A hatodéves Griffendéleseknek aznap átváltoztatástanjuk, sötét varázslatok kivédésük és bűbájtanuk volt. Átváltoztatástanon McGalagony ismét az animágiáról beszélt és elmondta az alapvető tudnivalókat róla. Megkérdezte, hogy ki szándékozik majd az iskola után tanulni. Harryék kivételével mindenki felemelte a kezét. Ezért mindenki rájuk nézett és meglepődve bámulták őket. Szünetben Dean és Seamus meg is kérdezték, hogy miért nem jelentkeztek.

-         Sok dolgunk lesz Roxfort után, főleg ha Voldemorttal is harcolnunk kell. Nem lesz időnk animágiát tanulni.- felelte Hermione ugyanúgy, ahogy Ginnynek és a Hugrabugosoknak, akikkel órájuk volt.

Lupinnal kivételesen nem gyakoroltak, hanem dolgozatot írtak.

-         Fel kell mérnem a tudásotokat. Egyszer kibírjátok! – felelte, amikor Ron megkérdezte, hogy mi szükség van erre.

A kérdésekre Harry mind tudta a választ. Óra után beszélgettek még egy kicsit a tanárral. Azt mondta, hogy a másik oka a dolgozatírásnak az, hogy nem érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy bemutasson egy varázslatot.

- De ugye biztos jól van? Nem kellene inkább még pihennie? – kérdezte aggodalmasan Hermione.

- Igen, szerintem is jobb lenne. – bólintott Harry.

- Nem. Jól vagyok. Még pár nap és rendbe jövök. Utálom ezeket a napokat, amikor előbújik belőlem a farkas. Tudom, hogy most is az életemet köszönhetem neki, de több a károm belőle, mint a hasznom. – felelte szomorkásan Lupin.

Harryék sajnálattal nézték a tanárt, majd elköszöntek és elmentek ebédelni. Aztán pedig bűbájtanra indultak. Flitwick hosszasan magyarázott egy gyógyító bűbájról, ami összeforrasztja a sebeket, majd az óra utolsó tíz percében gyakoroltatta a gyerekekkel.

Harryék délután végre beszélhettek. Elvonultak a klubhelység egyik csendes sarkába és tanakodni kezdtek a Pitonról hallottakról.

-         Biztos, hogy vámpír?

-         Persze! Csak rá kell nézni. – felelte sötéten Harry.

-         A vámpírok tudnak repülni és a fogaik is olyanok. – jegyezte meg Ron.

-         A foguk csak akkor válik vámpírfoggá, ha már ittak vért. Szóval Piton még tényleg nem ivott, mert normális, emberi fogai vannak. – magyarázta Hermione.

-         És repülni szerintetek tud? És Voldemort biztos, hogy nincs tisztában Piton valódi képességeivel?

-         Igen, repülni tud. Voldemort? Nem tudom. Szerintem nem, bár előtte sincs sok titok.

-         Kimondtad! – kiáltott Harry.

-         Jézusom! Tényleg! Jaj de ügyes vagyok! – vigyorgott Hermione. – Ron! Te jössz!

-         Jaj, ne!

-         De igen!

-         Na jó. V-Voldemort. – mondta csukott szemmel.

-         Kezdetnek nem rossz.

-         Piton elég érdekes személyiség, nem gondoljátok?

-         De. Elég sokat el lehet róla képzelni, de hogy vámpír azt nem hittem volna. – bólintott Ron.

Tovább találgatták, hogy Piton vajon meddig marad még a régi. Az újat jobban megkedvelték. Társalgásukat Hedvig szakította félbe. Levelet hozott.

-         Kitől kaptad?

-         Ez furcsa… - vakarta a fejét Harry.

-         Kitől kaptad? – kérdezte ismét Ron.

-         Pitontól. De…

-         De?

-         Találkozni akar velem, ma vacsora után.

-         Mi?! – kérdezték barátai, teljesen megdöbbenve.

-         Igen. Azt írja, hogy ma menjek le a dolgozószobájába, egyedül.

-         Mit akarhat?

-         Nem tudom. Elmenjek?

-         Igen. Bántani nem bánthat. Elvégre Dumbledore megölné, ha bármit is tenne veled.

-         Ez igaz. Jó akkor elmegyek, de nem értem, hogy miért nem jöhettek velem.

-         Biztos mutatni akar valamit. Nem tudom, de majd este megtudjuk mi is, mert ugye elmondod majd, hogy mi történt? – kérdezte mosolyogva Ron.

-         Hát persze. Mennyi idő van még a vacsoráig?

-         Nem sok. Tíz perc. – felete Hermione.

-         Akkor lassan induljunk el. – mondta Ron.

-         Jó, csak még felmegyek a szobába. Mindjárt jövök.

-         Jó, kint megvárunk.

