Harry hátrált egy lépést. Ekkor az állat megszólalt, de Harry nem értette mit mond. Különös nyelven volt.

-         Men né. Kalatnáb men né. Rettop, jléf en. Zehdetezgév a kelzsivle.

-         Tessék? – kérdezett vissza.

-         Kövess! – válaszolta, és az erdő felé ment. Harry habozás nélkül követte. Közben olyan gondolatok jártak a fejében, hogy hova megy, mit mondott ez a sárkány-kígyó, de ami a legjobban foglalkoztatta az az volt, hogy a barátai jól vannak-e. Biztos volt benne, hogy igen, hiszen nem történt semmi különös – a kígyó megjelenésén kívül.

Egyre beljebb jártak, ahol Harry még soha sem volt. Magában fohászkodott, hogy jöjjön egy kentaur, vagy valami, és legyen vége az egésznek – vagy az ő halálával, vagy Voldemortéval.

Már fél órája szótlanul követte a kígyót, amikor eszébe jutott, hogy tud párszaszóul, és talán szót tud érteni a kígyóval.

-         Hova viszel? – kérdezte bátortalanul sziszegő hangon.

-         A Nagy Úrhoz. – felelte tömören.

-         És ő mégis hol van? – puhatallózott tovább.

-         Végül is elárulhatom… úgyse élsz már sokáig, ha a Nagy Úron múlik. Megmutatom neked a Rengeteg titkát.

-         Milyen titkát?

-         Majd meglátod, Potter, ne kérdezősködj.

Harry meglepődve lépkedett tovább, és hallani vélte a levelek recsegését barátai lábai alatt is. Miről beszélt kísérője? Mi lehet a Rengeteg titka? Kisé megijedt, de lassan felülkerekedett rajta kíváncsisága is. A kígyó ismét megszólalt.

-         Hamarosan megérkezünk.

-         De jó… - felelte egykedvűen - .Mit mondtál legelőször? – jutott eszébe.

-         Nem emlékszem… biztos fordított nyelven volt…

-         Fordított nyelven.

-         Negi.

-         És ez mitől fordított?

-         Negi, azaz igen. Visszafelé.

-         Értem. Te mindkét nyelven beszélsz?

-         Igen, ez a sárkánykígyók nyelve, de mivel te ember vagy, ezért muszáj így beszélnem. Kiélvezed az utolsó pillanataidat, vagy mindig ennyit beszélsz?

-         Nem mindennap beszélek kígyókkal, főleg nem olyannal, aminek a feje olyan mint egy sárkányé… - felelte gúnyosan. A sárkánykígyónak nem tetszett a megjegyzés, amire az enged következtetni, hogy óriásira felfújta magát, és zöld színből égő vörösbe ment át.

-         Ne sértegess! Megjárod. – suttogta Harry fülébe, akit a hang Pitonéra emlékeztette, amikor valami rosszat csinált.

-         Bocs… - felelte könnyednek szánt hangon, de szeme szikrázott a rémülettől. A kígyó visszanyerte eredeti, kevésbé ijesztő alakját, és folytatták az utat. – Hogy hívnak?

-         Borzong.

-         Szép név… - Harrynek egyre jobban felfordult a gyomra. – Messze vagyunk még?

-         Te olyan vagy, mint egy ötéves gyerek… az kérdezi folyton, hogy messze vagyunk még? Mikor érünk oda? Nem vagyunk messze. Itt menj be jobbra. – Harry befordult jobbra. Hirtelen beléhasított a felismerés.

-         Mit csinálunk itt?

-         Menj előre! Oda, a legnagyobbhoz!

-         Miért nem mész te? Hiszen te kígyó vagy, és a pókok nem igazán szeretik a kígyókat…

-         Én nem megyek innen sehova. Neked viszont oda kell menned.

-         Azt akarod mondani, hogy innen egyedül kell mennem? Miért?

-         Mert ez a parancs. MENJ!

-         Mi van ott? – húzta tovább az időt.

-         Miért, te mit látsz? Egy hatalmas pók. De nem ő fog bántani. – mondta, és viccsorra húzódott a szája.

-         Most megnyugtattál… - mondta, és elindult a póklak belsejébe.

-         Viszlát, Potter. Siess a meghalással, mert éhes vagyok…

-         Oké, igyekszem. – kiáltotta vissza, majd alig hallhatóan megszólalt. -Ron, itt vagytok? – halk köhögést hallott, amiből arra következtetett, hogy igen.

-         Ismét találkozunk, Harry Potter. – hallott egy rémisztően ismerős hangot: Aragog hangját.

-         Szia Aragog. Rég láttalak… Hagriddal találkoztál mostanában? – kérdezte Harry. Azt tartotta ésszerűnek, hogy húzza az időt.

-         Menj be! – parancsolta, nem figyelve a kérdésre. Közben egy lyuk felé fordult a csáprágóival. – Gyerünk!

