Egyszercsak hallottam, hogy kicsapódik egy ajtó, a bejárati ajtó volt. Egy sötét ember rontott be rajta sötét ruhában, de én nem féltem, mert ott volt anya és apa. Anya és apa úgy tűnik megijedtek, de ez valahogy nem tűnhetett fel nekem. Olyan álmos és fáradt voltam, és szerettem volna aludni.

-          Ostobák! Azt hittétek itt nem talállak meg titeket!? A csatlósom mindent elárult….Hahahaa

-          Nagyúr! – hallottam apa hangját. – Azt hiszed élve kikerülsz ebből a küzdelemből?

-          Igen, tartok tőle! Volna egy kis dolgom itten… Nagini!

Egy nagy kígyó csusszant be az ajtón. Ekkor kezdtem el kiabálni.

-          Lám, lám, az ifjú Potter! – szólalt meg a sötét alak.

Anya elém állt és megpróbált minél távolabb tartani tőle. A kígyó közben apára csavarodott és egyre jobban szorította. A sötét alak sziszegett valamit, mintha a kígyónak beszélne. A kígyó elkezdte fojtogatni apát. Én még mindig ordítottam.
-     Lily, fogd Harryt, és menekülj! Ő az! Fuss! Menekülj! Majd én feltartóztatom… - kiabált apa, és lekevert egy pofont a kígyónak. Már elég sötét volt és nem nagyon láttam, szerettem volna végre aludni. Csak azt éreztem, hogy valami megragad és visz az ajtó felé. Ekkor zölden villant valami, és apa csak egyre ordított, majd elhallgatott. Ekkor még nem tudtam, hogy akkor hallottam utoljára a hangját. Közbe anya a fülembe susogott valamit arról, hogy minden rendben lesz, és hogy ő meg apa nagyon szeret engem, de láttam, hogy nagyon könnyes a szeme. Én is sírtam, valami azt súgta, hogy soha többé nem látom a szüleimet…

-          Evans! Add ide a gyereket!

Anya ekkor már az egész testével védelmezett. Úgy éreztem képes lenne meghalni azért, hogy én élhessek.

-          Soha!!! – kiáltotta.

-          Állj félre… Állj félre, ostoba… A gyereket akarom! Vagy talán te is meg akarsz halni?

-          Inkább ölj meg engem, de őt ne bántsd! Nem engedem! Soha!!! Ő az enyém!

-          Hát legyen úgy, ahogy te akarod, Evans! – a sötét alak varázspálcát szegezett rám, én meg egyre hangosabban ordítottam.

-          Hallgattasd el! Meghallják a muglik!

-          Akkor ölj meg, csak könyörgöm Harryt ne bántsd!

Az alak gonosz vigyorra húzta a száját és felemelte a varázspálcát.

-          Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, csak őt ne!

Az alak anyához közeledett. Felemelte a csuklyáját, és én megláttam a legrondább emberi arcot. A férfi arca gyengéd kifejezésre váltott, ráncai kisimultak, és megcsókolta anyát. Ekkor ordítottam életemben a legnagyobbat.

-          Teszem, amit tennem kell, Lily! De tudd, szeretlek. - és az alak sírt és én is sírtam.

-          Avada Kedavra! – dördült a férfi hangja, és anya élettelenül rogyott össze.

A férfi egy pillanatig megkövülten állt, majd felém indult…

-          Eljött a végső leszámolás ideje! Csak te, Potter és én! Köszönj szépen a halálnak!!!…

Avada Kedavra – ordította újra a férfi.

Égő fájdalom nyilallt a homlokomba, és éreztem, hogy arcomra csordul vérem. Ne érdekelt, hogy mi van a varázslóval, - mert éreztem, hogy varázsló- viszont az annál inkább, hogy miért esik a fejemre a vakolat. Már a plafon darabjai is rám hullottak és egyre jobban elhomályosodott előttem a világ. Még éreztem, hogy egy erős ember kiment a romok alól és visz el, egyre messzebbre az otthonomtól. Hűs szellő csapott azt arcomba, és távolról egy kiáltást hallottam.

-          Hagrid, bízd rám Harryt. Én vagyok a keresztapja, majd én vigyázok rá…

És elsötétült előttem a világ.