Harry felrohant a fiúk szobájába és a ládájában keresgélni kezdett. Nem említette barátainak, de Piton kérte, hogy vigye azt a térképet is, amit adott. Kutatás közben kezébe akadt a Dumbledoretól kapott könyv. Kinyitotta. Egy rövid mondat állt csak benne: Segíts! Harry nem értette. A könyv azt mutatta mindig, amit látni akartunk. Azt a szót akarta látni, hogy Segíts! ? Tovább nem törte a fejét, inkább visszatette, és a térképpel együtt barátaihoz ment.

-         Azt nem mondtam, de Piton kérte, hogy vigyem ezt is. – vallotta be barátainak.

-         Vajon miért kell ez neki?

-         Talán használni akarja. – vonta meg a vállát Hermione.

-         De hát, Pitont ismerve ellopta volna és nem kérte. Nem tetszik ez nekem.

-         Jól van, hagyjuk. Hamarosan megtudjuk, hogy miért kell neki. – zárta le a témát Harry.

Lementek a nagyterembe. Piton végig Harryt nézte. Amikor a fiú ránézett, egy ideig mereven néztek egymás szemébe, majd a tanár felhúzta a szemöldökét, és Harry bólintott. Piton még egy utolsó pillantást vetett rá, majd enni kezdett. Harry megpróbált lassan enni, de Piton, amikor már befejezte felállt és odament hozzá.

-         Siess! – súgta a fülébe és kiment a teremből. Harry beleborzongott a hangba. Végig futott a hátán a hideg.

-         Mit mondott?

-         Hogy siessek. Azt hiszem, mennem kell.

-         Sok szerencsét! – mondta Ron.

-         Kösz!

Harry felállt a helyéről és Piton után ment. Lement az alagsorba, ahol Piton dolgozószobája volt. Bekopogott. Piton halkan felelt. Bement.

-         Elhoztad a térképet?

-         Igen. Miért kell magának?

-         Meg kell néznem valamit. Add ide! – mondta a tanár és máris kikapta Harry kezéből a lapot. – Roxfort és környéke! – mondta a lapnak és ráütött a pálcájával. Végignézte a lapot, majd magához intette Harryt is. – Nézd!

-         Egy… egy kígyó… - suttogta a fiú, ijedségtől remegő hangon. – Most mi lesz?

-         Szóltam az igazgatónak. Ő intézkedik. Reméljük, hogy nincs túl késő.

-         Miért engem hívott? Miért nem valamelyik tanárt?

-         Mert miattad került ide.

-         Miattam? – kérdezte meglepődve.

-         Igen. Ha nem mentetek ki volna az egyik éjjel a kastélyból, akkor nem juthatott volna be. Te viszont feloldottad a varázslatot, amely elzárta innen a többi kígyót.

-         Nem tudtam, hogy…

-         A szabályokat nem szórakozásból találtuk ki, hanem, hogy biztonságban legyünk. Ezt már párszor elmondtuk.

-         Sajnálom. Mit tegyek most? – mondta Harry. Nagyon remélte, hogy Piton ismét csak nyugtalanítani akarja, és nem igaz, amit mondott.

-         Jobb, ha semmit. A varázslatnak csak egy kis részét törted meg. Pár nap alatt újrabűvöli magát, de utána nem mehetsz ki, különben vége a varázslatnak.

-         Miért mondja ezt el nekem?

-         Mert tőled függ az iskola élete.

-         Ezt utálom. – morogta maga elé Harry. – És miért nem Dumbledore professzor szólt?

-         Ő nem ért rá. Éppen a helyreállítással intézkedik. Nem értem miért véd téged folyton. Most is csak bajt okoztál azzal, hogy kiengedett. – Piton eddig lenézően beszélt és unottan.

-         Nem lehet, hogy a célja volt, hogy kimenjek?

-         Én nem tudok úgy gondolkozni, ahogy az igazgató. De elég a kérdésekből! Nem érdekelsz annyira, hogy fontos dolgokról beszéljek veled. Te olyan vagy, mint…

-         Az apám. Tudom. Már mondta néhányszor. De miből gondolja, hogy én is bántani akarom? Én csak egy gyerek vagyok! Vegye már észre! – mondta Harry, de nem kiabált, mert meg akarta értetni a tanárral, hogy ne legyen ennyire ellenséges.

-         De te is utálsz, ahogyan ő is és az összes talpnyaló barátja! Ezért utállak én is!

-         Nem! Maga nem engem utál, hanem az apámat! De ő meghalt, haljon meg vele együtt végre az utálata is! – Harry nem értette, hogy miért csinálja ezt a tanárral, de úgy érezte, folytatnia kell. – A barátai pedig nem azért voltak vele, mert jó fogó volt, hanem azért, mert szerették! Ők ismerték a jó oldalát is és nem csak a rosszat vették észre benne!

-         Te nem beszélhetsz így velem! Te nem tudod, hogy mit tett velem az apád!

-         De igen. – felelte halkan. – Láttam a merengőjében.

-         Nem, te a felét sem láttad annak, amit csinált.

