Hermionenek eszébe jutott valami, és átkozta magát, hogy hogyan felejthette el: Lassan vége az évnek és kezdődnek a vizsgák és ők még semmit sem tanultak!

- Gyerünk! Épp eleget pihentetek!

- Jaj, ne Hermione!

- Jaj, de Ron! Nem akarok megbukni!

- Ha nem tanulsz semmit, akkor 90%-os lesz az eredményed, nem 130. Bár te lennék, és akkor nem kéne tanulnom!

- Ha én lennél, akkor is kellene tanulnod, mert én szeretek tanulni.

- Vettük észre…

- Hermionenak igaza van. – szólt közbe Harry. – Ha megbukunk, azzal senkinek nem lesz jobb. Na gyerünk, üljünk neki! – mondta és a kezébe vette a sötét varázslatok kivédése könyvet.

Így hát tanulással töltötték a délutánt, hiába volt még négy hónap a vizsgákig. Este lementek vacsorázni. Nekik is – ahogy a legtöbb diáknak feltűnt- , hogy Dumbledore nem ül az asztalnál.

-         Vajon hol lehet?

-         Nem tudom… remélem nincs semmi baj…

-         Lehet, hogy gyűlés van. – vont vállat Hemrione.

-         Igen. Holnap mit csináljunk?

-         Hagriddal kellene beszélnünk, nem? Olyan ritkán találkozunk vele!

-         Aha… írok neki, hogy holnap jöjjön az előcsarnokba…

-         Ez jó ötlet. – felelte Ron, majd Harry fülébe súgta – Addig sem tanulunk.

Vacsora után felmentek a klubhelységbe. Alig ültek le, amikor Hedvig kopogtatott az egyik ablakon. Harry beengedte, és levette róla a levelet.

-         Dumbledore küldte. Azt írja, hogy… - Harry ijedten, de mégis különös arckifejezéssel felnézett barátaira.

-         Mi történt? – kérdezte halkan Hermione.

-         Egy halálfaló van az erdőben.

-         Úristen! És... ki?

-         Bellatrix. – mondta gyűlölettel a hangjában.

-         Harry! Ugye nem akarsz semmi őrültséget tenni? – kérdezte aggodva Hermione.

-         Itt az alkalom… utálom azt a nőt!!!

-         Tudom, de kérlek, ne tégy semmit! A végén még valami bajod esik…

-         Jó… rendben… de csakis miattatok nem. – egyezett bele végül.

-         Köszönöm! – mondta Hermione és megölelte barátját, majd Ron is csatlakozott hozzájuk.

-         Úgy hiányzik Sirius! Beszélni szeretnék vele! Nem bírom ki nélküle, ő mindig segített…

-         Úgy sajnálom… de talán… mi lenne ha… nem, nem szabad…

-         Mi? – csillant meg a fiú szeme.

-         Hát… Sirius hallja amit mondunk, nem? – kérdezte, és előbújt a Hold a felhők közül. – Ez az! Erre gondoltam.

-         Mire?

-         Mondj el neki bármit és ha a Hold előbújik akkor az igen-t jelent, ha pedig a felhők mögé megy az nem-et. Így egy kicsit legalább tudsz „beszélni” vele.

-         Igazad van. Köszi! – Harry hálásan nézett a lányra. A klubhelységbe belépett Neville, illetve majdnem orra esett. – Mi történt?

-         Meg akartam átkozni Malfoyt, de ő gyorsabb volt és megbűvölte a pálcámat így az visszafelé varázsolt. – magyarázta Neville, de nem bírta tovább és beleesett a fotelbe.

-         Várj, mindjárt segítek. – némi gondolkozás után Hermione kimondta az ellenvarázslatot és Neville felállt.

-         Köszönöm. Harry, Luna Lovegood keresett. Azt üzeni, hogy holnap délben vár az előcsarnokban.

-         Kösz, nem tudod miért keres?

-         Nem mondta. Csak azt, hogy egyedül menj. – vont vállat és felment a fiúkhoz.

-         Vajon mit akarhat? – kérdezte Ron.

-         Nem tudom, de bajom nem lehet belőle.

-         Ez igaz… majd mesélj!

-         Miért, nem szoktam? – nevetett Harry. – Menjünk aludni, jó?

-         Mi még maradunk egy kicsit. – mondta Ron holt vörösen, majd barátja fülébe súgta – Beszélni szeretnék Hermionéval…

Harry csak mosolygott és felment a szobába. Felvette a pizsamáját és bedőlt az ágyba. Azon gondolkozott, hogy vajon miért akar Luna találkozni vele. Rengeteget törte ezen a fejét, végül elaludt. Meglepetésére a lánnyal álmodott.

*

Reggel írt Hagridnak, hogy délután 3kor várják az előcsarnokban. Úgy gondolta, hogy addigra végez Lunaval. A szobában még mindenki aludt, Ron kifejezetten fáradtnak tűnt, így Harry lement a klubhelységbe.

Ekkor eszébe jutott valami.

-         Sirius! – mondta és előbújt a Nap és Harry elmosolyodott. – Jaj, de jó! Úgy hiányzol! Kár, hogy igaziból nem tudunk beszélgetni, pedig olyan jó lenne. – ekkor Sirius hangja csengett Harry fülében. „Beszélni nem tudunk, ez igaz, de megpróbálhatjuk így is.” – Ezt most te mondtad, vagy én képzeltem? – a Nap még jobban előjött. – Szóval te…, de hogyan? – ismét megcsendült a hang.

-         Még diákkoromban tanultam, Holdsáp egyik könyvéből. Nagyon nehéz volt. De senki nem tud róla, csak te meg én.

-         És a gondolataimat is hallod?

