Aztán már egy hideg, sötét helyen voltak, de egy kandallóbban tűz lobogott, de ez nem volt meleg, csak világított.

-         Üdvözöllek titeket szerény hajlékomban. – mondta álünnepélyesen Voldemort.

-         Mit csinálunk itt? – kérdezte Ron. Harry körbenézett, és rengeteg halálfalót pillantott meg, de csak Féregfarkon nem volt maszk, de Harry felismerte Malfoyt is, mert amikor Ron eltörte a lábát, nem sikerült helyesen a gyógyító varázslata, és még mindig sántított.

-         Ti éppen kiélvezitek utolsó perceiteket, mi pedig kiélvezzük a halálotokat. Harry biztosan örül, mert találkozhat a szüleivel, és Blackel… ti viszont…

-         Mi örülünk, hogy vele halhatunk meg! Már ha megölsz… illetve meg tudsz ölni… - felelte elszántan Hermione.

-         Azt hiszed nem tudlak? Minek nézel te engem? – kérdezett vissza dühösen . Hermione ezt akarta elérni, de nem válaszolt. – Felelj! Minek nézel te engem?

-         Jobb, ha nem tudod. – tért ki a válasz alól a lány. Ezzel kivívta Voldemort hatalmas haragját… odament a lányhoz, és a fülébe súgta a kérdést, amitől a lánynak végig futott a hátán a hideg, de makacsan válaszolt. – Egy szívtelen, önző és lelkiismeretlen szörnynek.

-         Köszönöm, én is így gondoltam. Van valami utolsó kívánságotok? – kérdezte formálisan.

-         Van. – mondta Harry és barátaihoz fordult – Szeressük egymást, bármi történik is, rendben?

-         Rendben. – bólintottak ők is.

-         Milyen megható…  Na essünk túl rajta…

-         Azt hittem, hogy mivel olyan nagyon régóta vársz erre a pillanatra, legalább elhúzod, hogy kiélvezhesd… - szólalt meg Harry.

-         Igen, eddig én is ezt hittem, de az elmúlt években, mindig így akartam csinálni, és te mindig meglógtál. Most nem esem bele ebbe a csapdába.

-         Hogy tudnánk most ellógni, hiszen azt sem tudjuk, hogy hol vagyunk? – tette fel kérdését Ron. Voldemort elgondolkozott. Tudta, hogy a gyerekek időt akarnak nyerni.

-         Akkor játszunk egy kicsit… - mondta végül. – Ti menjetek távolabb! – parancsolta a Halálfalóknak. – Te pedig, Hermione, igaz? Szóval… átkozz meg!

-         Úgyis kivéded, akkor nem mindegy? – kérdezte logikusan a lány.

-         De, de most nem ez a lényeg. Gyerünk!

-         Clarameta! – kiáltotta lány. A fiúk egymásra néztek: még soha nem hallották ezt a varázsigét. Voldemort nem védekezett, aminek az lett a következménye, hogy Dumbledore  jelent meg a helyén.

-         Mit csináltál? – kérdezte Ron a lánytól.

-         Ez a varázslat azzá változtatja azt akit megátkozunk, akitől vagy amitől a legjobban fél. Olyan mintha mumus lenne. – felelte Hermione. Ekkor viszont Voldemort visszaváltozott valódi alakjába.

-         Jó volt. Tehetséges vagy, annak ellenére, hogy sárvérű vagy. – szólalt meg Voldemort. – Most te jössz Weasley!

-         Megátkozlak én, szívesen, de mire jó ez?

-         Majd a végén elmondom.

-         Trikullius! – mondta ő is az átkát, és a Nagyúr nevetni kezdett, de nem olyan hidegen, mint azelőtt.

-         Szerintetek mi olyan nagyon vicces? – kérdezte Hermione.

-         Csak egy szép emlék. Legalábbis ezt akartam vele elérni. – felelte Ron.

Az egyik Halálfaló kilépett a sorból, és hatástalanította a varázslatot, majd visszament.

-         Jól van, Weasley. Az apáddal is meggyűlt a bajom, de mégsem jelent nekem veszélyt.

-         Az nem olyan biztos. – felelte fogcsikorgatva Ron.

-         Hát akkor, te maradtál, Harry. Az Adava Kedavra-val ne próbálkozz, nem sikerülne, és ha érdekel, el is mondom miért nem. – mondta a Nagyúr.

-         Akkor mondjad! Addig is gondolkozom az átkon.

-         Mivel nem vagyok ember, nem lehet megölni.

-         Egy unikornis se ember, mégis meg lehet ölni.