Harry engedelmeskedett. A lyuk egy átjáró volt… valahova. Furcsa hely volt. Minden teljesen sötét volt, mégis jól látható. Egy kimondhatatlanul hosszú, egyenes folyosón álltak, ami a sötétségbe veszett. Harry elővette a pálcáját, mély lélegzetet vett és elindult. A falak hidegek és vizesek voltak, és nagy szürke kövekből voltak kirakva. Helyenként voltak rajta fáklyák is, ám ezeknek, szürkés lángjuk volt, mintha egy fekete-fehér világba csöppent volna. Barátai és az ő lábának a visszhangja hallatszott, semmi más. Le akarták venni a köpenyt, de Harry nem engedte. Rossz érzése támadt, és nem akarta kockáztatni a lebukást.

Jó, hogy az érzéseire hallgatott. Rálépett egy mozgó kőre a padlón, és egyszerre megjelent egy csomó kísértet, és néhány át is ment rajta, de nem érezte azt a hátborzongató hideget.

Tovább mentek. A falakon megjelent néhány festmény, de ezek nem vidám, jó varázslókat ábrázoltak, hanem ronda, sebhelyes arcú torz embereket. Harry ijedtében hátraugrott, aminek az lett a következménye, hogy háttal nekiment a másik falon levő képnek és… nem esett le. Sőt, meg se mozdult. Harry hozzá akart érni, nyújtotta is a kezét, de átnyúlt a képen, mintha ott se lenne. Harry homlokráncolva nézte tovább a képet, majd újra elindult. Barátai csendesen követték. Már kezdte elhagyni a félelem a lelkét és helyette az unalom lett úrrá. Már egy órája bolyongtak a hosszú folyosón, és Harry már kezdte azt hinni, hogy az egész egy nagy átverés. Épp meg akarta osztani barátaival a felfedezését, amikor éles, hátborzongatóan hideg kacajt hallott, amelyet sajnos nagyon jól ismert.

Hirtelen eltűnt minden, a falak, a szellemek a képek, és egy hideg, földalatti barlangban találta magát.

-         Már vártam a találkozást, Harry. Eljött az ideje, hogy leszámoljak veled, ugye tudod? – kérdezte egy hideg hang, ami nem lehetett másé, csakis…

-         Voldemort… - Harry lélegzetét visszafojtva állt. Remélte, hogy barátait már elhagyta a meglepettség első fázisa, és elfutnak, szólni Lupinnak és Dumbledorenak.

-         Igen… immáron sokadszorra találkozunk… ez a találkozás azonban különbözni fog a többitől…

-         Igen, különbözni… ezt nem fogja több találkozás követni… - felelte elszántan a fiú.

-         Pontosan… mert nem lesz kivel találkoznom… - felelte nyugodtan a Nagy Úr, beszéd közben mindvégig Harry arcát fürkészte, akinek éles fájdalom hasított a homlokába. – Add ide a pálcád! – horkant fel hirtelen.

-         Minek? Ugyanolyan, mint a tiéd! – csattant fel Harry. Tudta, hogy szóval kell tartania, hogy több ideje legyen barátainak… és neki is.

-         Éppen ezért add ide!

-         Nem…

-         Imperio! Add ide a pálcád! – parancsolta Voldemort. Harryt –mint már oly sokszor- elérte az a kellemes érzés, de Voldemort hangjának nem engedelmeskedett.

-         Nem. Nem teszek meg semmit, amit te kérsz, még ha Imperioval is teszed!

-         Bátor vagy, ez nem vitás. De vajon a javadra válik? Meglátjuk, bár nem hiszem… - azzal csettintett egyet, mire egy halálfaló jelent meg, és Harryhez indult. Kitépte a kezéből a pálcáját, és a Mestere kezébe adta.

-         Mi a rengeteg titka? – kérdezte Harry. Nem hagyhatta, hogy Voldemort megnézze a pálcáját.

-         Nem is sejted, igaz? – kérdezett vissza, és alattomos mosoly jelent meg az arcán. Harry lehajtotta a fejét, hogy átgondolja a dolgokat. Nem tudta, hogy milyen titokról lehet szó. – De elmondom, mert nem akarom, hogy úgy halj meg, hogy nem tudod azt, amit tudni akarsz… Nos… Most is a Rengetegben vagyunk, de erről a helyről csak igen kevesek tudnak. Még Albus Dumbledore sem ismeri ezt a helyet. Hogy miért? Egyszerű a válasz… Ezt a búvóhelyet én építettem, amikor először hatalomra jutottam. Ez az egyetlen hely a Roxfort közelében, amit nem védenek Dumbledore varázslatai, mert az én átkaim nem engedik. – elhallgatott és Harry szemébe nézett. Harry állta a tekintetét, de borzalmas dolog volt belenézni a gyűlölettől izzó szemekbe. Végül folytatta. – Ide csak olyanok jöhetnek, akik hűségesek hozzám, és nem árulók, mint egyesek.