-         Akkor talán mondja el.

-         Nem tartozik rád. – tért ki a válasz alól. – Nem is értem, miért fecsérlem rád az időmet. Van más dolgom is.

-         Talán beszélni akar valakivel. De ez a valaki nem egy tizenhat éves kamasz, hanem valaki, aki megértheti. Miért nincsenek barátai?

-         Azt mondtam, hogy dolgom van. Részemről vége van ennek a beszélgetésnek!

-         Részemről nem! Tudom a választ a kérdésemre, de ez nem kifogás!

-         Miről beszélsz? – Piton úgy nézett a gyerekre, mintha szemmel akarná megölni. Harry nem válaszolt, de a tanár így is étette.

-         Honnan tudod? – kérdezte halkan. Ajkai pengevékonnyá váltak és az arca is teljesen elfehéredett.

-         Az mindegy. De ez akkor sem ok a barátságtalanságra. Lupin is…

-         Lupin az más. Ő vérfarkas és nem kell küzdenie.

-         Miből gondolja? Volt már vérfarkas? Nagyon fájdalmas lehet átváltozni. Maga nem hallotta ma reggel. Azt mondta, hogy utálja ezeket a napokat, és hogy több a kára, mint a haszna annak, hogy vérfarkas. Látnia kellett volna az arcát.

-         És te miből gondolod, hogy őszintén beszélt? – kérdezte gúnyosan.

-         Tudja az emberek, tudnak hazudni, de a szemből mindent ki lehet olvasni. És Lupin szeme kínokat mutatott, nem hazugságot.

-         Úgy beszélsz, mint valami pszihologus. Honnan veszed ezeket a badarságokat?

-         Csak úgy jön. De szerintem lehet benne valami. Nem gondolja?

-         Lehet. De nekem nem azért nincsenek barátaim, mert vámpír vagyok. Egyik vámpírnak sincsenek barátai. Nem vagyok társas lény.

-         De maga nem teljesen vámpír.

-         Miért ne lennék az? A külső nem minden.

-         Nem is a külsőről beszéltem. Többek szerint is tud szeretni, ami a vámpírokra nem jellemző.

-         Ezt Lupin tanította? Hülyeség! A vámpírok is tudnak szeretni, de nem tudják kimutatni.

-         Magának mégis sikerült. Az előző félévben is többen érezték a tanulók közül.

-         Igazán? Ki? Nem mutathattam ezt, mert nem tudom.

-         Mégis sikerült. És a barátaimról és magamról beszéltem.

-         Azt hiszed, hogy szeretlek titeket? – kérdezte, de csak egy erőltetett gúnyos vigyorra sikerült.

-         Igen, de csak most bizonyosodtam meg róla.

-         Most?

-         Igen. Ha nem lenne igaz, akkor nem vágna ilyen arcot. – mosolygott Harry.

-         Hát jó, nagyokos! Akkor most menj aludni, és meg ne lássalak többet! – felelte a tanár.

-         Viszlát! – mondta Harry és kiment a szobából, a térképpel együtt.

Ahogy felért a teli klubhelységbe, barátai megtámadták. Egyetlen kérdést tettek fel, de azt millióféleképpen.

-         Mi történt?

-         Mit mondott?

-         Mit akart?

-         Nyugi!!! Máris mondom. – felelte Harry és mesélni kezdett. Se Ron, se Hermione nem vágott közbe. Teljes figyelemmel hallgatták barátjuk beszámolóját.

-         Azt mondod, hogy Piton most már újra olyan, mint az első félévben?

-         Azt.

-         Hát ez fantasztikus! Nem hittem, hogy ezt is megérem! – mondta vigyorogva Ron.

-         Nem tudom… mi volt az utolsó mondata? Ne lássalak többet?

-         Igen. Miért?

-         Csak kérdeztem. Menjünk aludni!

-         Jó, nagyon fáradt vagyok! Egész este jártattam a számat. Jó éjszakát!

Felmentek a szobájukba. Lupin nem aludt, hanem az ablakpárkányon ült és a birtokot nézte. Amikor észrevette a fiúkat rájuk mosolygott.

-         Sziasztok! Hogy telt a nap?

-         Izgalmasan! Sok minden történt, majd elmesélem, de mindjárt elalszom. Maga mit néz? – felelte Harry és ledőlt az ágyára.

-         Csak a birtokot. Tudjátok, nagyon jó csak úgy nézni valamit és visszaemlékezni a jó dolgokra. Nagyon szeretnék én is roxfortos diák lenni.

-         Önnek is izgalmas évei voltak, az biztos. – mondta Ron. – Teliholdkor kint csatangolni… anyám kitekerné a nyakam, ha ilyet csinálnék.

-         Valószínűleg. Na jól van. Aludjatok. Én is lefekszem.

-         Jó éjt! – köszönt el a két barát.

Harry boldogan aludt el. Nem hitte soha, hogy sikerülhet megenyhítenie Pitont, pont neki.