Piton továbbra is ellenszenves volt, olyannyira, hogy húsz pontot levont a Griffendélesektől, csak azért, mert Harry a tanárra mosolygott. Ebédnél ki is tárgyalták az ügyet, aminek az lett a vége, hogy Hermione a könyvtárban kötött ki.

-         Most meg mit keres? A könyvtárban egyik könyvben sincs benne az, hogy mi a baja Pitonnak, vagy mégis? – értetlenedett Ron.

-         Tudod, hogy milyen Hermione, bármi furcsa dolog van, és rájön valamire irány a könyvtár. Majd megkérdezzük, hogy mire jött rá. – vont vállat Harry.

-         Jól van. El fog késni mágiatörténetről.

-         Binnst ez nem igazán zavarja. Észre sem veszi. Nem megyünk Hermione után?

-         De menjünk!

Így hát elindultak a könyvtár felé. Már félúton voltak, amikor meghallottak egy ismerős hangot. Nem is egyet, hanem kettőt. Éppen vitatkoztak valamin.

-         Nem én mondtam el nekik! Bármelyik tanár lehetett az! De nem hiszem, hogy bárkinek is elmondják. Nem olyanok, mint… - mondta Lupin

-         Mint? Mint ki? – kérdezte dühösen Piton. – Csak nem rám céloztál?

-         De igen. Remélem, tudod, hogy miért. Miért hiszed azt, hogy az ellenségeid? Miért nem tudod úgy felfogni a dolgokat, ahogy Dumbledore?

-         Miért, ő hogy fogja fel? És tudom, hogy miért mondtad!

-         Az ő egyetlen ellensége Voldemort. Mindenkiben bízik, még abban is, aki egyszer már…

-         Aki volt már halálfaló? Ez igaz, de én tettem érte, hogy bízzon bennem.

-         A kémkedés egy feladat volt, nem pedig egy olyan dolog, amivel Dumbledore bizalmát elnyerheted. Ő azért bízik benned, mert egyszer mindenki tévedhet, és hozhat rossz döntést. Te tisztáztad magad azzal, hogy még a Nagyúr bukása előtt eljöttél tőle

-         Ezzel azt akarod mondani, hogy több hibát nem követhetek el?

-         Nem. Csak azt, hogy te már soha nem fogod Voldemortot szolgálni. Két okból nem. Az egyik az, hogy Voldemort nem bocsátaná meg azt, hogy elárultad, ezért félsz.

-         Nem félek! Azt akarom, hogy Voldemort ne létezzen, és remélem, hogy én teszek majd a legtöbbet ezért! Több fájdalmat okozott, mint boldogságot!

-         Jól van, elhiszem. A másik ok pedig a Dumbledore után érzett hűséged és szereteted.

-         Ez igaz. De fejezzük be ezt a beszélgetést. Tegnap már eléggé kioktattak, ebből egy időre elegem van. Az benne a legrosszabb, hogy pont Potter volt az…

-         A sors eléggé kifürkészhetetlen, és bizony meglepő dolgok történhetnek. Nekem órám van. Akkor viszlát.

-         Viszlát. – Piton arca dühödt mutatott, de mégis, látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik valamin.

Harryék továbbmentek. Már épp nyitották volna az ajtót, amikor Hermione kilépett rajta.

-         Találtál valamit?

-         Igen.

-         És?

-         Nem mondom el. Még nem. Meg kell még bizonyosodnom róla…

-         Jaj, Hemrione, ne csináld! Kérlek mondd el, hogy mi van.

-         Majd este, vacsora után. Már becsöngettek! Gyerünk! Binns professzor nagyon fog haragudni…

-         Jah szerintem is. – mondta unottan Ron, futás közben.

Binns terme előtt kifújták magukat, majd beosontak a terembe. A tanárnak egy cseppet sem tűnt fel a dolog. Órán alaposan kialudták magukat és utána felmentek a klubhelységbe, ahol újult erővel elkezdtek leckét írni.

Amikor befejezték, a fiúk elmesélték Hemrionénak Lupin és Piton beszélgetését.

-         Akkor bebizonyosodott az, amire gyanakodtam…

-         És mire gyanakodtál? – kérdezte Ron.

-         Majd vacsora után.

-         De most miért nem lehet?