-         Igen, ez igaz, de én nem vagyok élő lény. Én nem élek, én vagyok, létezem, de nem élek. És aki nem él, azt hogyan lehet megölni?

-         Lehet, hogy van még benned valami, ami él.

-         Nincs… remélem kitaláltad már az átkodat. – mondta.

-         Igen. Memorizer! – kiáltotta ő is. Voldemorttal látszólag semmi sem történt: szó szerint. Nem csinált semmit, csak állt egy helyben, és vörös szemeivel bámulta a gyerekeket.

-         És most mit csinál? – kérdezte Ron.

-         Harry, honnan ismered ezt a varázslatot?

-         Olvastam róla, még amikor először voltam az Abszol úton.

-         Oké, de mi ez? – kérdezte ismét Ron.

-         Most épp visszagondol az emlékeire. Az emberek halála előtt mindig lepereg egy „kis film”, legalábbis ezt mondják. Ez is valami olyasmi, de nem hal meg utána…

-         Bolondok vagytok, ugye tudjátok? – kérdezte Voldemort. – Miért nem futottatok el, magyarázás helyett? Akkor még esélyetek is lett volna.

-         Talán azért nem, mert egyszer és mindenkorra véget akarunk ennek vetni: vagy így, vagy úgy.

-         Jól van, akkor készüljetek. Halálfalók, gyertek vissza. Mi pedig kezdjük a játék komolyabb részét…

-         Várj! Azt mondtad, hogy elmondod, hogy miért kellett megátkoznunk. – szólt közbe Hermione.

-         Igen, persze. Csak tudni akartam, hogy mekkora erejűek varázslataitok, de úgy tűnik, hogy ilyen szempontból nem kell félnem. Akkor ti hárman, és én egyedül. Kezdjük! Stupor!

Harryék kivédték az átkokat, de támadni nem tudtak, mert Voldemort átkot átok után küldött, nem hagyva időt a támadásra. Bevetették hát a Malfoynál bevált módszert, Harry védekezett, Ron és Hermione támadtak. Egy idő után ezt cserélgették: Ron védett, Harry és Hermione támadott és így tovább. A Halálfalók csak álltak körülöttük. Végül Voldemort kerekedett felül. Harryék egymás mellett álltak, nem tudták, hogy mit tegyenek, tudták, hogy mi következik: az Adava Kedavra.

-         Remélem nem haragszotok, de már kevés a türelmem. Itt az ideje, hogy befejezzem a játékot. – mondta félelmetes hangon a Nagyúr. Harryék félelmükben összebújtak. – Adava Kedavra! – kiáltotta, és a zöld fénysugár Harryék felé röppent. Mintha lassítva nézték volna a sugár útját, még erősebben ölelték meg egymást. Már csak húsz centiméter és eléri őket az átok… tizenöt… ekkor azonban a sugár megállt, egyetlen ponttá zsugorodott, majd megint megnyúlt és a másik irányba indult, Voldemort felé.

A Sötét Nagyúr meglepődve nézett, de azonnal félreugrott az átok útjából. Harryék gyorsan összeszedték magukat, és egymás kezét fogva futni kezdtek az egyetlen ajtó felé. A Halálfalók átkokat küldtek rájuk, de ugyanúgy lepattantak róluk, mint Voldemort átka. Lementek a lépcsőn és a kijáratot kezdték keresni.

- Merre? – zihálta Ron.

- Nem tudom… Mondjuk arra, GYORSAN! – mondta és a jobb oldali ajtóra mutatott. Az a konyhába vezetett. Ott volt egy ajtó, ami a hátsó ajtónak tűnt. Gyorsan kimentek rajta, és egy gondozatlan kertben találták magukat. Futni kezdtek a kerítés felé, a kezüket még mindig nem engedték el. A Halálfalók ott loholtak a nyomukban. A kaput nem találták meg, de a kerítésen volt egy jókora lyuk, amin kényelmesen kifértek, anélkül, hogy elengedték volna egymást. Ahogy Ron utoljára kilépett, egy átok suhant el mellette, ami darabokra szedte a kerítést, ami addig még egyben volt.

- Most mit csináljunk? Hogy jutunk vissza az iskolába? – kérdezte Hermione.

- Nem tudom, de valaki jöhetne már megmenteni minket, mert már elegem van. – felelte Ron, és még erősebben megszorította Hermione kezét, aki a két fiú között futott.

- Az a fő, hogy ne engedjük el egymást, különben megszűnik a pajzs.

- Oké… Ajjaj, ezek jönnek és ráadásul annyian vannak mint az oroszok...

