miért bízik egyáltalán Pitonban? – kérdezte Ron.

- Ti nem bíztok benne? – kérdezett vissza, és jót mulatott Ron arckifejezésén. -  Na látod!

- De akkor is… mégis mit tett azért, hogy elnyerje az ön, és mások bizalmát is? Hiszen Halálfaló volt, és még csak le sem tartóztatták. Ő is mondott néhány nevet? – kérdezte ismét Ron.

- Nem… Perselus fél évig volt Voldemort mellett, aztán fel akarta adni magát a minisztériumban, és ezt nekem is elmondta. – kezdett bele a magyarázásba. Harryék érdeklődve hallgatták. – Akkor mondtam neki a kémkedési lehetőséget. Pár percig gondolkozott rajta, aztán örömmel vállalta. Azt mondta, hogy jóvá akarja tenni a hibáit.

- És azt nem mondta, hogy mitől változott meg a véleménye? Hogy miért nem akar Halálfaló lenni?

- De mondta, de ezt nem mondhatom el. Az ő dolga.

Harryék elfogadták ezt, pedig nagyon érdekelte mindannyiukat, hogy miért állt át Piton a jó oldalra.

-         Hogy viselkedett veletek Piton professzor? – kérdezte végül.

-         Nagyon rendes volt. Mindent elmondott, amit kérdeztünk. Bár az elején, amikor még nem tudtuk, hogy ki ő, akkor kicsit durva volt…

-         Miért? – kérdezte mosolyogva az igazgató.

-         Hirtelen felemelt a nyakamnál, én meg majdnem szívbajt kaptam… bevitt egy barlangba, de én fogtam Hermionet, ő meg Ront, így mindhármunkat vonszolta… Aztán mondtam, hogy tegyen le, erre ledobott a földre… még most is fájnak a bordáim.

-         Értem. Lassan vége a tanításnak. Menjetek vissza a klubhelységbe, és pótolgassatok. Holnap már mentek órákra, igaz? – kérdezte, és félholdalakú szemüvege alól mosolyogva a gyerekekre nézett.

-         Persze! Nem bírnék ki több napot tanulás nélkül! – felelte habozás nélkül Hermione.

-         Te nem, de én hozzá tudnék szokni. – szólalt meg Ron.

-         Akkor viszlát. – biccentett Harry. Dumbledore viszonozta a gesztust. Hermione és Ron egyszerre köszöntek el.

Miközben lefelé ballagtak a lépcsőkön nem szólaltak meg, de mind elgondolkozva néztek. Annyira belemerültek az elmélkedésbe, hogy nem vették észre a terméből kilépő Lupin professzort, és nekimentek, így ő kiejtette a kezéből a könyveit és a jegyzeteit.

-         Bocsánat… - motyogták a gyerekek, nem vették észre kinek mentek neki, de amint feleszméltek, egyszerre kiáltottak fel. – Lupin professzor!

-         Sziasztok! Jaj nekem… - lehajolt az elejtett holmikért, és Harryék is segítettek összeszedni. – Jól vagytok? Tegnap este nem tudtunk beszélni… eléggé fáradtak voltatok.

-         Igen jól. Bár még egy ilyen napot nem bírnék ki. – felelte Harry. – És a tanár úr mit csinált, amíg mi nem voltunk itt? – kérdezte csevegő hangon.

-         Meg fogtok lepődni: tanítottam. – felelte mosolyogva. – Igazából én vettem észre, hogy Piton is eltűnt. Szükségem lett volna rá. Kellett volna pár főzet a minisztériumnak, erre ő mentőakcióba kezd. Hála Istennek. – fejezte be mosolyogva.

-         Maga szerint miért jött utánunk? – kérdezte Hermione, de közben mosolygott, és Lupin értette a dolgot.

-         Mondtam én nektek, hogy szeret titeket. Ezek szerint már ti is elismeritek?

-         Igen, de csak azért teszi, mert Sirius megkérte.

-         Azért is. Eleinte ezért csinálta, de ha nem szeretne, nem ment volna utánatok. A klubhelységbe mentek?

-         Igen. És ön?

-         Én az irodámba. Már nem őrködünk a klubhelységben meg a szobákban, ezért a saját szobájában alszanak a tanárok is.

-         Tényleg.. a tanárok hol alszanak? – kérdezte kíváncsian Ron.

-         Az irodákban van egy titkos vezet az ő hálókörletükbe.

-         Aha… akkor mi megyünk. Viszlát!

-         Sziasztok.

Harryék továbbindultak, felmentek a lépcsőkön, és bementek a klubhelységükbe. Az tele volt Griffendéles társaikkal. Mindenki rájuk nézett, de nem szólaltak meg. Végül Seamus tette fel bátortalanul kérdést, amire mind kíváncsiak voltak.