-         Mert nem. Mindjárt itt a vacsora. Nem bírjátok ki?

-         NEM! – felelték együtt.

-         Akkor erőltessétek meg magatokat.

-         Jó. Ron, nem játszunk egy sakkpartit?

-         De.

-         Ezt most miért csináljátok?

-         Mert unatkozunk. Te is akarsz majd játszani?

-         Nem, nincs rá időm. El kell mennem. Sziasztok.

-         Hova mész? – kérdezte meglepődve Harry.

-         Csak a könyvtárba. Sziasztok!

-         Szia! - köszöntek el.

A fiúk lejátszották a sakkjátszmát, de Hermione még nem ért vissza. Lementek vacsorázni, de ott sem volt, és Piton sem volt ott, de ez nem annyira zavarta őket.

- Ha valami baja esett…

- Szerintem csak belemerült a könyveibe…

- Remélem is. Ha a klubhelységben sincs, bemegyünk a könyvtárba.

- Ok.

Hermione a klubhelységben volt, és egyre csak bólogatott. Amikor meglátta barátait, felállt és megkérte őket, hogy üljenek le.

-         Miért nem voltál vacsorázni?

-         Mindjárt mondom.

-         Jó. És mit tudtál meg?

-         Hát… Pitonról…az jutott eszembe, hogy olvastam valahol egy olyan varázslatról, amivel meg lehet gyógyítani a vámpírokat.

-         Meg akarod gyógyítani Pitont?! – kérdezte felháborodva Ron. – De hát ő utál minket és mi is őt! Ez így oké!

-         Ron! Nem szeretnéd, hogy rendes legyen?

-         Hát… Nem! Így legalább egyedi! Nagyon jó úgy, ahogy van! Nem lehet mindenki ugyanolyan rendes, az olyan egyhangú!

-         Egyetértek Ronnal. – bólintott Harry. – De szerintem, ha meggyógyul, attól még nem muszáj rendesnek lennie. Vagy igen?

-         Így csak kiszáll belőle a vámpír. Kérdés, hogy Pitonban a vámpír a rossz, vagy ő maga.

-         Piton nem rossz. Csak simán nem bír minket, de ettől még nem rossz. Mert szerintem, ha bajba kerülnénk, és baj alatt életveszélyt értsetek, akkor biztosan a segítségünkre sietne. – védte Ron a tanárt, de nem tudta, hogy miért teszi ezt. Harry viszont csak ráncolni kezdte a homlokát. „Segítség… segítség… miért olyan ismerős ez a szó?” – gondolta magában. – „Hol hallottam?”

-         Mi az Harry? – kérdezte Hermione. – Min gondolkozol?

-         Olyan érzésem van, hogy valamit elfelejtettem. De mit? Pedig tudom, hogy fontos volt!

-         Mivel kapcsolatban?

-         Pitonnal. Vagy nem biztos, de én azt hiszem, hogy vele kapcsolatban.

-         Szólj, ha eszedbe jut. És Hermione, hogyan lehet meggyógyítani?

-         Csak két ember kell hozzá. De nem tudom, hogy hol találunk ilyeneket.

-         Miért, milyennek kell lennie azoknak az embereknek?

-         Hát… az egyik olyan ember aki, már megmentette az életét, akit szeret és utál egyszerre, és aki szeretne segíteni rajta. Azt hiszem volt még egy tulajdonság, de már nem emlékszem… jaj, mi volt az?... Megvan! Olyan ember, aki még nem ölt.

-         És mindnek kell egyeznie? Úgy értem, az összes tulajdonság egy emberben kell hogy meglegyen?

-         Igen.

-         Hol találunk ilyen embert?

-         Nem tudom, de nem a diákok között, az biztos.

-         Dehogy nem! És nincs is olyan messze… - csillant meg Ron szeme és Harryre nézett.

-         Én? De hát… én nem mentettem meg az életét…

-         Te nem, de az apád igen! Bármelyik rokonodra érvényes lehet, de csak ez a tulajdonság. Téged szeret is és utál is. Ez egyértelmű.

-         Igen, de az utolsó rám nem igaz. – felelte szomorúan Harry.

-         Harry! Nem te ölted meg Cedricet! Nem a te hibád!