- Aha… Az ki? Az előbb még nem volt ott. – kérdezte Hermione, a legelöl futó varázslóra mutatva. Ő volt az egyetlen, akin rajta volt a csuklyája.

- Lehet, hogy Bellatrix. – felelte sötéten Harry. – Ott menjünk be balra! – mondta egy földútra mutatva. – Mindjárt benn vagyunk a faluban. Ott csak nem razziáznak…

- Dehogynem, hiszen volt már rá példa. Csak éljem túl a mai napot, kérlek. – felelte keserűen Ron.

Tovább futottak, és ahogy Harry mondta, már a faluban voltak. Az utcák üresek és kihaltak voltak, a házak úgy szintén. Harryék elmentek egy kocsma mellett, ahol több ember iszogatott nagy örömmel. Eszükbe jutott, hogy bemennek, de rájöttek, hogy ha bemennének, akkor rengeteg ártatlan muglit ölnének meg a Halálfalók. Így hát elvetették ezt az ötletet, és tovább futottak.

-         Nincs valami varázslat, amivel gyorsabban, és kevésbé fárasztóan mehetnénk?

-         Nem tudok róla… - felelte Hermione.

Kiértek a faluból. Egy erdő felé haladtak és ennek titkon örültek is, hiszen ott nehezebb őket elkapni, mert a fáktól nem látják őket. Már eléggé mélyen jártak az erdőben, amikor egy kéz megragadta Harry nyakát, és behúzta egy barlangba. Mivel Harry fogta Hermione kezét, és a lány pedig Ronét, ők is mentek vele.

-         Engedjen el!!!! – ordította Harry.

-         Szívesen. – dörmögte az idegen és ledobta Harryt a földre. – És légy szíves halkabban. – az biztos, hogy férfi volt – a hangjából ítélve- ,de az  arcát nem látták, mert rajta is volt maszk.

-         Ki maga? Maga is egy halálfaló, akkor miért kell csendben lennünk? – kérdezte feldúltan Ron.

-         Nem vagyok az. De most tényleg hallgassatok, mert keresnek titeket. – mondta, és kiment, elővette a pálcáját, és egy hatalmas sziklát varázsolt a barlang bejáratához..

-         Nagyszerű, be vagyunk börtönözve! Arról nem is beszélve, hogy ezt egy Halálfaló tette, aki azt mondja, hogy nem az! – tajtékozott Ron.

-         Ron, nyugi! Higgadjunk le, várjunk egy kicsit, mást úgyse tehetünk. – mondta Harry.

Leültek, de a kezüket még mindig nem engedték el. Sokáig csöndben ültek, Halálfalóknak nyoma sem volt. Már nem tudták mióta ülnek, és bámulnak a semmibe, egyszer csak visszajött az álhalálfaló.

-         Minden rendben, úgy tűnik, hogy Voldemort elment, és feladta a keresést. Legalábbis egy időre. Ti jól vagytok? – kérdezte.

-         Mit érdekli magát a mi hogylétünk? – csattant fel Hermione.

-         Hidd el érdekel.

-         Ki maga? – kérdezte Harry.

Az idegen lehajtotta a fejét, és levette a maszkját, aztán felemelte, és a gyerekek meglepetten hőköltek hátra.

-         Mit keres maga itt? Hogy talált ide? – kérdezte izgatottan Hermione

-         Dumbledore professzor tájékoztatott a tervről, és amikor te és Ron visszajöttetek a kastélyba szólni, hogy hol van Potter, én is utánatok mentem és beálltam Halálfalónak, hogy követni tudjalak benneteket. Az igazgató úr viszont nem tudja, hogy itt vagyok én is. Valószínűleg most is titeket kerestet.

-         De tanár úr… Voldemort nem vette észre, hogy ön is ott van?

-         Nem, mert sikerült elzárni a gondolataimat előtte, illetve, más gondolatokat látott a fejemben, mintha egy másik Halálfaló lettem volna, egy sötét múlttal, nem pedig Perselus Piton.

-         És meddig maradunk itt? És hogyan jutunk vissza az iskolába?

-         Nem sokáig, de Voldemort most a Roxfortban fog benneteket keresni először. Ha ott nem talál, akkor továbbáll, és mi is visszamehetünk. Majd hoppanálunk egy közeli helyen.

-         És mi lesz Voldemort búvóhelyével, ami a rengetegben van? – kérdezte Hermione.

-         Szerintem Dumbledore már intézkedett ez ügyben, és Voldemortnak másik búvóhelyet kell keresnie.