-         Akkor én, hogy jöhettem ide? Ha minden igaz, a legnagyobb ellenséged vagyok, nem a Halálfalóid egyike!

-         Te hamarosan csak a múltban fogsz létezni, mint ellenség, mint ember, mint bármi.

-         Lehet, de te sose leszel ember.

-         Nem is áll szándékomban. – felelte gúnyosan. – Azért vagy itt, mert feloldottam a varázslatot arra az időre amíg itt vagy, de ha visszabűvölném, akkor már nem élnél… A titok igazából az, hogy Dumbledore nem tud erről a helyről, és el se tudja képzelni, hogy hogyan juthatott be Nagini az ő drága Roxfortjának a birtokára. Azt hitte, hogy a te hibád, mert Piton ezt mondta neki… Piton nem bolond, de ezúttal tévedett. Sajnálhatja, hogy elárult, és Dumbledore oldalára állt.

-         Biztos megvolt rá az oka, amit meg tudok érteni.

-         Megvolt. – felelte, különösen keserűen, mintha tényleg bánná. – Rosszul döntött, és ezt hamarosan ő is megtudja. Szóval, Nagini innen ment, nem pedig a régi Denem-kúriáról, ahogy azt te is hitted. Igen, tudok a térképről. – tette hozzá, Harry meglepett arcát látva. – Ugye tudod, hogy Piton mennyire szeret?

-         Annyira, mint én őt…

-         Igen, vagyis egyáltalán nem. Azt a térképet én adtam neki, én készítettem. De ő azt hitte, hogy Blacktől kapta, akinek a végrendeletében az állt, hogy valamit adjon oda neked. De nem nevezte meg, hogy mit, tehát van valami Pitonnál, ami a tied, de ő sem tudja. – folytatta, és beszéd közben végig alattomosan mosolygott. – De ne húzzuk tovább az időt… - szólalt meg hirtelen, és forgatni kezdte Harry pálcáját. Mintha keresett volna rajta valamit.

-         Miért kell a pálcám? – ismételte meg kérdését.

Voldemort nem válaszolt.

-         Féregfark– felelte és kérésére Féregfark is megjelent, akin megérintette a Sötét Jegyet, és vissza adta a pálcát a fiúnak. Harry már kezdett megijedni, amikor – legnagyobb örömére - megérkezett Lupin, Dumbledore, Tonks, Mordon, Caramel és még két auror, akiket Harry nem ismert.

-         Már vártalak. – szólt Dumbledorehoz Voldemort. – Azt hittem, hogy eltévedtek a gyerekek. – szólt, és széles mosolyra húzódott a szája. Ron és Hermione levették magukról a köpenyt, és pálcájukkal a kezükben álltak.

-         Harry, Ron, Hermione… menjetek innen – modta Lupin, de ők meg se mozdultak, továbba is Voldemortra szegezték a pálcájukat.

Ekkor megjelent az első halálfaló, akit utána rengeteg másikkövetett…Bellatrix, azonban nem volt ott, de úgy tűnt Voldemort nem vette észre. Amikor már nem jött több halálfaló, Dumbledore egy fejbiccentéssel megkezdte a harcot. Harry egy halálfalóval párbajozott. Látta barátjait is, akik állták a sarat. Harrynek sikerült megnyernie a csatát, és a halálfaló dehoppanált. Helyét Lucius Malfoy vette át. Harry ezt onnan tudta, hogy azonnal bemutatkozott.Vele is megkezdték a párbajt, ám Harry, gyerek lévén, gyengébb volt nála, és ezt a férfi is tudta. Harry próbálta hárítani az átkokat, de azok olyan gyorsan követték egymást, hogy lehetetlenség volt mindet kivédeni. Érezte, hogy már nem bírja sokáig. Azonban barátai a segítségére siettek, és amíg Harry védekezett, ők támadtak. Malfoy tudta, hogy nincs esélye, de azt is, hogy meg nem ölhetik, ezért tovább harcolt. Ron egy jól irányított lábtörést küldött rá, amit nem tudott kivédeni, mert épp Hermione kábító átkát hárította. Malfoynak csak a jobb lába tört el, amit gyorsan helyre is hozott, de mielőtt újra támadhatott volna, dehoppanált. Harryék körül néztek. A halálfalók egymás után mentek el. A Dumbledore és Voldemort közti harc véget ért, a Sötét Nagyúr ismét elmenekült.

-         Gyertek, menjünk… - szólalt meg Harry el akart menni a köpenyéért, de mielőtt egy lépést is tehetett volna, Voldemort hoppanált és egy pillanattal később már a levegőben találta magát, barátaival együtt.

-         Köszönjetek el szépen… - mondta, és hoppanált, de Harryvel, Ronnal és Hermionéval együtt…