-         De igen! Ha nem mondom, hogy együtt fogjuk meg a Kupát…

-         HARRY!! Felejtsd el!

-         Lehetetlenség.

-         Nem. Félreértettél. Azt felejtsd el, hogy a te hibád!

-         Ez is az.

-         Jó, akkor hagyjuk! Mi kell még hozzá?

-         Ez már nehezebb lesz. A másik embernek… szerelmesnek kell lennie belé, és kikötés, hogy csak ember lehet, vámpír, vagy vérfarkas nem.

-         Nehéz ügy… hol találunk olyasvalakit, aki szerelmes Pitonba? Mintha tűt keresnénk a szénakazalban.

-         Lehet, hogy halálfaló-korából van valaki, nem?

-         Jah, és annyi halálfalót ismerünk…

-         Jól van, napoljuk el a dolgot. – mondta Harry és fejével a portrélyuk felé bökött. Azon épp most jött be Piton.

-         Menjenek aludni. Későre jár. – mondta a tanár.

-         Megyünk. A tanár úr szokott beszélgetni valakivel, akiben megbízik? – kérdezte hirtelen ötlettel Hermione.

-         Tudja jól, hogy szoktam. De most menjenek! – ismételte meg.

Felmentek a szobáikba. Lupin még nem volt ott.

-         Szerinted, hogy értette azt Piton, hogy tudja jól?

-         Nem tudom, de azt hiszem a holnapi nap, beszélgetéssel fog telni.

-         Szerintem is. Jó éjszakát.

-         Neked is!

Hamar elaludtak, de Harry egyszer hirtelen felébredt.

-         Ron! Ron!

-         Mi… mi van? – kérdezte álmosan barátja.

-         Eszembe jutott!

-         Mi?

-         Amit mondtam. Tudod, hogy elfelejtettem valamit.

-         Jah, igen. És? Mi volt az? – most már kissé éberebb volt.

-         Amikor Pitonhoz mentem és bejöttem a térképért, akkor elővettem a Dumbledoretól kapott könyvet. Kinyitottam, és egyetlen szó állt benne. Segíts! Akkor nem értettem. De most már igen! Segítenem kell Pitonon! Azt akartam látni, hogy mit akarhat Piton. Ezek szerint szeretné, hogy segítsek neki. Érted?

-         Aha… akkor meg kell találnunk azt a nőt, aki szereti… teljesen világos. – mondta és elnyomta az álom.

Harry még nem tudott elaludni. Túlzottan felkavarta az, amire rájött. Háromórányi próbálkozás után sikerült kiürítenie a fejét és elaludt.

*

Másnap reggel, illetve délben, amikor felkeltek Harry elmondta, hogy mire jött rá. Ron egészen másképp reagált, mint múlt éjszaka. Most sokkal inkább meglepődött.

-         Akkor tényleg meg kell találnunk azt a nőt… de vajon hol lehet?

-         Valószínűleg Voldemort oldalán.

-         Nem biztos, hiszen Piton is elment onnan.

-         Miről folyik a szó? – szólt közbe Lupin. – Látom nagyon el vagytok foglalva.

-         Mi csak… ööö…

-         Nem kell elmondanotok. De az érdekelne, hogy honnan tudtok Pitonról?

-         Hagrid mondta el. – vallotta be Harry. – De senkinek nem mondtuk el, és nem is fogjuk.

-         Igen, gondoltam, csak Piton aggódik emiatt. De róla van szó, nem? - kérdezte mosolyogva.

-         Hát… ami azt illeti, igen. Piton volt már valaha szerelmes? – bukott ki a kérdés Ronból.

-         Ennyire azért nem ismerem, de úgy emlékszem, hogy volt. Mindenki volt egyszer.

-         Ön is? – kérdezte mosolyogva Harry.

-         Igen, de nem értem, hogy miért kell erről komolytalanul beszélni. Ez egy természetes dolog, és mellesleg csodálatos is.

-         Igen persze… de…

-         Ismerős a helyzet… én is apámat faggattam folyamatosan…

-         Milyenek voltak a szülei?

-         Anyámat nem nagyon ismertem, mert ő tizenkét éves koromban meghalt. Őt nagyon szerettem. Mindig kedves volt és nem tudott rám haragudni. Amikor kiskoromban megmart az a bizonyos vérfarkas nagyon aggódott és folyton mellettem volt. Aztán egy másik vérfarkas, akivel összetűzésbe kerültem a közeli erdőben megmarta, és anyám belehalt.