Nem szólaltak meg többet. Némán bámulták egymást, majd Piton még kiadott egy „Alvás” utasítást, aminek Harryék megpróbáltak eleget tenni.

*

A reggel nagyon hamar eljött. Harry arra ébredt, hogy Piton szólongatja.

- Ébredj! Indulunk!

- Nem maradhatunk még egy kicsit? – kérdezett vissza álmosan, azt se tudta kihez beszél.

- Nem. Most kell mennünk. Ébreszd fel a többieket is, én addig kimegyek körbenézni.

Harry szép lassan felkelt, és Ronékhoz ment.

-         Ébresztő… megyünk vissza a suliba…

-         Oké, még tíz perc… - motyogta Ron.

-         Nem, gyere, megyünk.

-         Jól van… - ásította barátja.

-         Hermione! Ébredj… - mondta Harry.

-         Hagyd, majd én…

Harry abbahagyta a lány ébresztését. Ron fölé hajolt, és kedvesen megsimogatta az arcát. A lány kinyitotta a szemét, és viszonozta a gesztust.

-         Menjünk Piton után, nem?

-         Lehet, hogy valami baj van, és azért nem jött vissza…

-         Nem, már itt vagyok, mehetünk… El kell mennünk egy fához, mert ott vannak a holmiaim. Onnan hoppanálunk.

-         Éhes vagyok… - jelentette Hermione.

-         Igen én is. – mondták a fiúk.

-         Sajnálom, élelmet nem hoztam és már késő lesz mire hazaérünk. Talán ha sietünk vacsorára megérkezünk.

-         Úristen…

Kimentek a barlangból. Az erdőben a fák nem álltak túl sűrűn, de nagyon szétszórtan sem. Egy normális, mugli erdőben sétálgattak. A nap sütött, és kellemes tavaszi szél járta a fákat. Ron és Hermione elöl mentek és halkan beszélgettek, őket Harry követte, Piton pedig hátul ment, mint sereghajtó. Körbenézett, és minden neszre felfigyelt. Harrynek egyszer csak eszébe jutott valami, amit meg akart kérdezni a tanártól, így megállt, és megvárta.

-         Tanár úr… Voldemort azt mondta, hogy azt a térképet ő adta önnek, de maga azt hitte, hogy Siriustól kapta…

-         Igen… - mondta a tanár és bólogatva lehajtotta a fejét.

-         Nem tudja, hogy mi volt az a tárgy, amit Sirius kért, hogy odaadjon nekem? – tette fel a kérdést.

-         De, tudom, hogy mi az, de… - a mondatot nem fejezte be.

-         De? – kérdezte kíváncsian a fiú.

-         Nem biztos, hogy odaadhatom, hiába kérte.

-         Miért?

-         A végrendeletben az állt, hogyha tudom, akkor adjam oda. De attól tartok ez nem fog menni. Képtelen vagyok rá, már próbáltam.

-         Mit kellene adnia?

-         Ezt nem mondhatom meg. Ha nem tudom megadni, nem mondhatom meg, hogy mi az.

-         Értem. – sóhajtott szomorúan Harry. – Tudja, maga nagyon furcsa ember…

-         Miért? – kérdezte meglepődve a tanár, és kihúzta magát, és arcán újra feltűnt az a régi kifejezés, amit már mindenki ismer, de Harry nem látta már rajta nagyon rég – tegnap este óta.

-         Mert az iskolában mindig nagyon… szóval… más.

-         Ja igen… ott egy undok tanár vagyok, most meg a világ legkedvesebb, legnormálisabb embere, igaz? Mintha már egyszer mondtad volna…

-         De ez az igazság! -  erősködött Harry. – Csak nem tudom, hogy mitől függ a hangulata…

-         Elég ha én tudom. – felelte, arcán egy mosoly árnya suhant végig.

-         Messze van még az a fa? – kérdezte Harry másra terelve a szót.

-         Nem, itt ez, balra. Álljatok meg! – szólt előre Ronéknak.

A fa olyan volt, mint egy normális fa. Piton elmotyogott valamit, mire a fa egyik bütyke kiesett a helyéről, és így látni hagyta a fa belsejét, ami üreges volt, és tele volt bájitalokkal.

- Minek ez a sok bájital?

- Veritaserumok, mert pár Halálfalót sikerült elkapnunk, és ki kell hallgatnunk őket, hátha használhatóak valamire. Akkor hoppanáljunk. – mondta, és elővette a pálcáját. – kapaszkodjatok össze, és összebilincsellek benneteket, nehogy félúton lemaradjatok. – azzal intett pálcájával, és Harry, Ron, Hermione és ő maga is összebilincselődtek. Pár másodperc múlva már egy másik erdőben voltak. – Jól van. Innen sétálunk.