-         Nem, azt nem. Ha lenne itt mellettem valaki, akkor az azt hinné, hogy magamban beszélek. - mondta és nevetés hallatszott.

-         Ez milyen varázslat? Mi a neve?

-         A neve Goodears, és arra jó, hogy halál után is tudjunk kapcsolatot tartani. Nagyon kevesen ismerik. Különlegessége, hogy adottság is lehet, de tanulással is elsajátítható, és egy, még ennél különlegesebb tulajdonsága is van: a mugliknak is meg lehet hozzá a tehetségük.

-         Igen, amikor még nem tudtam, hogy varázsló vagyok már akkor is hallottam olyanról, hogy valaki tudott beszélni egy halott rokonával... De hagyjuk ezt! Inkább mesélj! Mi van veled?

-         Mi lenne, élem a halálom, ahogy a többiek is.

-         Anyuék?

-         Ők is nagyon jól vannak. Azt szeretnék, hogy vigyázz magadra! Bellatrixot pedig hagyd békén…

-         Te tudod, hogy Voldemort mit szervez?

-         Persze, mindenki tudja: meg akar ölni téged. Ezért kell hagynod Bellatrixot. Voldemort arra számít, hogy bosszút állsz rajta.

-         Megvan rá az oka. – mondta keserűen.

-         Harry! Csak is magamnak köszönhetem a történteket, de ezt már mondtam. – Sirius hangja kellemesen, nyugtatóan csengett a fejében.

-         Annyira hiányzol. Nincs kitől segítséget kérnem… olyan mintha hiányozna egy részem.

-         Gondolj arra, hogy veled vagyok, gondolj arra, hogy élek, csak messze vagyok. Ja és gondolj arra is, hogy nem változtam…

-         Ezt hogy érted? – kérdezte Harry kissé meglepetten.

-         Úgy, hogy most is épp szabályt sértek… tilos beszélni az élőkkel.

-         De hát nem is beszélünk…

-         De… mind a ketten beszélünk, csak mi ezt úgy érzékeljük, hogy a fejünkben szólal meg a másik hangja, és nem a fülünkben halljuk. Ennyi az egész. A kapcsolatot nem szabad felvennünk a másikkal.

-         Mivel büntetnek meg?

-         Még nem kaptam büntetést, ezért nem tudom… De valószínűleg börtönnel.

-         Aha… Mond csak. Tudsz valamit Pitonról?

-         Mármint?

-         Volt valaha szerelmes?

-         Persze, csak kicsit megjárta a dologgal…

-         Mert? – kérdezte kíváncsian.

-         Nagyon hosszú történet és különben is… te tényleg olyan vagy, mint apád… neki is mindig mindent tudnia kell. – hallotta a hangját, ami most mintha sértődöttséget tükrözött volna.

-         Történt valami? – gyanakodott Harry.

-         Nem… semmi. Vagyis de. De lényegtelen. Kezdek gyerekes lenni…

-         Miért? Haragszol rá valamiért? Jaj, Sirius mondd már el!

-         Nem haragszom, csak csinált valamit ami nem tetszett…Tudod, itt nem csúnyák a nők…

-         Értem, ne is folytasd… vagy de igen… apának mi köze van hozzá? – kérdezte riadtan.

-         Csak annyi, hogy segíteni akart az udvarlásban és kicsit máshogy sült el a dolog… a csaj kicsit berágott rám, mert kiderült, hogy évfolyamtársak voltunk, és ő utált engem a legjobban a suliban… mondjuk nekem se volt a kedvencem…na, szóval James erre rájött és elmondta a nőnek is és azóta szóba sem áll velem.

-         Aha… - Harry kicsit túlságosan is szomorúan mondta ezt.

-         Mi bánt?

-         Az hogy nincs apám.

-         Remus most az apád. Ő úgy szeret, mintha a fia volnál, arról nem is beszélve, hogy legjobb barátunk. Igazán kezeld úgy, mintha az apád lenne. Tudom, hogy nehéz, de szerintem ő jobban nevelne, mint ahogyan én. Hiszen én inkább Jamesként kezeltelek, és amikor megláttalak, azonnal azt gondoltam „De jó, újra együtt, folytatódhatnak a kalandok.” Semmiképpen nem egy tizenéves fiút, akit fel kell nevelnem.

-         Igen, ezt értem. Tudod, mire jöttem rá? Hogy már én sem vagyok gyerek.

-         Ez így igaz. Tavaly óta sokkal érettebb vagy, mint azelőtt. És volt is egy jó pár dolog, ami elősegítette ez a fejlődést, ezek közül pedig a legfőbb ok, minden bajnak a forrása…

-         Voldemort.

-         Pontosan. Ha ő nem lenne, a szüleid még élnének, Pettigrew nem árulta volna el őket… és mindannyian boldogok lennénk. De legyünk optimisták: ha Voldemort nem lenne, nem lett volna ilyen izgalmas életed… így viszont híres vagy. Bár szerintem nélküle is híres lennél, mert – hírtelen elhalgatott.

-         Sirius? Sirius! A Nap visszabújt a felhők közé. – Sirius! Valaki meglátott? – kérdésére a Nap előbújt. – Sajnálom… ki? Anya? Apa? – Még jobban előbújt, majd a hangja ismét megszólalt a fejében.

-         Ne haragudj, de mennem kell. A szüleid észrevettek, most megyek elmagyarázom nekik. Nem hiszem, hogy lesz még alkalmunk hasonló beszélgetéshez. Szia, Harry.

-         Szia Szipák…

Harry búslakodva leült az egyik fotelbe. (eddig az ablak előtt állt) Elgondolkozott a történteken. Örült, hogy beszélt a keresztapjával, de most –ha lehet- még rosszabbul érezte magát. Még jobban hiányolta Sirius társaságát.