-         Sajnálom. – mondta együttérzően Harry.

-         Igen, mi is. – felelték barátai is.

-         Köszönöm. Ha úgy vesszük az én hibám volt. Nem kellett volna provokálnom. De én még kölyök voltam, ő viszont már felnőtt.

-         Hány évesen marták meg önt?

-         Öt.

-         És ilyenkor, amikor átváltozott, akkor egy kölyök farkas volt?

-         Igen. Ilyenkor, ha megharaptam volna valakit, akkor az illető elveszítette volna az eszméletét, de komolyabb baja nem esett volna. Így hát nem is szállhattam szembe a felnőtt farkassal. De feldühítettem, mert a kölykével kicsit durván játszottunk. Illetve ez egy afféle párbaj volt és én nyertem. Ez neki nem tetszett, ezért megölte az anyámat.

-         De hát… ő nem volt ember?

-         De igen. Egy elég agresszív ember volt. De ő már nem él. Az apám pedig még most is él. Ő Edinburghban lakik. De nem sokat látom. Ő is varázsló, de az anyám az mugli volt.

-         Miért nem látogatja meg?

-         Összevesztünk, még James miatt. Nem szerette, hogy folyton velük vagyok. Az apádat kifejezetten veszélyesnek tartotta. Mondjuk ezt most már megértem. De választás elé állított és én a barátaimat választottam. De most már ők sincsenek. – mondta szomorúan a tanár. Harry most először látta rajta azt, amit már annyira hiányolt: látszott, hogy nagyon szerette a barátait, és most mutatta ki, hogy mennyire hiányoznak neki. – Sajnálom…

-         Ne! Ne sajnálja! Magának is épp olyan nehéz, mint nekem. De maga erős és ezért nem mutatta, hogy mennyire hiányzik önnek Sirius és az apám. De előttem nem kell erősnek mutatnia magát. Nagyjából egy cipőben járunk. Sőt, az ön helyzete még rosszabb.

-         Köszönöm. – Lupin mosolygott, de a szeme inkább szomorúságot tükrözött. – Inkább azt mondjátok el, hogy mitől volt olyan izgalmas a tegnapi nap!

-         Hát az úgy volt, hogy… - kezdett bele Harry a múlt esti beszélgetésébe Pitonnal.

-         Értem. Ezek szerint azt hiszi, hogy nekem olyan könnyű?

-         Már nem. Megmondtam neki a magamét!

-         Igen, hallottam. Épp ma mondta, hogy elege volt a beszélgetésekből egy időre.

-         Aha… ezt mintha hallottuk volna… - ismerte be Ron.

-         Hallgatóztatok? – kérdezte megdöbbenve a tanár.

-         Nem szándékosan volt! Épp a könyvtárba mentünk és önök ott voltak a közelbe és hallottuk a beszélgetésüket.

-         Pontosan mit hallottatok?

-         Igazából semmi újat. Csak azt hogy miért bízik Dumbledore Pitonban.

-         Amit mondtam, az nem a teljes oka.

-         És most elmondja a teljes okát? – kérdezte Hemrione.

-         Nem.

-         Miért?

-         Mert én sem tudom teljesen. Sajnálom.

-         És azt nem mondja el, amit tud?

-         Csak annyit tudok, hogy sokat kémkedett, és jó kapcsolatai vannak a Sötét Oldallal. Ezért nagyon hasznos volt a munkája. Most is ez a feladata, mint Rend-tag. Erről jut eszembe. Mordon megtalálta a kígyót, ami az erdőben volt. Most az igazgatónál van és vizsgálják.

-         Az igaz, amit Piton mondott? Az hogy miattam került ide?

-         Igen, de így legalább megerősítetted a varázslatot.

-         Tessék?

-         Jól hallottad. Megerősödött a varázslat, mert így már lehet, hogyha még egyszer kimész, akkor már nem törik meg varázslat. De azért inkább ne próbálkozz.

-         Érdekes, mert Piton meg azt mondta, hogyha még egyszer kimegyek, akkor véglegesen megtörik a varázslat.

-         Ezt azért mondta, mert nem aka