- Tudja egyáltalán, hogy hol vagyunk? – kérdezte Ron.

- Már hogyne tudnám. Észak felé kell mennünk, körülbelül tizenöt kilométert. Akkor elérjük a Roxfort határát. Menjünk.

Sétáltak, sétáltak, egyszer Ron el is esett egy kiálló gyökérben, aztán tovább sétáltak…

Késő délután volt már, amikor Harry, aki ezúttal legelöl ment, felkiáltott:

-         Ott a tó! De jó!

-         Igen az… azt hiszem mindjárt leszakad a lábam… -panaszolta Ron.

Piton semmit nem mondott, arca kifejezéstelen maradt, és továbbsétált. Hermione egy fának dőlve pihent. Pár perc múlva ő is felállt és a többiek után ment.

Végül a tavat is elérték, amit megkerültek, és a kastély felé mentek.

-         Milyen csend és nyugalom van.

-         Igen, ilyenkor már mindenki vacsorázik. – mondta Piton.

-         Akkor futás, mindjárt éhen halok! – kiáltotta Ron és az iskola bejárata felé kezdett futni. Harry és Hermione is utána rohantak, de Piton nem futott, csak megszaporázta lépteit.

Ron megvárta barátait és Pitont is, majd együtt mentek be a tölgyfaajtón. Orrukat megcsapta a vacsora ínycsiklandó illata, és hallották Dumbledore hangját is.

-         Amint azt tudjátok, néhány diáktársatok, Harry Potter, Ronald Weasley és Hermione Granger, valamint az iskola egy tanára, Perselus Piton professzor most nincsenek jelen, és csak remélhetjük, hogy nem esett bajuk. Amíg nem tudunk meg róluk valamit, mindennap ilyen körülmények között eszünk, és bizonyára a tanítási órákon is érződni fog ez a hangulat, mert mindenki nagyon jól ismeri őket, és szereti is őket. Köszönöm. Most egy percig legyünk csendben a tiszteletükre, és gondolatainkban kérjük, hogy ne legyen semmi bajuk.

A teremből nem hallottak semmi zajt.

- Azt hiszik, hogy meghaltunk? – suttogta Ron.

- Úgy tűnik, de nem kellett sok hozzá, hogy most ne legyünk itt… - súgta vissza Harry, Piton viszont lepisszegte őket, és azonnal abbahagyták a társalgást.

Letelt az egy perc, ahogy arra Dumbledore felhívta a figyelmet, és megkezdődött a vacsora.

-         Gyertek, menjünk be, ha nem akarunk éhen halni. – mondta a tanár.

-         Végre… hogy meg lesznek lepve… Malfoy fejét nézzétek… - mondta kárörvendően Ron.

Piton kinyitotta a Nagyterem ajtaját, és beengedte maga előtt a gyerekeket, akik egyszerre léptek be. Bámulatos volt: minden gyerek abbahagyta az evést, és tátott szájjal rájuk bámultak (ami nem volt éppen valami gusztusos látvány, mert egyeseknek a félig megrágott krumpli potyogott a szájából), a tanárok felálltak, Dumbledore pedig meglepetten mosolygott. Aztán bejött Piton is, akinek a megjelenése nem kisebb zavart okozott. Most mindenki őt nézte, a tanár csak egyenesen kihúzta magát, mintha mi sem történt volna, és a tanári asztalhoz sétált. Harryék is elindultak a Griffendélesek asztalához. Amint leültek, minden tanár is helyet foglalt, ám Dumbledore állva maradt.

-         Azt hiszem, hálát kell adjunk. Örülünk, hogy ismét itt vagytok. – Dumbledore szeme furcsán csillogott. Látszott rajta, hogy tényleg nagyon boldog. – Már megijedtünk, hogy útközben találkoztatok a Nagyúrral. Úgy látom, hogy nagyon éhesek vagytok, tehát folytassuk, vagyis kezdjük el újra a vacsorát! – az igazgató felemelte a serlegét, aztán a tanárok is mind, végül minden gyerek is így tett.

Harry nagyon boldog volt, hogy ép bőrrel megúszta a dolgot, és hogy végre ehet.

Vacsora után újabb támadás érte: ezúttal nem átkokkal, hanem kérdésekkel bombázták. Szerencséjére, megjelent McGalagony és elhessegetett minden kíváncsiskodót.

Harry végre felmehetett a toronyba, be a szobájába, egyenesen az ágyába…