Kicsit borús péntek volt, csepergett az eső. A lány kilépve iskolája kapujából a hétvégére hivatkozva úgy döntött hódol szenvedélyének, mielőtt haza térne, így az egyik közeli könyvesboltba vette útját. Ott elég céltudatosan vette a polcok közti éles kanyarokat, nemhiába, hiszen járatos erre felé. Amikor csak ideje engedte, mindig betért ebbe a boltba és ez most sem volt másként. A lány sajátossága volt, hogy imádta a könyveket, no nem mindet, hiszen rengeteg olyan iromány van, ami jogtalanul viseli a „Könyv”’ kategóriát. Ám itt ebben a kis boltban a könyvek nagy része érdekes és tanulságos volt. Minden téma megtalálható volt, ezért is szeretett ide járni, igaz itt általában a könyveket megvenni jönnek, de ő nem. Ő olvasni jön, bár néha ő is vesz egy könyvet, elvégre így illik. Most is órákat töltött el a könyvtárban, de megérte, hisz ma kiolvasta a már pár nappal ezelőtt elkezdett könyvet. Elégedett volt magával, hogy miért, azt talán ő maga sem tudta. Talán mert elolvasott egy könyvet, talán mert új szemszögből látta a világot, vagy csak valami mély és tiszta gondolat fogalmazódott meg benne, valami örök, bár ezt még magának sem tudta megmagyarázni. Egyszerűen jó kedve volt. Ezzel a felhőtlen érzéssel vette hazafelé az irányt. Kilépve a bolt kis kapuján, tudatosult csak benne, hogy odakint szakad az eső. A metró lejáró nem volt messze tőle, így megtehette volna, hogy gyorsan lesiet oda és megvárja az egyik szerelvényt, hogy minél hamarabb haza érjen, de ő nem ezt tette. A lány elindult, nekivágott az útnak, úgy döntött az esőre való tekintettel lesétál egy pár megállót. Esernyője is volt, de nem vette elő. Hagyta, hogy az eső cirógassa arca vonalát. Barna hullámos haján meg-megcsillantak az esőcseppek. Ruhája is teljesen elázott, de nem zavarta. Különös, de ez a lány rajongott az esőért, a nagy viharokért. Szerette, ha villámlik és mennydörög az ég. Mosolyogva állapította meg, hogy az emberek mind menedékbe húzódtak az eső elől. Ő volt az egyetlen, aki az utat rótta. Hiába szerette az esőt, mert úgy érezte, ez lemossa az őt ért atrocitásokat, megtisztítja a lelkét és elmossa a rosszat. Ráadásul a természetet is megújítja, ilyenkor zöldebb lesz a fű, új hajtások nőnek a fákon. Egyszerűen éltette az eső, az egyik kedvenc eleme volt az öt elem közül. Hát igen a víz, ezért megtudott volna veszni és épp ezért töltötte el csalódás mikor az eső alább hagyott, majd elállt. Mivel már nem volt miért sétálni a következő metrólejárónál fölszállt a szerelvényre. A végállomásnál átszállt egy buszra, ami egészen hazáig szállította. Legbelül sajnálta, hogy elállt az eső, de titkon remélte, hogy a felhők, melyek vészjóslóan kúsztak az égen, éppen feléje tart és csak a kedvéért kiereszti minden terhét. Mindennél jobban vágyta, kívánta, hogy szakadjon az eső, villámok cikázzanak az égen és dübörögjön az ég. Mikor hazaért, még egy puszi erejéig elérte munkába igyekvő apját. Egyedül maradt, nem volt senki más rajta kívül otthon, csak a kutyája, melyet még anya vett neki, mielőtt végleg elköltözött a testvérével együtt. Óhatatlanul is a családi fotókra tévedt a tekintete, mely eszébe jutatta azt az esetet, mikor elvesztette szeretteit. Most talán még-jobban kívánta a felhőszakadást, hogy kifejezhesse a lelkében dúló háborút. Az eső mindig megnyugtatta és erre most nagy szüksége volt. Fölrakott egy kis teának való vizet forralni, míg átöltözött valami száraz és kényelmes ruhába. Mikor visszaért a konyhába egy cikázó villám fénye világította meg a félhomályba burkolózó lányt. Izgatottan várta, hogy a tea készen legyen, és végre kiülhessen a teraszra kezében a gőzölgő itallal. Elbűvölték a villámok és az őket követő eget rengető dörgések, Mint egy égi koncert gondolta, és figyelmesen hallgatta, annak cseppet sem ritmusos dallamát. Mígnem az eső el nem mosta a napot, a bánatot és az emlékezést, csodálatos álomba ringatva a lányt.