-         Ö… Jól vagytok? – kérdezte.

-         Igen, kösz. – bólintottak. Aztán úgy döntöttek? Hogy nincs értelme ennek a feszültségnek és leültek az egyik fotelbe és el kezdték mesélni a tegnap előtt esti kalandjukat. Nagyon jó közönség voltak, teljesen átérezték a történet hangulatát. Parvati Patil pedig még fel is sikoltott, amikor Ron elmondta, hogy ki volt az álkarc alatt. Amikor a hosszú estimesének vége lett, azonnal lementek vacsorázni. Ez azt jelentette, hogy vacsora után kellett volna tanulniuk, és ahogy azt vacsora alatt megtudták, kéttekercses házidolgozatot kellene írniuk mágiatörténetből.

Vacsora után még nem voltak fáradtak, de úgy döntöttek, hogy korán lefekszenek. Nem aggasztotta őket az elmulasztott órák anyaga, a tanárok csak megértik a hiányosságukat. Harry bedőlt az ágyába, de nem aludt el. Továbbra is törte a fejét. Kíváncsi volt, hogy mit fog kapni Pitontól, és hogy vajon hogyan végződik a Voldemort elleni harc. Vajon ő kerekedik felül? Vajon élete hátralévő részét azzal fogja tölteni, hogy legyőzze a Nagyurat? És ha veszít, akkor ki állítja majd meg? Dumbledore? Még sokáig törte a fejét ilyen kérdéseken, csak a jövőre tudott gondolni.

Hirtelen kipattant az ágyából, elővette a láthatatlanná tévő köpenyét és a Tekergők Térképét. Magára terítette a köpenyt, és lement a klubhelységbe, ami üres volt – szerencsére. Kiment a portrélyukon, és elindult – de hová menjen? A Hollóhátasok klubhelységének bejáratát kereste – pontosabban Lunat. Elindult a Nagyterem felé, hátha ott eszébe jut, hogy merre szoktak menni a Hollóhátasok. Útközben nem találkozott senkivel, de az előcsarnokba érve találkozott Pitonnal és egy idegennel. Harry megállt, és figyelt. Az idegen egy nő volt, akinek nagyon kedves hangja volt. Az arcát nem látta, mert a fekete csuklya eltakarta.

-         Jaj Perselus! Nagyon hiányoztál! Amikor elmentél azt hittem, hogy többet nem is látlak.

-         Én is azt hittem. Mit keresel itt? – hangja a megszokott módon csengett. Vontatottan, unottan beszélt, de Harry látta a meglepettséget az arcán.

-         Elszöktem. Nem bírtam tovább ott maradni. Felismertelek, amikor azt a Potter gyereket üldöztük. Addig a pillanatig azt hittem, hogy meghaltál. – a nő hangja szomorúan elcsuklott. Harry nem akarta tovább hallgatni a beszélgetést, mert érezte, hogy nem szabadna,. Arra is rájött, hogy Piton és ő már régóta ismerik egymást, valószínűleg, amikor még Halálfalók voltak, akkor ismerték meg egymást. Már indult volna el, amikor meglepő dolgot látott: Piton és a nő megölelték egymást. Harrynek elkerekedett a szeme.

-         És miért jöttél ide? Voldemort keresni fog.

-         Nem, nem fog. Most Potterrel foglalkozik, és amíg őt el nem kapja, addig nekem nem kell tőle félnem.

-         Szeretnéd ha elkapná? – kérdezte vallató hangon.

-         Persze, hogy nem! Ismertem Lilyt! A legjobb barátnőm volt, miért akarnám, hogy meghaljon a fia? – kérdezte felháborodottan, mintha Piton a világ legegyértelműbb kérdését tette volna fel.

-         Tudni akartam. De akkor miért üldözted te is?

-         Én nem őt üldöztem… - vallotta be és felemelte a fejét  és Piton szemébe nézett.

-         És… most mihez kezdesz?

-         Nem tudom… Keresek valami búvóhelyet, ahol meghúzhatom magam. Új életet szeretnék kezdeni. Csak látni akartalak, gondoltam, hogy itt vagy, mert Harry is itt tanul, és biztosra vettem, hogy nem azért kerested őt, hogy Voldemort kezére juttasd. Nem tennél ilyet… már nem. – mondta és ismét lehajtotta a fejét.

-         Jól van. Gyere, menjünk a dolgozó szobámba, ott beszéljünk, ne itt ácsorogjunk. – mondta Piton és támogatóan átkarolta a lányt.

Harry most már látta az arcát, és azt is, hogy sír. Nagyon szép arca volt, és hatalmas nagy barna szemei. Harry már nem tartotta olyan fontosnak, hogy megkeresse a Hollóhátasokat, inkább elindult, de azt se tudta, hogy hova megy. Csak ment, és a titokzatos nőn gondolkozott.